Elveszve a múltban - 2. rész II./II.

II./II. Cullens


A múlt:




Másnap megint a hintámban ringattam magam, és a fiú szobáját bámultam, de természetesen nem láttam semmit.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni sem, hogy miért nem jön ki a szabad levegőre, hogy mit csinálhat egész nap az elfüggönyözött házban.
Lehet, nem is érdekelt volna, ha nem lettem volna annyira egyedül…
Az utcánkban sok gyerek élt, akikkel még egész kicsi koromban játszottam, de őket az óta a szüleik előkelő iskolába íratták, nem olyanba, ahová én jártam. Átlagos iskolába. Ott pedig mindenki túlságosan is átlagos volt, jelentéktelen. Mindenki ugyan azt csinálta, ugyanúgy élt, ugyanott és ugyanazzal játszott, mint mindig. És én egyszerűen nem tartoztam közéjük.
Tegnap, mikor megláttam annak a fiúnak a szemét, valami ismerőset láttam benne, olyat, ami az enyémet is gyakran tükrözte. Egyedüllét, magány.
És ez azt juttatta eszembe, hogy talán neki is szüksége lehet egy barátra… De ő, úgy látszott, tökéletesen elvan egyedül is, míg én itt tanakodom egyedül.
Mikor meguntam, visszamentem a házba, anyut kerestem. Sütit akartam vele sütni, vagy segíteni neki… akármiben, de mint mindig, nem volt itthon.
Aput a könyvtárszobánkban találtam meg, a számítógépe előtt ült. Résnyire nyitottam az ajtót, és besurrantam hozzá. Nem vett észre, túlságosan belefeledkezett a munkájába.
- Apa! – rikácsoltam vigyorogva, és átöleltem a vállát. Örültem, hogy legalább ő itt van. Reméltem, hogy talán abbahagyja a dolgát, és velem is foglalkozik egy kicsit.
- Alice… - fejtegette le magáról a karjaimat, ezzel eljátszva apró kis reményemet. – Most nincs időm hülyéskedni, nem látod, hogy dolgom van? – nem nézett rám, csak pötyögött tovább. Csalódott voltam, de már megszoktam ezt. Pedig pár éve még minden annyira más volt.
- Na, kicsim, menj, és találj magadnak valami más elfoglaltságot, apa most nem ér rá…
Álltam még ott pár percig, de amikor az első könny készülődött kiszökni a szememből, kirohantam onnan.


A jelen:


Amint hazaértem, első dolgom volt beírni Jasper Hale nevét a keresőbe. Meg sem lepődtem, mikor az semmi találatot nem dobott ki. A többi Cullennel felesleges is lett volna eljátszanom ugyanezt.
De… úristen, majd megőrültem a kíváncsiságtól. Ami nem volt meglepő, tekintve engem, és nem mellesleg azt, hogy ebbe a városba úgy ötévenként egyszer, ha jön valaki új.
Lehet, hogy csak képzelem ezt a különleges aurát, ami körbe lengi őket? Lehet, hogy ez a nyavalyás kisváros olyan unalmas, hogy már az átlagos, mindennapi embereket is ennyire különlegesnek találom? Majd kiderül…

Az éjszaka nem aludtam túl sokat, így a melóban kábé olyan voltam, mint egy élőhalott. Már majdnem elaludtam a pulton, fejemet a kezemre hajtva, mikor a szakácsunk, Kyle kikiabált az apró ablakon.
- A 7-es kész, viheted!
Nagy nehezen elszántam magam, elvettem a tálcát, és kiszállítottam a 7-es asztalhoz, ahol egy férfi és két kisgyerek ült, halkan nevetgélve és beszélgetve.
- Két hamburger, két kóla, egy sült hering és három áfonyás fagylalt. – soroltam, és eléjük tettem a rendelésüket. – Jó étvágyat! – mondtam a pasinak, aztán hátat fordítottam nekik, és visszafelé tartottam Kyle-hoz, ahol még két rendelés készen várta, hogy kivigyék.
- Istenem, csak éljem túl ezt a napot! – mondtam neki, mire egy bíztató molyost kaptam tőle válaszul.
Az asztalok felé menet még odaszóltam a pultosnak, Bonnie-nak, hogy ha van egy kis ideje, összedobhatna nekem egy kávét, mert már piszkosul rámfért volna.

Úgy egy óra múlva, mikor már kezdett sötétedni, akkor kezdtek hazaszállingózni az emberek, és bár még volt másfél óra a műszakomból, végre szusszanhattam egyet.
Épp a pultnak támaszkodva ittam a kávémat Bonnie-val beszélgetve, mikor meghallottam a csengettyű hangos csilingelését, ami az ajtóra volt erősítve. Bonnie egy halk „hmm”-mel nyugtázta új vendégünket, ami inkább hasonlított egy sóhajra. Hátranéztem, és megdermedtem.
- Jesszus, ez Ő! – mondtam a lánynak, és hátat fordítottam az újonnan érkezőnek.
- Ki?
- Tudod, akiről meséltem neked, az új srác… - gyorsabban kezdtem ez szedni a levegőt. Jasper a pult felé tartott.
- Pedig, kisanyám, neked kell kiszolgálnod.
Lehunytam a szemem, legszívesebben kirohantam volna onnan. A fiú embertelenül vonzott magához, valahogy mégis úgy éreztem, tartanom kéne tőle. Távolmaradnom.
Ő leült az egyik bárszékre. Nagyon sóhajtva vettem fel a jegyzetfüzetemet, és a jólbegyakorolt munkamosolyommal álltam meg előtte.
- Mit adhatok? – a gyönyörű, sárgás-aranybarna szemek rögtön megtalálták az enyémeket.
- Bourbon? – kérdezte, mintha kételkedne, hogy ebben a poros kisvárosban egyáltalán ismerik-e az ital nevét. És egész másban kételkedtem.
- Elmúltál már 18? – néztem rá kihívóan. Örültem, hogy legalább így válthatok vele néhány szót.
Az arcán rejtélyes kis mosoly játszott, amitől majdnem odaájultam elé.
- Egy kóla is megteszi.
- Máris – húzódott mosolyra a szám.
Miközben az italát csapoltam, éreztem magamon a szemét.
- Szóval, te is abba a suliba jársz, ahova mi, ugye? – kérdezte.
Kicsit zavarban voltam. Biztos látta, hogyan bámulom. Elpirultam.
- Öhm… mármint te és a testvéreid, ugye? Aha. Oda. – tettem elé a poharát. Hozzá sem nyúlt, inkább tovább nézett rám.
- És… mondanál valami érdekességet? – mosolygott.
- Érdekességet? Miről? – már a pillantása is összezavart, a mosolya egyenesen halálos volt…
- Hát Forksról, a suliról… rólad… - kortyolt bele a poharába, de egyből elfintorodott. Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Főleg az utolsó szavát.
- Mi az? Nem ízlik a kóla? Jobbhoz vagy szokva?
- Te mihez vagy szokva? – mit csinál? Flörtöl velem? Muszáj zavarba hoznia?
- Én nem vagyok… mindegy. Csak amit felém sodor az élet – feleltem, mert ez tényleg mindig így volt.



A múlt:



Már sírtam, mire a nappaliba értem. Bár aputól sem ez volt az első elutasítás, tőle korántsem szoktam meg még annyira, mint anyutól. Tőle jobban fájt. Tőle még fájt.
A konyhába érve kinéztem az ablakon…
És nem hittem a szememnek. A fiú az én hintámban ült, lehajtott fejjel rugdosta maga előtt a homokot.
Egyszeriben jobban éreztem magam. Kézfejemmel gyorsan letöröltem a könnyeimet, és kiszaladtam a fámhoz.
A fiú nem nézett fel.
- Szia! – köszöntem neki, a hangom remegett.
Lassan felemelte a fejét, rám emelte tökéletesen égszínkék szemeit. Amik könnyektől csillogtak.
- Te sírsz – állapítottam meg, közelebb lépve hozzá.
- Te is sírsz – mondta.
- Alice vagyok – mutatkoztam be a fiúnak.
- Én Tyler – odébb csúszott a hintámon, helyet adva nekem maga mellett.
Őt, akkor, véletlenül vagy nemvéletlenül, de hozzám sodorta az élet.
Elfoglaltam a helyem mellette.

Gyilkos ösztönök - 29.fejezet

29. Csak egy pillanat


Ne haragudjatok, hogy ilyen nagyon rövidke lett… :(
Ezúttal Bella versét adtam hozzá a fejezethez, remélem, ez is elnyeri majd a tetszéseteket!
Meg szeretném köszönni – leginkább Ancsinak -, az Adriana verséhez írt kommentárt! Nagyon jól esett, amit írtál hozzá, és amit éreztél az olvasása közben! Nekem ez a legnagyobb dicséret, köszönöm! :)

/Bella szemszöge/

A főtérre érve valami olyat láttam meg, amit nem szabadott volna. Azonnal lefagytam, a fejemben hasogató érzés vette át az uralmat, a szívem szilánkokra tört szét.
Edward és Adriana állt a szobor mellett, annyira közel egymáshoz, hogy nem lehetett félreérteni a helyzetet.
De hát mit keresnek itt? És legfőképp: miért vannak együtt?
Edwardnak utálnia kéne a lányt, azért, amit velem tett, Adrianának pedig őt, amiért megcsalta. Ez lenne a logikus. És így is volt. Vagy… vagy nem?
Szinte láttam magam kívülről, ahogy ott állok megkukulva, tátott szájjal bámulva a szinte ölelkező párt. Párt…
És ekkor a hátam mögül érkező szél a hajamba kapott. Edwardnak sem kellett több, egyből felém fordította meglepett, rajtakapott(?) tekintetét. Pár pillanatig ingázott köztem és a másik lány között, aztán rohanó léptekkel felém indult. De én ezt nem akartam. Becsapva éreztem magam, megbántva, és újonnan megalázva. Hiszen napokig vártam a hívását!
Néztem a szerelmemet, ahogy felém tart, és amikor mögéje emeltem a tekintetem, észrevettem Adriana na-erre-mit-lépsz vigyorát, ami csakis nekem szólt.
Edward megállt előttem. Éreztem, ahogy forró könnyek folynak be a remegő ajkamba.
- Bella, ez nem… - kezdte. A szeméből fájdalom tükröződött. Az én fájdalmam.
Nem tudtam megszólalni.
- Mi csak megbeszéltük a dolgokat, nem történt semmi.
Kézfejemmel letöröltem az égető cseppeket. Annyira megaláztak… már megint megtették.
- Kérlek… - könyörgött nekem Edward. A bőre ugyanolyan hideg volt, mint mindig. Változatlan, akár csak a gyönyörűsége. Egyedül a hangja változott meg. Rengeteg érzelem tükröződött benne, és én próbáltam kibogozni, melyik tartozik hozzám, és melyik jár a másik lánynak. Sajnos már nem tudtam különbséget tenni. Vagy csak nem akartam. Hiszen olyan egyformák voltak, mégis ég és föld választotta el őket egymástól. De mindkét oldal annyira erős volt, annyira kiegyenlített. És ezt utáltam.
Edward mellett most ott termett Adriana is.
- Igen, Bella, kérlek… - súgta nekem negédes hangon Edward háta mögül. – Ne haragudj ránk…
- Ha még egy szót szólsz, ribanc, én esküszöm, a két kezemmel kaparom ki a szemedet! – köpte a szavakat Francis, aki most engem védve mellém állt. Vállunk összeért.
- Hát nem szégyelled magad? Egy kibaszott pszichopata vagy! Először megfenyegeted, aztán megvered a saját apja szeme láttára, és most még te érzed magad kicsinálva, igaz? – lépett még egyet előre. Már majdnem összeért az arcuk. Edward és én csak bámulni tudtunk rájuk. Láttam már Franct kiakadva, de ennyire brutálisnak még soha.
Adriana a képébe röhögött.
- Bocs, bocs… te ki is vagy?
És ott szakadt el valami Francnél. Nekirontott a lánynak, és nem valami puhány módon, hanem tényleg, tíz körömmel karmolta szét az arcát. Adriana meg visított. De nem tartott sokáig, Edward egy mozdulattal szét is választotta őket, de ekkor már Adriana szája vérzett, ahol barátnőm felszakította neki a körmével.
Már volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszahúzzam magam mellé.
- Ne csináld, nem éri meg – kulcsoltam össze az ujjainkat, és amíg Edward Adriana száját tanulmányozta, a fülébe súgtam: - Azért köszönöm!
- Ennél ezerszer többet érdemelne! Meg tudnám ölni, érted? Annyira utálom azért, amit veled tett…
- Tudom, Franc, tudom, és köszönöm – próbáltam nyugtatólag rámosolyogni, de a könnyeim és a még mindig dúló érzelmeim miatt kicsit nehezen ment.
Rosszul esett, hogy Edward ennyire törődik azzal a ribanccal, aki így tönkre tett engem és minket. Fájt, hogy az én könnyeimmel nem törődött ennyire…
Szerettem volna, ha nem is örökké – úgy látszik, ez nem adatott meg nekünk -, de egy darabig együtt lettünk volna. Imádtam volna reggelente az ő hangjára ébredni, vele menni a suliba, az ő karját érezni a vállamon, a csókját ízlelni… akartam néhány igazán boldog pillanatot, ami csak a miénk.
Egy olyan világban, ahol nem létezik Adriana Kaye, talán lehetett volna egy boldog jövőnk. Egy piciny kis álomsziget, ami csak a miénk, ahol csak együtt vagyunk valakik.
De sajnos Adriana nagyon is létezett, és én már azt első találkozásnál láttam, hogy valami nincs rendben vele. Ez a lány bármire képes lenne Edwardért. Még nonszensz, durva és erőszakos dolgokat is elkövetne érte. Ez a szemébe volt égve. Minden egyes alkalommal, mikor láttam, mikor velem került egy légtérbe, ott volt a szemében az a fekete kis petty, valamifajta bűnös vágy, vagy ösztön…
Talán Edward, aki szemmel láthatóan szerette őt, nem vette ezt észre, vagy nem akarta észrevenni, de az a veszélyes valami kétségtelenül ott szunnyadt benne, és nekem valami belső érzés, valami félelmetes, kétségbeejtő jóslat azt súgta, nemsokára kitör.
És akkor fogjuk megismerni az igazi Adriana Kaye-t.



**


Bella verse


Csak egy pillanat,
Maradj még, míg az álom elringat.
Havas hegyek fölött, meleg dombok alatt
Csak az emlék örök, de az álom elillan…

Csak egy pillanat,
Míg elalszok karodban,
Szívem dobogása halk ütemmé vált,
S veled együtt élek át egy csodás éjszakát.

Egy pillanatot kérek még tőled,
Egyet, amíg még engem szeretsz,
Engem ölelsz, engem nem eresztesz.
Így a veled töltött pillanatokkal boldogan halok meg…

Versek

Franciska versei:


Sehova nem megyek,
Senkit nem keresek.
Félek már mindentől,
Mert nincs velem itt Ő.

Szánalmas érintés,
Fájdalmas szakítás.
Elég volt belőled,
Vége már mindennek.

Nem kellesz, hagyj békén,
Fáj, de kimondom én.
Vége már mindennek,
Felejts el örökre.

+

Sokat vétettem,
Sokat hibáztam,
Sokszor mondtam,
Hogy menj a p*csába.

Sokat vártam már,
Sokat tűrtem én,
Szeretetet meg nem kaptam
Soha még.

+

Kell egy csók,
Még kell egy érintés.
Kell egy éjszaka,
Ami csak kettőnké.
Várva várok rád,
Amíg csak élek én,
Várok addig,
Míg el nem jön az éj.
S akkor rossz leszek,
Mint előtted voltam,
Egy rossz lány,
Kinek nem parancsolnak.



Doo versei Spirit Bliss trilógiájához:

Múlt árnyai

Múlt árnyai közt sétáltam,
A jövőben sem bízva,
Nem találtam azt,
Mire mindig is vágytam.
Múlt árnyai közt vergődve,
Kínok közt, összetörve
Sirattam sosem látott szerelmemet.

Jövő reménysége

Aztán, ahogy teltek az évek,
Rám talált a jövő reménysége.
Megáldva hittel, átkozva könnyekkel,
De mégis: végre bíztam végzetemben.

A jelen boldogsága

Bízva bíztam, kitártam a szívem,
S lám, varázsütésre,
Átvészelve múltat, reményt,
Most végre a szerelem engem is elért.
Ezentúl a jelennek élek,
Bár tudom, kettőnk közt nagyok az ellentétek.

Gyilkos ösztönök - 28. fejezet

Ez most elég hosszúra és érzelmesre sikeredett. Szerintem egészen tűrhető, ahhoz képest, hogy három óra tanulás után egyszerre írtam meg az egészet.
Ennek a fejezetnek a végére is írtam egy verset, ezúttal Adriana-ét. Légyszi, a megjegyzésetekben erről is írjatok majd néhány szót. Nagyon köszi!:)
Várom véleményeiteket!
U.I.:Ne feledkezzetek meg Az álomlány frissről se!


28. Találka


/Bella szemszöge/



Francis hívott.
Találkozni akart ma velem Portlandben, amihez nekem, őszintén szólva egy cseppnyi kedvem nem volt. Itthon akartam maradni egész nap, megfulladni tömérdek csokiban és önsajnálatban. Miért nem hív már Ő?
Ezt Francis is tudta, ezért a lelkemre beszélt.
- Bella, te is tudod, hogy ez így nem mehet. Mióta is ismered a srácot? Két hónapja? Oké, belátom, marha dögös, de ez akkor is nonszensz. Nem viselkedhetsz úgy, mintha összedőlt volna körülötted a világ… Például, én még itt vagyok, párkapcsolati gondokban szenvedek, és hahó, szükségem lenne a legjobb barátnőmre!
Ez hatott. Bár sok dolog történt már az óta, de emlékeztem, mikor barátnőm azt mondta, attól tart, Jacob Black megcsalja őt. Franc állítása szerint volt, mikor a fiú rejtélyes üzenetek közepette felszívódott, és Jake apja szerint még az éjszakákat sem töltötte otthon, bár az öreg Billy, Charlie nagy cimborája szerint egész más állt a dolgok mögött.
Megértettem Francist, hisz ezeket a dolgokat hallva tényleg úgy tűnt, hogy Jacobnak van valakije.

Felkászálódtam az ágyból, hisz a találkát fél órával ezuntánra beszéltük meg.
Lefürödtem és hajat szárítottam, miközben az előttem lévő telefonomat szuggeráltam: szólalj már meg! De az nem jelzett se hívást, de sms-t.
Mikor kész lettem, felkapva a telefont és magamat egy törölközőbe csavarva mentem vissza a szobámba.
Egy fekete farmert meg pulcsit vettem fel, és a kocsikulcsomat az asztalról.

Lassan, a gondolataimba merülve vezettem barátnőmék házáig, majd mikor leparkoltam a feljárójukon, dudáltam egyet.

Mi lenne, ha én hívnám?
Nem. Ha nem hív, biztos oka van rá. Talán csak nem ér rá… valami fontosabb dolga van.
Azzal, hogy kivel, gondolni sem bírtam.
El kéne ezt felejtenem! Engem szeret, hát nem világosan megmondta? Bíznom kell benne.

- Szió! Indulhatunk? – huppant be Franc a furgonba. Fekete kockás kabát volt rajta.
- És mit is fogunk csinálni? – kérdeztem gyanakodva. – Mondd, hogy nem akarsz megint kémkedni!
- Csábít az ötlet, de azt hiszem, a vérszomjas-emberölő-farkas szitu után leteszek róla. Örökre, sőt még utána is.
- Helyes. Jó.
- Szóval Jake-kel még mindig nem tisztáztátok az ügyet? – kérdeztem egy együtt érző pillantást lövellve Francis felé.
- Viccelsz? Jó formán nem is láttam az óta. Komolyan nem tudom, mi van velünk… - lett szomorkás a hangja.
- Sajnálom, Franc – mondtam szomorúan, és tényleg az is voltam miatta, hiszen a legjobb barátnőm volt.
- Ja.

Pár perc csend után szólaltam meg újra, amolyan lássa, hogy nem csak ő van szar helyzetben célzattal.
- Edward még mindig nem hívott fel.
- Ó. Hát ezeket jól kifogtuk, nem? – nevetett fel. Nem volt örömteli, de valahogy rám is átragadt.

Szóval ott ültünk a kocsiban, és a saját magunk siralmas helyzetén röhögtünk.

Portlandbe érve az egyik nagy pláza előtt parkoltam le.
Sorba jártuk a boltokat, bár egyikőnk se volt az a fajta lány, akinek annyira számított volna, mit visel. Sosem éreztünk különösebb késztetést rá, hogy addig vásároljunk cuki és haszontalan dolgokat, amíg a szekrényünk teli nem lesz.
De mégis, jobb dolog – esetében a pasija után kémkedés, esetemben a volt barátnőkkel való hajtépés – híján kénytelenek voltunk ezt az időtöltést választani.

Hajtépés… Te jó isten, én? Így belegondolva annyira nonszensznek tűnt az egész. Már maga a tény is, hogy nekem, végül is, pasim van.
És hogy az ex-barátnőjével verekszem össze…
Jesszus, a mindig visszahúzódó Bella Swan? Anyu el sem hinné. Még én sem hiszem el.

- Nézd csak, ez egész tűrhető! – tartott fel Francis egy V kivágásos, mélykék gombokkal kirakott felsőt. – Illene hozzád. És valahol mintha azt hallottam volna, Edward Cullen kedvenc színe a sötétkék. – kacsintott egyet, majd kitört belőle a nevetés.
- Add már ide! – kaptam ki a kezéből a pulcsit, és én is elmosolyogtam magam.

Tény, mi tény, a suliban Edward legalább egy félistennek számított. Egy nagyon rejtélyes, nagyon fehér, nagyon visszahúzódó félisten. Mindenféle pletykák keringtek róla, de nem csak róla, az egész Cullen klánról a városban. Persze az igazság még senki ajkán nem bukott ki.

Végtére is megvettem a pulóvert. Pletyka vagy nem pletyka, szereti vagy nem, a kék nekem is bejön.



/Adriana szemszöge/



Edward a port angelesi kórház előtti téren várt engem.
Ez a hely volt a Mi helyünk. A kórházban láttuk egymást először, itt pedig először csókolt meg. Csak remélni tudtam, hogy ez a mai nap is ilyen kellemesen fog végződni.

A szél meglibbentette a hajam, amit most kiengedve hagytam. Edward megfordult, és miközben feléje tartottam, végigsiklott rajtam a tekintete. Egyszer, kétszer, sokszor.
Világosszürke csípőfarmert viseltem egy meleg, barna telttalpú csizmával és hosszú, barna kabátot a csípős, téli hideg ellen.
- Szia – köszöntöttem, mikor odaértem. A szívem majd kiugrott a helyéből.
- Szia – suttogta, miközben orrlyukai kitágultak. Mindig is imádta az illatomat.

Pár pillanatig csendben néztük egymást, azt találgatva, miért is vagyunk mi most itt. Aranyló szeme minden gondolatot száműzött a fejemből. Nem volt múlt, se jövő, csak jelen. Csak Mi voltunk.

- Szóval – kezdte Edward – szeretnél valami melegebb helyre menni?
- Nem, itt tökéletes – mosolyodtam el az emlékre. – Emlékszel, mikor mi…
- Már hogy ne emlékeznék! – vágta rá, és egy lépéssel közelebb jött hozzám.
- Hát persze, vámpírmemória… - bólintottam.
- Nem úgy értettem. Azt az estét… nem tudnám elfelejteni soha. Még ha ember volnék, akkor sem.
Megint csak elmosolyodtam.
- Tehát még mindig jelent neked valamit.
- Dana…
- És… és én is jelentek neked… valamit?
- Ne kérdezz butaságokat! – jött még közelebb, az egyik tincsemet az orrához emelve.
- Csak hallanom kell… - suttogtam a nyakába.
- Mindig fontos leszel nekem. Örökké szeretni foglak.
- Szerelemmel?
- Én…
- Szerelemmel, Edward?
- Őszinte leszek veled, mert azt érdemled. Nem tudom, hogyan fogok érezni 20-30 év múlva, mivel még abban sem vagyok biztos, most hogyan érek. Ti mindig…
Az arcom elsötétült. – Mi?
- Te és Bella.
- Már megint Ő! – húzódtam el tőle. – Hát ezt nem hiszem el! Nem telhet úgy el tíz perc, hogy ne gondolj rá, vagy legalább ne ejtsd ki a nevét, ugye? – ráztam meg a fejem. A könnyek és a hideg a szememet égették.
- Sajnálom, de nem akarok hazudni nekem, legkevésbé magamnak. Az nem lenne helyes.
- Itt már semmi sem helyes, Edward… - léptem vissza a közelébe. – Ebben a játékban már nincsenek szabályok… nincsen Te vagy Én, se Ő… csak Mi vagyunk. Úgy látszik, a Sors ezt osztotta nekünk. Valakinek távoznia kell, hogy megint szerethessünk…
Edward hitetlenkedve hallgatta minden egyes szavamat. Ha lehet, még fehérebbé vált.
Ugyanis tudta, hogy komolyan gondolom, és ez mindennél jobban megijesztette.





Adriana verse



Ölelj még, s tartsd távol a magányt,
Ne menj még, nem baj, ha utálsz.
Csak szoríts magadhoz, nyeld el könnyeim,
Ha neked nem is, nekem biztosan segít.

Ne törődj mással, szíved csak az enyém,
Csókolj, szeress, ölelj, legyél még az enyém!
És ha vége lesz, ha már nem bírod tovább,
Bilinccsel és tüzelő, ezüst lánccal kötöm magam hozzád.

Elveszve a múltban - I./II.

I/II. Cullens

A jelen:




A telefonom jól megszokott, lassú dallamára ébredtem fel. Within Temptation – All I Need.
Tétovázva nyomtam ki a zenét, semmi kedvem nem volt egy új nap elé nézni.
A tegnapi nap betette nálam a kaput, kevésszer voltam még olyan fáradt.
Talán fel kéne adnom a munkámat… több időm jutna pihenésre vagy talán bulizásra. Nem mellesleg többet tudnék tanulni, ami nem kicsit jól jönne most az átlagomhoz. Egy szó mint száz, nagyon meg kell hajtanom magam így év vége felé, hogy át tudjak menni.

Felküzdöttem magam az ágyból, és magamra kaptam a ruháimat. Ezúttal egy szorosan az alakomra tapadó fekete csípőnadrágot és egy hosszított, világosrózsaszín, már-már fehér, alul hullámos pólót. Beledobáltam a válltáskámba a könyveimet meg a munkaruhámat, ami nem állt többől, mint egy apró fehér rövidnadrágból, egyszerű sötétkék pólóból rajta a hely emblémájával, és egy hátulkötős kis fekete köténykéből.

Bevonultam a fürdőszobába. Megmostam az arcom, kifésültem a hajam, sminkeltem, és már készen is voltam.

Beérve az iskolaparkolójába láttam a már megszokott autókat. Forks egy apró kis város volt Seattle-től pár kilométernyire, Washingtonban, így nem esett nehezemre a memóriámba vésni diáktársaim kocsijait.
Ami eltért a megszokottól, az a parkoló déli részén lévő hatalmasnagy fehér jeep volt, amibe beszállni is már külön figyelmet igényelt, valamint a mellette parkoló ezüst Volvo volt.
Ha láttam volna valaha is itt ezeket az autókat, azt tudnám, gondoltam magamban, mivel a régebbről jól ismertekhez kifejezetten puccosnak számítottak ezen a helyen, egyedül az én fekete audimhoz passzoltak.
Talán új diákok érkeztek? Nem tudhattam biztosra, de tény, hogy nem ártott már volna valami újítás.

Ahogy kiszálltam a kocsiból, a barátaim – mondjuk inkább voltak a haverjaim, mint barátaim -, szóval akikkel lógni szoktam, egyből a nevemet kiabálták, és odahívtak magukhoz.

- Hello – eresztettem meg egy halvány mosolyt. Többet nem szóltam, hisz elvoltak ők foglalva egymással. Inkább lopva az új kocsik felé kezdtem nézegetni. Az ezüstszínű Volvóból először egy magas és vékony, vörösesbarna hajú fiú szállt ki, akinek kísértetiesen fehér bőre szinte világított a sötétkék dzsekije alatt. Egyből utána egy hosszú, barna hajú lány tűnt fel a kocsi ajtajában, mire a vékony pasas rögtön kisegítette a kocsiból, és utána sem vette ki a kezét a lányéból, innen sejthettem, hogy ők ketten együtt vannak.
Eközben a nagy jeep mellett is már álltak ketten. Egy gyönyörű, szőke lány, akinek éppen egy nagydarab, rövid és sötéthajú srác suttogott a fülébe.

Istenem, nem tudtam, kik lehetnek ők, honnan jöttek és miért, de valahogy nem illettek bele az iskola és maga Forks környezetébe. Az egész lényük tekintélyt parancsoló volt, a megjelenésük pedig kifogástalan, kivéve a barna hajú lányét, akin egy, a méreténél nagyobb világosbarna széldzseki lógott.

A két kocsi közt kis körbe gyűlve beszélgettek egymással. Vagyis gondolom, hogy beszéltek, bár a szájuk mozgását ilyen messziről nem igen láttam.
A Volvo felől megint mozgást láttam. Egy göndör, mézszőke fej tűnt fel a nyitott ajtóban, majd egy karcsú, de izmos, elegáns fekete kabát alá bújtatott felsőtest. A fiú megkerülte az autót, miközben nem nézett se jobbra, se ballra, csakis maga elé. A járása inkább hasonlított egy prédáját bekerítő párducra, mint egy középiskolás fiúra, és neki is az a különös, fehér, szinte áttetsző bőre volt, mint a másik háromnak. A különbség csak az volt ő és a többiek között, hogy belőle legalább kétszer jobban áradt az a szokatlan fenyegetés, amit még soha se éreztem egy emberben sem ezelőtt. De a félelmetessége furcsa módón vonzott magához.
Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, felém lövellte pillantását, majd rögtön el is kapta, de én még abban az egy pillanatban is teljesen lefagytam. A fiúnak aranysárga volt a szeme!

Jasper. Így hívták – tudtam meg Kate-től, akinek egész menza alatt be sem állt a szája az újdonsült ismeretlenekről, Cullenékről, akiket én már koránt sem éreztem „ismeretlennek”, hisz az egész suli róluk beszélt egyfolytában.
A történet, amit hallottam, arról szólt, hogy Alaszkából, vagy valami hasonló hideg helyről érkeztek ide, a fogadott szüleikkel. Ennyit tudtam meg, és a nevüket, semmi mást. Úgy látszik, az új diákok nem voltak valami beszédesek, és ahogy hallottam azoktól, akik beszélgetni próbáltak velük, kedvesek sem.

Én nem tudtam, mit higgyek. Nem akartam előre ítélkezni, nem volt a stílusom.
Sosem voltam félénk lány, mindig megmondtam a véleményem, a barátaim szerint olyan „ugri-bugris” voltam, de Cullenékhez valahogy nem akaródzott odamennem, bár a mézhajú, Jasper nagyon hívogatott magához. Már-már azt hittem, direkt csinálja, amikor olykor-olykor felém pillantgatott az ebédlőn keresztül. Ajkán olyan vigyor játszott, ami semmi jót nem ígért.
Veszélyes volt. Rosszfiús. Különleges…

Elkaptam róla a tekintetem, és arcom a kezeim közé rejtettem.
Ebből elég! Vettem egy utolsó levegőt, és felkeltem a székről.
Elindultam az asztaluk felé…
De az már üres volt.
Komolyan. Pár perce még tálcák halmaza állt az asztalukon, a székeik kitolva, összefonódó lábak az asztal alatt… most meg semmi. A székek visszatolva, szépen a helyükön, az asztal makulátlan.

Jesszus, azt hiszem, már most elegem van a Cullenekből. Kivéve a szőkét…
Úgy éreztem, belőle sosem lenne elég.

Miket beszélek? A fiú láthatólag és érezhetőleg nem… jó. Igen, ez volt a találó kifejezés. Nem jó.
Bár igazán rossznak sem mondanám.
Ez agyrém! Mintha különböző gondolatokat ültettek volna az agyam két felébe.
És miért érzem mindig a közelükbe úgy magam, mintha a fejem mentem szétrepedne?
Valami nem volt rendben. És én kiderítem, vajon mi olyan különleges ezekben az új diákokban!

Gyilkos ösztönök - 27. fejezet

Nos, meghoztam az új fejezetet, bár rövid is lett, meg úgy is érzem, hogy nem hoztam ki mindazt belőle, amit akartam, de jelen állapotomban... ez is valami.Még nem mondtam, de azért nem voltak most frissek az oldalaimon, mert el volt törve az ujjam, és ugye úgy picit nehéz lett volna gépelni... na mindegy, mert mostmár nincs rajta a kötés, bár még nem forrt össze és fáj is. De megoldom.
Jó olvasást!/a fejezet végére odarakom a versemet, amit direkt ehhez a fejezethez írtam meg, Edward szemszögéből. Légyszi a hozzászólásaitokban a versről is ejtsetek pár szót, hogy hogy tetszett./





27. Két tűz között


/Bella szemszöge/

Pár nappal később…



A sebeim már majdnem mind begyógyultak, csak a halántékomon végighúzódó vékony kis seb emlékeztetett a történtekre.
Edward biztosított arról, hogy ami történt, az semmiképpen sem az én hibámból volt, de ez nem volt igaz. Én fosztottam meg Adrianát tőle, talán egy egész életen át tartó szerelem reményét vettem el a lánytól, és az én szememben ez megbocsáthatatlan bűn volt. Mégsem tudtam visszacsinálni, vagy küzdeni az érzéseim ellen, mert azok már rég legyőztek engem. Kábé abban a szent pillanatban, mikor először beszéltem Ővele. Nem volt visszaút…

Az ablak előtt ültem, egy kopott, ősrégi hintaszékben, és Rá gondoltam. Milyen eszményi!
Mennyi mindent feladott értem… hány év szerelmét… de megtette. És ez volt a lényeg. Így biztos lehettem abban, hogy tényleg számítok neki, valóban engem akar. Hihetetlen, de így van. A csodaszép barátnőjét hagyta ott egy szürke kisegérért. Mi ez, ha nem szerelem? És történjék bármi, nem hagyom, hogy valami is megingassa bennem a belé vetett bizalmamat.
Szeret… tényleg szeret.
Gondolataimat a telefonom éles hangja űzte ki a fejemből…


/Edward szemszöge/



Találkozni akartam vele.
Több mint egy hét telt el azóta, hogy nem láttam, és nagyon hiányzott. Tudnia akartam, hogy jól van-e, beszélni akartam vele a dolgok miértjéről, hogy mért tette azt, amit, holott a válaszban majdnem teljesen biztos voltam.
Miattam.

Egy szempillantás alatt felkaptam a telefonomat, és felhívtam. A negyedik csörgésre vette fel.
- Edward? – a hangja hitetlenkedő volt.
- Én vagyok. Csak… tudni akartam, hogy vagy… - nyögtem ki a szavakat. Nem voltam biztos benne, hogy most haragudnom kellene-e rá, vagy könyörögni a bocsánatáért. Nem tudtam én már semmit!
- Megvagyok – a hangja vékony volt, köhögött párat. Talán ő is hasonlóképp hülyén érzi magát. – Tudod, azt hittem, ezek után már a nevemet sem leszel képes kiejteni a szádon… nem hittem volna, hogy felhívsz.
- Dana… hiányzol. Én… - sóhajtottam. – Annyira nem akartam, hogy ez legyen… hogy így legyen. Ezek nem mi vagyunk!
- De, de igen. Ez vagyok én, Edward, én ilyen vagyok. Sosem mondtam, hogyha egyszer elhagysz, nem fogok érted küzdeni. Mert igenis hogy fogok!
- Te hagytál el, nem én téged.
- Tudod, hogy értem. Megcsaltál.
- Ez nem igaz.
- Nem gondolod, hogy kicsit késő már letagadni? – furcsa volt, nem kiabált, csupán ridegen közölt mindent. Hogy megcsaltam, és hogy nem fog elengedni… mintha nem is lehetne másképp. Idegennek tűnt. És én tettem azzá.
- Annyira sajnálom…
- Tudom. Semmi baj. Ez véget ért, de majd jön valami más… Mindig van második esély.
- A baj csak az, hogy magam sem tudom, mit akarok, Dana. Szeretlek, és azt hiszem, mindig is szeretni foglak, de ott van B…
- Ki ne ejtsd a nevét nekem! – vágott a szavamba keményen, amitől megdermedtem. Most először a hangja nem csengett hidegen.
- Sajnálom, hogy mindent tönkre tettem – a ki nem hullajtott könnyek vadul csípték a szememet. Utáltam magam.
- Az nem te voltál.
- De igen! Én voltam… De… jóváteszem! – kaptam az alkalmon. – Találkozzunk!
- Edward… az előbb mondtad, hogy nem vagy biztos magadban.
- De, talán ha láthatnálak… - vártam a válaszát.
- Rendben van. Egy óra múlva a régi helyünkön.
És kinyomta.

Tehát találkozom vele. Csak ő és én, meg a tűzként égető, rég ki nem mondott szavak, amelyek ott lebegtek kettőnk között, mióta elváltunk. A gondolataink, az érzéseink… talán mind ugyanazt a kérdést vágták a fejünkhöz. Együtt leszünk mi még?

Az én fejem annyival telibb volt, hogy nekem még ott volt Bella is. A harmadik személy, a másik szerelmem. Ígéretek, amiket neki tettem, szavak, melyeket az ő fülébe suttogtam el.
Szeretlek. Veled akarok lenni.



Edward verse

Szétszakít egy érzés,
Maradnék és mennék,
Egyedül a világban
Én ugyan mért maradnék?

Szeretet és gyűlölet
Lepi el a szívemet,
Két nő közt vergődve
Ugranék a semmibe.

De mégis maradok,
Mert menni képtelen vagyok.
Két bilincs tart vissza,
Két érzés szívem záloga.

Friss

Sziasztok.
Nem, sajnos ez még nem az új fejezet...
És sajnálom, tényleg, de most, hogy megkezdtem a középsulit, alig marad időm a barátaimra is, nemhogy az írásra. Pedig hiányzik, higgyétek el, nekem a legjobban. :(

Hát, én remélem, kitartatok mellettem akkor is, ha például egy hónapba csak egy újat tudok majd feltenni... bár remélem, ez nem lesz rendszeres.

Az Álomlányból tudok majd most viszonylag sokat frisselni, ezt a történetemet megtaláljátok a www.doo88-myworld.blogspot.com oldalon.

Elnézést, és sok puszi Nektek!

Elveszve a múltban - 1. fejezet

Előszó:

 

Érezted már úgy, mintha kísértene a múltad? Mintha nem élhetnéd a jelenedet, mert az emlékeid mindig közbeszólnak, szinte megfojtanak a nyakadba vetett kötelükkel, és csak szorítanak, szorítanak?

Én egész eddigi életemben hittem az újrakezdésben. Végül is, miért kéne mindig a múlt zenéjét hallgatni?

Újítani, túllépni a múlton – mindig erre vágytam. Azt már elég hamar meg kellett tanulnom, hogy elfeledni a múltat nem lehet. Arra viszont csak mostanában jöttem rá, hogy talán nem is szabad.

Hisz a rég elkövetett hibák miatt cselekszünk később majd helyesen.

Szóval, én amondó vagyok, hogy mindig próbálkozni kell! Valakinek könnyen összejön, viszont egyeseknek küzdeniük kell, hogy túlléphessenek a múltjukon, és hihessék, hogy később – jóval, jóval később -, egyszer talán maguk mögött hagyhatják az emlékek okozta sebeiket.

Hogy ez lehetséges-e, azt ugyan én honnan tudhatnám? Én csak a magam nevében nyilatkozhatok. Arról, hogy a magam sebhelyei örökre megmaradnak. Mert amit más felnőtt fejjel él meg, azzal én gyermekként szembesültem. És a két dolog más. Nagyon más.

Mert a gyerekek elkaparják a sebeiket, és azok úgy sohasem tudnak begyógyulni…

 

 

 

 

 

1.rész

 

Az új szomszédok

 

A múlt:

 

 

 

 

 

 

 

Már alkonyodott, mikor kiléptem az ajtón.

Friss virágillat, kellemesen langyos levegő, ami cirógatja a bőrömet.

Végigfutottam a köves járdánkon, át az apró kis zöld részen, amit én és apu szórtunk be a fűmaggal, hogy a későbbiekben majd legyen hely a medencémnek. Mindig imádtam fürdeni, elterülni a puha felszínen, és csak lecsukott szemmel élvezni a meleg, valamikor forró napsugarakat. Emlékszem, minden nap könyörögtem anyuéknak, hogy vegyék meg azt, amelyiket kinéztem magamnak. Apró, mindenféle színű kis halak voltak az oldalán, és már akkor elképzeltem, hogy engem néznek, ahogy lubickolok köztük.

Amikor sikerült meggyőznöm őket, és elmentünk a boltba érte, már elfogyott az összes. Mikor apa kijelentette, emlékszem, még sírtam is miatta. Aztán makacsul a fejembe vettem, hogy nekem csak is olyan kell, másmilyenbe bele sem megyek. Aztán két hét után feladtam, és másnap apu már hozta is haza a poliposat.

Mosolyra húzódott a szám, miközben odaértem a célomhoz.

A nagy, öreg diófa az udvarunk végében állt, rajta pedig ott csüngött a hintám, amit még négy éves koromban eszkábált össze apu.

Azóta is szerettem itt lenni. Csend volt, és titokban mindig elképzeltem, hogy előttem a fűben egy barátnőm ül, és beszélek neki mindenféléről, és ő meg csak rám figyel. Aztán befonjuk egymás haját, vagy együtt hintázunk.

Sosem voltak barátaim. Amióta az eszemet tudom, mindig egyedül voltam, magamban játszottam.

Pedig nem voltam én különc, se csúnya. Hosszú, fekete hajam volt, barna szemem, és nem átlagos arcom. Az orrom pici volt, az állam finoman kerek.

Nem voltam duci sem, inkább légies és kicsi. Szóval hasonlítottam a korombeli lányokra, de mégis kitaszított voltam.

 

Beleültem a hintámba, és már épp azon voltam, hogy a fantáziámba merülhessek, amikor egy nagy, sötét autó parkolt le a mellettünk lévő ház feljárójára.

Az ott lakó öreg néni pár hete halt meg, és azóta senki nem járt ott.

Csak most vettem észre, hogy az udvar elejébe kitűzött ELADÓ táblát kivették a földből. Szóval ők lesznek az új szomszédjaink.

 

A kocsiból legelőször egy nő szállt ki, anyuval egyidős lehetett. Egyszerű fehér pulcsit viselt és világoskék farmert.

Aztán egy férfi következett, biztosan az ő férje. Fekete haja volt, és ő is farmerben volt.

A figyelmemet a harmadik személy keltette fel.

Egy fiú volt, nálam kicsit idősebb lehetett, talán már másodikos is megvolt.

A furcsa az volt benne, hogy a szüleitől eltérően ő nem volt boldog, vagy izgatott.

A fejét folyamatosan lehajtva meg oda az anyja mellé, aki átölelte őt, és a fülébe suttogott valamit, de a fiú nem törődött vele, ugyanolyan lehangolt maradt.

Az apukája a tenyerét összecsapva, mosolyogva nézett körbe a környéken. A házakat vette szemügyre, és az itt-ott teregető anyukákat, vagy a játszadozó gyerekeket, esetleg a kocsijukat bütykölő apukákat.

A mi környékünkön nem volt semmi különleges. Minden nap ugyanolyan volt. Nyugodt és biztonságos. Az utca olyan volt, mint egy nagy család, mindenki ismert mindenkit, és mindenkivel jóban is volt.

Még ha ezt egy új lakó nem is tudhatta, a környék így, elsőre is barátságosnak tűnt és tisztának.

 

Láttam, ahogy a nő a fiát átkarolva, noszogatva megy be a házba a férfi után.

Egyikük sem vett észre engem, pedig alig ötven méterre voltam tőlük. De ez sem számított, mert a hatalmas diófa mindent kitakart, még a házunk egy felét is.

 

Még ha különösen nem is hozott lázba a gondolat, hogy új szomszédjaink lesznek, a fiúra azért kíváncsi voltam. Arra, hogy miért volt ilyen szomorú, és hogy honnan jöttek…

Barátkozni akartam vele, itt volt a nagy alkalom. Talán ő is vágyik egy barátra… kitudja. Lehetséges, hogy játszana velem.

Elhatároztam, hogyha kijön a házból, bemutatkozom neki.

 

-          Alice! – hallottam anya hangját a nyitott ajtóból. – Gyere be, kicsim, kezd sötétedni. És kész a vacsora is.

Habár nem voltam éhes, és inkább kint maradtam volna várni a fiúra, mégis bementem és megvacsoráztam.

Aznap este késő estig figyeltem a néni házát. Ahogy a még függönytelen ablakon túl fény villan, és látni lehet, hogy a nő és a férfi a kanapén ülve nézik a tv-t, vagy hogy épp lefekvéshez készülődnek.

Vagy hogy anélkül, hogy a fiúra is vethetnék egy röpke pillantást, a ház végleg elsötétül éjszakára.

 

 

 

A jelen:

 

 

 

 

Fáradt voltam, mikor este, a suli és a meló után hazaértem. Amint bezártam magam mögött a lakás ajtaját, lerúgtam magamról a kényelmetlen magas sarkú cipőket, és kezemmel megmasszíroztam a zsibbadt lábfejeimet.

Eszméletlen hajtós egy nap volt!

Hét órám volt, ebből négyen dogát is írtunk, ami miatt tegnap éjszaka le sem hunytam a szemem, csak tanultam és tanultam, meg egy egymás után döntöttem le a kávékat meg energiaitalokat.

Aztán utána még a gyorsétteremben is le kellett nyomnom közel öt órát, amiből egy plusz volt, mert tegnap hamarabb ellógtam.

Volt egy asztalom, aminél csupa barom ült, olyanok, akik a seggedet fogdozzák, meg mocskos kis ajánlatokat tesznek. És persze ezt, mint profi pincérlánynak, nekem fapofával, mosolyogva kell eltűrnöm. Na baromi jó! Ilyenkor szoktam átkozni a sorsot, hogy miért baszott így ki velem. Mért nem tudott belepottyantani egy gazdag családba? Úgy nem kellene már tizenhat évesen a megélhetésünkért güriznem.

Na jó, ez így nem volt teljesen igaz, a megélhetőségünket anyu teremtette meg, ő egy elég menő kozmetikai cikkeket gyártó cégnél dolgozott.

A gyorséttermi munkát pedig azért vállaltam el, hogy kényem-kedvem szerint vásárolhassak, és ne kelljen fájó szívvel otthagynom valamilyen jó cuccot, mint régen.

Szóval a kis mellékes melómmal nem kerestem valami sokat, de arra épp eleget, hogy vásárlási mániámnak meg ruha és cipőmániámnak eleget tudjak tenni.

Nem tehettem róla, egészen kiskorom óta imádtam vásárolni. Erről apu tehetett. Elég volt egy sóvárgó pillantást vetnem valamire, ő már ment is fizetni érte. Sosem sajnált tőlem semmit, egész életében azért dolgozott, hogy nekem és anyunak mindent megadhasson. Ő volt a legjobb apa, jobbat elképzelni sem tudtam volna. Mindig ott volt, amikor szükségem volt rá, minden hülyeségemet jó szemmel nézte, szidást is csak akkor kaptam tőle, amikor nagyon rossz fát tettem a tűzre. A semmiségeken csak mosolygott, és sokat tudóan megsimogatta a fejem:”Majd rájössz, idővel majd rájössz…”.

De arra, hogy miért kellett tíz éves koromban arra hazaérnem az iskolából, hogy a rendőrök azt közlik anyuval, hogy apát meggyilkolták, máig sem jöttem rá.

Gyilkos ösztönök - 26. fejezet

26. Elvesztem…

 

 

/Edward szemszöge/

 

 

Közel száz évet éltem le magányosan, szerelmespárok közt élve, de magát az érzést nem is ismerve. Majd egy évszázadig nem is vágytam a szerelemre, a vágyódásra, a csókra, az együttlétre, a csábító pillantásokra… mert nem tudtam, milyen is lehet.

Aztán egyik napról a másikra csak úgy belecsöppentem. Adriana megismerésével szinte biztos voltam a dolgomban. A létemben. Szeretni őt, míg meg nem hal, és aztán utánahalni.

 

Nos, a dolog lefolyását még most is majdnem ugyanígy képzelem el. De a személyben már nem vagyok biztos.

Amit Adriana tett, az egyszerűen szörnyű. Talán ez a lány egészen más valaki, mint akit én ismerek? Ez lenne az egyetlen elfogadható magyarázat, mert azt, hogy az én édes, törékeny szerelmem ilyesmire képes, egyszerűen nem bírom elfogadni. Ez nem lehet így!

Furcsa, mert tudom, hogy ezek után ki kellene ábrándulnom belőle, talán meggyűlölnöm, de egyre csak azt érzem, hogy nem élhetek nélküle. Szükségem van rá! Amit tett, azt értem tette, mert annyira szeret, hogy nem bírja ki, hogy Bella iránt is érdeklődök.

 

Istenem, Bella…

Azt mondtam neki, szeretem. Hogy Danával mindennek vége…

Hogy hazudhattam neki? És, talán ami ennél is fontosabb, hogy csaphattam így be magamat és az érzéseimet?

Hogy szerethetném őt tiszta szívből, amikor egy részem még mindig Dana felé húz!? Az agyam is őt tartja helyesnek. Vigyáznom kell rá, óvnom, hogy több baj ne történhessen vele. Hisz örök szerelmet ígértem neki. És az egyik felem meg is akarja tartani az esküt.

Bella viszont annyira tiszta, annyira naiv, és érzékeny, gyönyörű. Hogy tudnám nem szeretni?

Azt mondta, ő is szeret.

Szavak… de a gondolatait nem hallhatom, akárcsak Adrianaét.

A fene essen belé!

 

Felemeltem a kezem, és a falba vágtam. Eszméletlenül ideges voltam, és mérges magamra.

Olyan vagyok, amilyenné soha sem akartam válni. Régen megvetettem ezért az embereket.

Kihasználom őket. Mindkettőt azzal álltatom, hogy szeretem, hogy vele akarok lenni, míg idebent szétszakadok. A szívem, és a józan eszem két irányba húz. Nincs mire támaszkodnom. Nincs, aki megértene.

 

Arcomat a kezembe temetve rogytam le az ágy szélére. Annyira elveszett voltam, mint még soha. Kerestem a sok rossz döntés, felszínes érzelem alatt önmagamat, a régi Edwardot, de minél inkább kutakodtam, egy idő után elfelejtettem, mit is keresek. Egyáltalán milyen voltam én?

 

Most is idefent sajnáltatom magam, míg Bella odalent betegeskedik Carlisle keze alatt. Őt is miattam bántották. Dana megalázta, megverte, minden emberi módon elbánt vele.

Egy kis részem ezért gyűlölte, de Bellát is, aki gonosz módon belopta magát az életembe és a szívembe. Ha ő nem lenne, most boldog lennék Danával.

 

Most tényleg őt hibáztatom? Hát milyen férfi vagyok én? Istenem, teljesen elvesztem…

 

Úgy tíz perc önsanyargatás múltán leandalogtam a lépcsőn, be Carlisle dolgozószobájába, ahol a sarokban Bella feküdt a fekete bőrkanapén.

Sápadt bőrét és a dulakodástól enyhén piszkos ruháját most egy fehér pléd fedte, amit biztos Carlisle terített rá, nehogy fázzon a közelében.

Apám Bella mellett ült, és éppen a vérnyomásmérőt vette le a karjáról.

Ahogy beljebb léptem, felnézett a dolgából.

Ahogy mindig, most is kedvesen mosolygott rám, és gondolatai is kedveskedők voltak. Semmi lenézés, sajnálkozás vagy megvetés.

Ettől még inkább szánalmasan éreztem magam.

-          Ne aggódj fiam, Bella rendben lesz. Csak pár zúzódása van – közölte.

-          Akkor jó – próbáltam kedvesnek tűnni, de nem nagyon ment. A zúzódásai is nekem köszönhetők.

-          Ugye tudod, hogy ez nem a te hibád volt, Edward? – nézett rám fürkésző tekintettel.

-          Már hogy ne volna az? Mindenről én tehetek. Ez miattam van, mindketten tudjuk – emeltem fel a hangom. Még ha nem is mondja ki, vagy nem gondol rá szimpla tapintatosságból, attól még nem hülye. Átlátja a helyzetet.

-          Adriana megváltozott – mondta csak úgy mellékesen, mintha épp azt közölte volna, hogy megszomjazott.

-          Miattam! Miattam változott meg.

-          Talán. De akkor sem kellett volna így reagálnia. Normális ember nem fojtogatja és veri addig a másikat, míg az nem veszti el az eszméletét, Edward. Pedig Adriana ezt tette, sőt, még meg is fenyegette Izabellát, ahogyan elmesélted.

 

Erre mit lehet mondani?

Behunytam a szemem, és leültem a Carlisle melletti székre, Bella mellé.

-          Nézd fiam, az, hogy megkedvelted őt, az nem bűn… bár nagy közhely, de az érzéseidet nem irányíthatod. Érted? Még akkor sem, ha vámpír vagy. Lehetetlen.

-          Te szerettél valaha más nőt Esmén kívül? – szegeztem neki a kérdést, így majd hátha megérti.

Erre ő nem tudott semmit mondani, így hagytuk az egész dolgot. Néhány percig csendben, a gondolatainkba merülve ültünk egymás mellett, majd pedig Carlisle kiment, így kettesben maradtam az alvó Bellával.

 

Néztem a sápadt, már-már betegesnek tűnő bőrét, a vékony karját, a takaró alatt kirajzolódó törékeny testének körvonalát, és nem tudtam nem megérinteni.

Olyan könnyedén és finoman, ahogy egy pillangó tenné, megsimogattam a homlokát és az arcát, majd az egyik ujjammal végigsimítottam ajkának körvonalát, mire az kissé elnyílt, Bella pedig elkezdett mozgolódni, és egyszerre csak kipattantak a szemei.

Én hülye!

 

-          Edward? – lepődött meg.

-          Én vagyok.

Fejét visszahajtotta a párnára, és mintha kicsit megnyugodott volna.

-          Amiről az előbb beszélgettünk… - suttogta. – Amit mondtál… szóval, nem kell sajnálnod. Én sem sajnálom, mert legalább… tudom, hogy érzel – pirult el az arca.

Kis idő beletelt, míg elmosolyodtam és bólintottam, majd közelebb hajolva hozzá egy csókot nyomtam a homlokára.

Jó, ha ő tudja, hogy érzek, mert nekem fogalmam sincs…

Friss

Sziasztok!

Naszóval. Nézzétek el nekem, hogy viszonylag sokáig nem volt friss. Nem arról van szó, hogy nem írtam meg, csak arról, hogy nem tudom hol feltenni, mert nem igen jutok géphez. De próbálkozok.
Most kezdtem a kilencediket, és új közegben vagyok, többet kell tanulni, sok mindent megkell jegyeznem, de ettől függetlenül írom mind a 4 történetemet, ezért cserébe azt kérném, hogy legyetek velem türelmesek, és ha esetleg egyszer-kétszer picit többet kell várnotok, ne haragudjatok érte.

Sok puszi : Dóri

UI: Ha minden igaz, GyÖ 26. és új Alice/Jasperes twilightficem, az Elveszve a múltban 1. része holnap kerül fel az oldalra.

Az álomlány

Mert a holtak éjszaka kísértenek...

Yasmine Rickson tizenéves lány, kinek a szülei tragikus balesetben életüket vesztették.
A lány azóta minden éjjel holtakkal álmodik.
Az élete nehéz és kilátástalan, egészen addig, amíg meg nem jelenik Jared, egy chatpartner személyében...

Olvass, és hidd el, nem bánod meg!
www.doo88-myworld.blogspot.com

Gyilkos ösztönök - 25. fejezet

25. Sérülések

 

/Bella szemszöge/

 

 

Miután elmondtam Edwardnak a teljes igazságot a történtekről, arról, hogy Adriana a házuknál majdnem megfojtott, és megfenyegetett, a légkör teljesen megváltozott köztünk.

Hihetetlen volt, hogy pár perce még szerelmet vallott, most pedig megint a volt barátnője a téma.

A nyakam után kapott, és kicsit félrehúzta a pulcsim nyakát, hogy láthassa a már eltűnni készülő, apró piros szorításnyomokat.

Utána legalább négyszer kellett megismételnem, hogy igen, ez mind igaz, Dana tényleg ezt tette velem. Aztán arra is rájöttünk, hogy a bántó sms-ek hátterében is a lány áll.

Ezek után természetesen kétségünk sem maradt afelől, hogy Adriana fejében nincs minden a helyén.

 

De még ezekkel együtt sem sejtettem, hogy másnap megjelenik nálam, és olyannyira felidegesít, hogy élet-halál harcot vívunk egymással a saját udvarunkon…

Pedig de, tényleg megtörtént. De arról, hogy utána mi történt, fogalmam sincs.

Csak azt tudom, hogy eszméletlenül fáj az orrom, ég az arcom, és ami a résnyire nyitott számon folyik bele a torkomba, erősen vasízű, és gyomorforgató.

Vér.

-          Izabella… - hallottam az ismeretlen férfihangot közvetlenül magam elől.

-          Azt szereti, ha Bellának szólítják… - szólt a halkabb, de ismerősebb hang. Edward.

-          Már hallja, amit mondunk, de nem nyitja ki a szemét. Úgy hiszem, még két perc, és teljesen felébred – mondta egy élénk, csilingelő női hang a jobb oldalam mellől. Az ő hangja is ismerős volt, de az, hogy nem tudtam, hol vagyok, nehezítette a dolgom, hogy felismerjem, kik vannak körülöttem.

Kivétel volt ez alól Edward, mert az ő hangját bárhol, bármilyen helyzetben felismerném.

 

-          Edward? – nyögtem ki nagy nehezen, de rögtön meg is bántam, mivel a szám majd szétszakadt beszéd közben, és egy újabb adag undorító vért nyeltem magamba.

-          Itt vagyok – éreztem hideg tenyerét a homlokomra simulni.

-          Mi… mi történt?

-          Nem emlékszel? – lepődött meg, és láttam, ahogy lopva a mellettem álló magas, szőke hajú férfira néz.

Picit megráztam a fejem. Próbáltam visszaemlékezni, de nem ment. Mintha az emlékeim helyén nagy, fehér lyuk tátongott volna. Semmi sem jutott az eszembe. Vagyis…

Ó, istenem. Tényleg az történt, amit hiszek, hogy történt?

- Ó… - sóhajtottam fel. Mit gondolhat most rólam Edward?

- Mégis eszedbe jutott valami? – kérdezte tőlem.

- Igen, már emlékszem. Edward, én… annyira sajnálom… Nem tudom, mi történt, tényleg… - mentegetőztem.

- Ugyan Bella, ez nem a te hibád. Egyáltalán nem az. Adriana ezúttal túllépett egy bizonyos határt. És most te vagy az, aki itt fekszik, nem pedig ő – láttam rajta, hogy őt is legalább annyira megviseltél a dolgok, mint engem.

Szegény… szembesülnie kellett azzal, hogy a nő, akit évekig szeretett, valójában nem is az, akinek ő hitte.

Nem tudtam pontosan, mit érezhet most, hisz én még soha életemben nem szerettem senkit Edwardon kívül, de azért sejtettem. Talán neki most a legrosszabb.

-          Szóval megértem, amit tettél. Meg kellett védened magad, ez teljesen normális – szorította meg a kezem, ezzel erősítve meg az előbbi szavait.

-          Sajnálom – simogattam meg a kezét lehunyt szemekkel.

-          Mit? – hallottam még a hangját.

-          Mindent… - és elaludtam.

 

 

 

/Adriana szemszöge/

 

 

-          Aú – szisszentem fel már másodjára, amikor Ashley az alkoholba áztatott vattával megérintette a sebeimet.

-          Te csak ne rinyálj! – kapta fel a fejét azonnyomban. – Édes Istenem, Adriana, hogy lehettél ennyire hülye? Mintha nem is te lennél, esküszöm. Odamenni ennek a lánynak a házához, és verekedésbe bonyolódni vele… mégis mit képzeltél?

Ash nagyon ki volt rám akadva, amiért azt tettem, amit, és Evie-re is pipa volt, amiért támogatta a tervemet. Bár őt kevésbé horda le, mint engem.

 

Igazából nem bántam meg, amit tettem. Bella megérdemelte. Sőt, ennél többet is kapni fog! Sokkal, sokkal többet. Nyomorulttá fogom tenni az életét! És Edwardét is.

 

Nem sírtam, pedig simán foghattam volna arra, hogy csípnek a sebeim. De nem, három év után már nem maradt több könnyem. Ez a helyzet.

 

-          Meg kellett tennem – mondtam Ashley-nek, vagy csak magamnak.

-          Az, hogy „kellett”, túl erős kifejezés. Talán az, hogy „szükséged volt rá”, találóbb lenne.

Az igazság az, hogy mindkettő igaz, és az én helyzetemben majdnem egy és ugyanaz.

Mondhat Ashley bármit, ez volt a helyes döntés.

-          Látnod kellett volna, Ash, Dana úgy leverte a csajt, mintha az egy húsz kilós próbababa lett volna. Király volt! – röhögött mellettem a kanapén legjobb barátnőm.

Evie mindig is ilyen volt. Bolondos, és lássuk be, nagyon egyszerű, felszínes. Majdhogynem együgyű.

Nem látta át a dolgot. A tetteim értelmét és értékét.

-          Elég legyen! De komolyan, nem akarom ezt tovább hallgatni – rázta a fejét Ash, aztán belekezdett a mondókájába. – És pont a rendőrfőnök lányát! Mi lett volna, ha… - és így ment, nem is tudom meddig.

Már nem éreztem se a nyílt sebembe ömlő csípő-égető alkoholt, se Ash felém irányuló dühét.

Csak ültem és ültem, várva, hogy új nap kezdődjön, és új módon állhassak bosszút az igaz szerelem elrablásáért.

Új történetem alapja

Címe: Elveszve a múltban

A történet egy lányról szól, Alice-ről, aki kislányként megismerkedik a nála csak egypár évvel idősebb Tylerrel. Összebarátkoznak, de végül a kisfiú szülei elviszik őt, így Alice egyedül marad.

A lány lassan felcseperedik, egy új helyen gimnazista lesz, ott pedig kiderül, hogy Tyler ugyanabba az iskolába került, csak egy felsőbb évfolyamba jár.

Mikor Tyler erre rájön, régi jó barátként közelít Alice-hez, de ő nem viszonozza az érzést, ugyanis mikor a kis Tyler elhagyta őt, magában megfogadta, hogy ezt soha nem fogja megbocsátani a fiúnak.

Tyler tovább próbálkozik, hogy megbékítse Alice-t, de a lány csak nem enged. Mikor Alice megismerkedik a jóképű Jasperrel, Tyler féltékeny lesz, ráébred, hogy szerelmes a lányba.

A múlt még mindig kísérti őket, befolyásolja az érzelmeiket, és ők mindketten úgy érzik, valahol mélyen összetartoznak, de a rossz emlékek, és a félbehagyott barátságuk valahogy mindig az útjukban áll, és Alice is egyre mélyebb érzelmeket táplál a különös fiú, Jasper iránt…

A felvezető:

Az Elveszve a múltban c. twilight ficem Alice-Jasper fanfiction lesz. Azért kettőjükről fog szólni, mert mint ti is láthattátok, egy régebbi bejegyzésemben felajánlottam, hogy akár ti is megválaszthatjátok a főszereplő párost, de mivel nem nagyon, sőt, egyáltalán nem érkeztek ajánlások, ezért saját magam kívánságára, őróluk írom meg a történetet.

Róluk, és még egy főszereplőről, aki viszont semmilyen módon nem kapcsolódik az Alkonyat sagához, tehát saját szereplő (mint Adriana Kaye a Gyilkos ösztönökben).

 

Az én történetemben Alice nem vámpír, hanem ember lesz, ebből adódóan nem fog rendelkezni a Twilight-féle elmegyógyintézetes múltjával, ami ugyebár az első könyvben volt olvasható.

De természetesen a többi Cullen ugyanolyan lesz, mint a könyvben meg a filmben, azzal a kis kivétellel, hogy a családjuk száma Alice nélkül 6 lesz, és nem hét.

A változások sorát gyarapítja még az is, hogy Edward és Bella már együtt lesz (Bella Cullenékkal él), mikor Jazz és Alice megismerkedik, de Bella ekkor még nem szülte meg Renesmee-t, nem is terhes, és nem is házasodtak össze. Nos, a könyvben nincs ilyen rész, de hát, ez a kis változtatás még belefér, asszem. :)

 

A történet ugyanúgy a Washingtonbeli Forksban játszódik, mint alapból, ugyanazokkal a szereplőkkel. Gondolok itt például Jessicára, vagy Charlie-ra…

A Victoria-féle kis csapat nem lesz benne a sztoriban!

 

Hát, azt hiszem, ezzel el is mondtam mindent, amit fontosnak tartottam.

Az új twilight fanficem hamarosan olvasható lesz a blogon, a GyÖ mellett. :)

Számítok sok-sok megjegyzésre, kritikára… de ha nem is „sokra”, legalább annyira, amennyit a másik két ficemhez írtatok!

 

Sok puszi!

Doo

 

Gyilkos ösztönök - 24.fejezet

Bocsi, h ennyit késtem vele.

24. Lányok egymás közt

 

 

(Dana szemszöge)

 

 

 

Ashley-nél, Evie nővérének házában nem volt valami sok hely hármunknak, de még így is hálás voltam, hogy befogadtak.

Mikor megjelentem az ajtóban kisírt szemekkel, lábamnál egy bőrönddel, Evie tétovázás nélkül magához ölelt, belőlem pedig megint kitörtek az égető könnyek.

Annyira fájt, hogy pont Edward volt az, aki ennyire megbántott! Hogy tehette ezt velem?

 

-         Dana, drágám, hát veled mi történt? – jött a konyha felől a huszonöt éves Ash. Gondolom, meghallotta a sírásomat.

Kibontakoztam barátnőm öleléséből, és tétovázva Ashley-re néztem, aki épp a bőröndömön futtatta végig a tekintetét.

-         Ash, meghúzódhatnék néhány napig nálatok? – tettem fel a kérdést, miközben a kézfejemmel megtöröltem folyó orromat.

-         Ne kérdezz hülyeségeket, Adriana! Szeretlek, mintha csak a húgom lennél te is.

A kedvességére megint megeredtek a könnyeim, nem tehettem róla.

Evie megint magához ölelt, én pedig elveszett kislányként bújtam örökké szerető karjai közé. Ash is csatlakozott, ő a hajamat simogatta, miközben azt hajtogatta, hogy nem lesz semmi baj, nyugodjak meg.

 

Pár perc elteltével már a kanapén üldögéltem a testvérekkel, forró csokit iszogatva.

A kedvességük és gondoskodásuk ráébresztett arra, hogy bármily hihetetlen, van még a földön, aki szeret és törődik velem.

Bár mosolyogni még nem tudtam a történtek után, magamban elkönyveltem, hogy ezentúl bármit is tegyenek vagy mondjanak, sosem haragudhatok rájuk.

-         Elmondod, mi történt? – kérdezte Evie.

Kifújtam a levegőt, a forró bögrét pedig a térdemre tettem.

-         Edward megcsalt.

-         Ó, Dria… - szólított megint a sok évvel nekem adott becenéven, amit eleinte utáltam, de aztán rájöttem, hogy csak kedveskedni akart vele. Máig csak neki engedem meg, hogy így szólítson.

-         Hogy tehette? Az a mocsok! – emelte fel a hangját. – Ezt végképp nem vártam tőle! Éppen ő… ez hihetetlen! – állt fel ingerülten a kanapéról.

-         Gondolhatod, hogy én sem számítottam rá… - suttogtam magam elé meredve.

-         Kivel? – tette fel a nagy kérdést.

-         Isabella Swannal – köptem összeszorított fogam mögül a saját átkom nevét.

-         Az új lány? – lepődött meg Evie. – Pont ő? – mondta kicsit később, meglepve.

Ő sem tartotta túl nagyra a csajt, aki állandóan Francis Hilsonnal lógott. Nem tartozott a menők közé, nem volt kiemelkedően szép sem. Egy szürke egérke, aki csak eljátszotta a szerepét életem szerelme előtt, hogy végül megkaparintsa. A kis patkány! Persze, az ártatlan kislány, a rendőrfőnök lánya, az álszent dög! Ezért még megfizet! Bármit is kell elkövetnem érte, bármennyi időbe teljék, nyomorulttá teszem a kis ribanc életét, erre megesküszöm! Az én Edwardommal ő nem lesz boldog soha!

 

-         Ezt nem szabad annyiban hagynod, Dana! Erősnek kell lenned, és megmutatni a kis kurvának, hogy veled nem húzhat ujjat! Nem… az én barátnőmmel senki nem tehet ilyet! – mondta hevesen Evie, és én teljes mértékben igazat is adtam neki.

Vettem egy mély lélegzetet, és felálltam a helyemről ökölbe szorított kezekkel, magamban már elhatározva a dolgot. – Velem jössz? – éreztem, hogy beszéd közben remeg a szám az elfojtott dühtől, amit nemsokára azon élhetek ki, aki tönkre tette az életem.

-         Naná! – mondta Evie, és átkarolva a vállam, a bejárati ajtóhoz vezetett. Útközben még odavetette Ashnek, hogy dolgunk van, majd felkapta a slusszkulcsát, és kiviharoztunk a kocsijához.

 

- Ez az? – fékezett le a rendőrfőnök háza előtt Evie.

- Igen, azt hiszem – szálltam ki a kocsiból, ő pedig utánam.

Mindenre elszántan indultam meg a gonosz kis perszóna házának ajtaja felé, készen arra, hogy ha odáig fajul a dolog, a szemeit tíz körömmel kaparjam ki.

Átviharoztam a kocsifeljárójukon Evie-vel a nyomomban, majd fel a rövid kis lépcsőn a bejáratig. Ott aztán erősen rányomtam az ujjam a csengőre, és reménykedtem, hogy a kiscsajban legyen annyi becsület, hogy lejön és bocsánatot kér. Nem mintha számítana a sajnálata.

 

A rendőrfőnök nyitott ajtót, és meglepve méregetett minket. Biztos nem sokan járnak ide, hogy a kislánykáját látogassák.

- Hello, én Bella egyik barátnője vagyok. Lehívná, kérem? – hadartam a szemébe, mire tágabbra nyitotta az ajtót, és már tudtam, mit fog mondani.

- Gyertek be, Bella a szobájában van.

- Nem – vágtam rá rögtön. – Nem, jobban szeretnék itt, kint beszélni vele.

- Mert nem szeretnénk zavarni – mentett ki Evie a helyzetből. – Meg hát úgyis csak pár szót szeretnénk vele váltani. Igaz, Dana? – mosolygott Evie.

- Így van – mosolyogtam vissza rá gonoszan. – Csak pár szót…

- Oké – szólalt meg Bella apja kicsit furcsa hanglejtéssel. – Akkor le is hívom rögtön – és már a lépcsőn trappolt felfelé.

- Köszi, apuka… - mondtam az orrom alá.

- Csak finoman, oké? – nézett rám kérlelően Evie. – Nem akarjuk kinyírni, csak elbeszélgetünk vele.

 

A legfelső lépcsőfokon Bella jelent meg, jellegtelen fekete szabadidő nadrágban és egy pólóban. Már most megvetettem és utáltam, pedig még nem is beszéltem vele.

Amikor észrevette, hogy én állok a nyitott ajtóban, az arca rögtön jéggé fagyott, szemében mintha félelem csillant volna. Magamban örültem. Tehát még emlékszik rám.

 

Idáig hallatszott, ahogy kifújja a levegőt, majd újra elindul lefelé.

Egyik kezével az ajtót markolva állt meg előttem.

-         Dana – ez nem volt kérdés, de még köszönés sem, csak egy megállapítás.

-         Annyira örülök, hogy megint találkozunk – mosolyogtam rá negédesen.

Az arca megrándult.

-         Ó, hadd mutassam be a legjobb barátnőmet, Evie-t.

A hátam mögé nézett, de én nem vettem le az arcáról pillantásomat, így láthattam, amikor a szemei kicsit elnyílnak. Evie biztosan nem valami kedvesen köszöntötte.

- Miért jöttél? – tette fel a kérdést nekem.

- Na ezt szeretem, egyből a közepébe… - mértem végig még egyszer, teljes megvetéssel. – Nos, akkor én sem húzom az időt feleslegesen. Remélem, még emlékszel, mire kértelek, mikor a Cullen-háznál jártál nemrég.

- Szóval te azt kérésnek hívod? – nézett fel a szemembe gúnyosan.

- Valaki nem ért a szimpla szavakból – kezdtem bedühödni.

- És te azt honnan tudhatnád? Meg sem próbáltad.

- Ne akard, hogy megismételjem. Csak egyet mondok: Edward engem szeret, érted? Hagyd őt békén, vagy nagyon csúnya dolgok fognak veled történni!

- Aha. Hát nekem egészen mást mondott. Arról, hogy annyira szeretne téged…

Na ez mellbe vágott. Edward itt járt? Beszélt neki a veszekedésünkről? A szemét dög! Biztos egyből idejött, hogy vigaszt találjon nála.

Az egész testem görcsbe rándult, túl sok volt bennem az elfojtott indulat.

-         Edward mindent elmesélt rólad. Meg kettőtökről is – mondta a szemembe.

-         Mindent? – kiáltottam fel. – Akkor biztos azt is, hogy örök hűséget fogadott nekem – léptem közelebb hozzá. – Mindegy mit mondd, vagy mit érez, érted? Engem nem érdekel. Ő. Hozzám. Tartozik. – mondtam a képébe higgadt arccal, belül mégis üvöltve. Edward nem lehet az övé! Nem és nem és nem! Azt nem hagyhatom!

-         Dana! – fogta meg hátulról Evie a karom, és visszarántott a csaj arcából. – Elég lesz, szerintem felfogta – próbált a kocsi irányába húzni.

-         Hagyd csak – vágta rá Bella. – Tudom, hogy mi történt veled… és hogy Edward mindig melletted volt. Felfogtam. Szerettétek egymást – szólt halkan, és úgy éreztem, hogy erre legalább egy erem elpattant a dühtől.

-         Még mindig szeretjük egymást! – kiáltottam a képébe! – Még mindig szeretjük!

-         Elmondtam neki, hogy mit tettél a házuknál.

-         Ő nekem hisz! Ő engem szeret! – üvöltöttem.

-         De beteg vagy… - mondta, és próbálta rám csukni az ajtót, de én belemarkoltam a karjába, és nem engedtem. Kihúztam magam elé, az ajtón túlra.

-         Te ribanc! – téptem a haját, ahol csak értem.

-         Fogd fel! – éreztem, ahogy az ökle az arcom húsába vágódik. Felsikoltottam a fájdalomtól. Rohadt erőset ütött. Vér ízét éreztem a számban, az orrom pedig erősen lüktetett. Erőt vettem magamon, és én is megütöttem, bár nem sikerült akkora erőt kifejtenem, mint amekkorát szerettem volna, annyit azért elértem, hogy szétrepedt az ajka, és vérezni kezdett.

Elgáncsoltam, de lerántott magával, így mindketten a lépcsőjük melletti füves részen kötöttünk ki. Birkóztunk, miközben legszívesebben egy késsel szurkáltam volna halálra a mocsok ribancot. A mérhetetlen gyűlölet, amit iránta éreztem, legalább arra erőt adott, hogy a mellkasára tornázzam magam, és a gyűrűs öklömmel ütni kezdjem a fejét.

A külvilágból csak annyit érzékeltem, hogy az apja kiront a házból, és felénk fut. Eközben egy ezüst Volvo állt meg a ház előtt, és életem szerelme pattant ki belőle. A történések közben az alattam fekvő lány már nem mozdult.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Hogy a frissek között se unatkozzatok. Várom ötleteiteket! :)

Hello!
Mint ti is láthatjátok, a közvélemény kutatásban vezet az új történet a Mennyei szerelem 2-vel szemben, a másikban pedig a twilight fanfiction a saját regénnyel szemben.
Szóval arra gondoltam, hogy azt is ti dönthessétek el (feltéve ha a szavazás így marad, és ez a kettő nyer), hogy az új twilight ficemben milyen legyen a párosítás.
Arra gondolok, hogy például megadjátok azt, hogy… Emmett-Bella, és ha erre szavaznak a legtöbben, akkor róluk kettőjükről fog szólni az új történet.
De nem muszáj pont rájuk kettőjükre szavazni, hisz ott van még egy csomó szereplő, Edwardtól kezdve Aróig, vagy Bellától kezdve Victoriáig, szóval a döntés rajtatok áll.
Ezenkívül persze szavazhattok a megszokott párosokra is a Twilightból (Jasper-Alice, Carlisle-Esme, Emmett-Rosalie, Victoria-James, Edward-Bella, Nessie-Jacob).

A pár-ötleteken kívül várom a történet alapjáról szóló elképzeléseiteket is (hogy miről szóljon az új sztori).

Ja, és folytatódik a „Leghűségesebb Olvasóm” verseny is, aminek a győztese egy hónapra kikerül az oldalra. (Részletek: A „Leghűségesebb Olvasóm” c., régebbi bejegyzésben)



Az ötleteiteket várom a

twilight_doo88@citromail.hu

emailcímemre, vagy a kommentjeitekben (ehhez a bejegyzéshez kommenteljetek).

Hát akkor várom a leveleiteket!
Sok puszi: Doo

Gyilkos ösztönök - 23.fejezet

Szia Mindenki!
Naszóval: a „válságomnak” vége van, a fantáziám újból a régi, tehát ITT A FRISS! :)






23. Érzések


/Bella szemszöge/



Szeret.
Ami pár perce még csak illúzió volt, az mostanra valóság lett. Tényleg valóság.
Ott ült mellettem, az én ágyamon, és az én kezemet fogta. A gyomrom úgy remegett, mint valami spéci autó motorja. Meg sem tudtam szólalni, nem találtam a hangom.
Tényleg ez történik velem? Ez a valóság? Istenem!
- Bella?
- Bella? – hallottam a hangját, de egyszerűen képtelen voltam bármit is kinyögni.
- Én… tudom, hogy nem ez az, amire számítottál, és hidd el, én sem hittem volna, hogy ez valaha megtörténik velem, de… nem tudom többé letagadni. Még magam előtt sem. Én szeretlek téged.
Irtó kellemetlen, de felnyögtem a szavai okozta gyönyörűségtől.
Lehunytam a szemem, vettem egy mély levegőt, és megacéloztam magam, hogy rá tudjak nézni.
- Ez igaz? – suttogtam a szemébe nézve.
- Igen.
Sóhajtottam.
- Honnan tudod, hogy ez valójában szerelem?
- Mert… azért, mert ha veled vagyok, úgy érzem, mintha még mindig élő ember volnék. Mert mikor mellettem vagy, muszáj megérintenem téged… - ezzel leheletfinoman végigfuttatta a hüvelykujját a bal arcomon. Rögtön felforrósodott a bőröm.
- Tudom, hogy szeretlek téged. Hidd el ezt nekem.
- Én…
- Hidd el! – kérte.
- Elhiszem. Szeretsz…
Elmosolyodott, aztán pár pillanat múlva újra komoly lett.
- És te? Te hogy érzel irántam?
Az érzéseim kimutatásában sosem voltam túl jó, de tovább nem tudtam magamban tartani. Hogy mindig vele álmodok, és amikor nem alszom, akkor is folyton ő jár a fejemben.
Szóval tudtam, mit érzek vele kapcsolatban. Nem is lehetett volna máshogy.
- Én is… ugyanúgy érzek, ahogyan te – sütöttem le a tekintetem.
Egyik ujjával az állam alá nyúlt, és megemelte, így kénytelen voltam újra őt nézni.
- Ez igaz?
- Igen – ismételtem őt, és elmosolyodtam.
- Honnan tudod, hogy ez valójában szerelem? – vigyorgott rám.
- Edward…
- Mi az? Én is elmondtam, hát hallani akarom tőled is.
Elfintorodtam.
- Hát jó. – itt elgondolkoztam, mit is mondhatnék. – Emlékszel, mikor az iskola parkolójában beszélgettünk, és miután elmentél, megcsókoltad a barátnődet?
Bólintott.
- Akkor olyat éreztem, amit addig a percig soha.
- Mit éreztél?
- Féltékeny voltam arra a lányra. Azt akartam… azt akartam, hogy engem csókolj meg és hogy… velem legyél. Aztán mikor elmondtad, hogy mi is vagy valójában… nem mondom, hogy nem rázott meg a dolog, mert igen, de… jobb volt tudni, mint távol maradni tőled. És mostanra már egyáltalán nem érdekel. Ez elég?
- Elég – mondta nekem, és megint megcirógatta az arcomat.
- És… mellesleg, ha már az érzéseknél tartunk… ezt imádom – bújtam oda a tenyeréhez.
- Én pedig ezt – rakta oda a kezét a szívem fölé. – Amikor hozzád érek, vagy amikor a közeledben vagyok, annyival…
- … gyorsabban ver. Igen – mosolyogtam rá.
Most, hogy már ennyi mindent bevallottam neki, nem éreztem magam olyan kellemetlenül, hogy ennyire nagy hatással van rám, mert úgy látszott, ő is ugyanúgy érez.
Aztán eszembe jutott egy apró – igazából egyáltalán nem apró -, zavaró tényező. A harmadik fél ebben az egész dologban.
- És mi van vele? – kérdeztem halkan.
- Kivel? – nézett értetlenül.
- Adrianával.
- Nem tudom, ő… elment. És nem hiszem, hogy valaha is visszajön.
- Miért?
- Tessék?
- Miért ment el?
- Hát, mert… mert… fogalmam sincs, az elmúlt hetekben, tudod, kezdett nagyon furcsán viselkedni. Erőszakos volt, és nagyon kicsi dolgokon kiborult. Tudod, neki nem volt könnyű élete, de ennyire még sosem szaladt el vele a ló.
- Nekem mondod? – motyogtam magamban, de ő persze meghallotta. Miért is kellett kinyitnom a számat?
- Mit mondtál? – kapta fel rám a fejét. – Ezt hogy értetted?
- Semmi, mindegy. Nem lényeges – ráztam a fejem, remélve, hogy elhiszi.
- Na persze.
- De tényleg.
- Bella. Mondd. El.
Sóhajtottam.
- Én… tényleg nem akartam ezt…
- Mi történt?
- Szerinted kitől szereztem azokat a piros foltokat a nyakamon? – tettem fel neki a kérdést.

Képek