I/II. Cullens
A jelen:
A telefonom jól megszokott, lassú dallamára ébredtem fel. Within Temptation – All I Need.
Tétovázva nyomtam ki a zenét, semmi kedvem nem volt egy új nap elé nézni.
A tegnapi nap betette nálam a kaput, kevésszer voltam még olyan fáradt.
Talán fel kéne adnom a munkámat… több időm jutna pihenésre vagy talán bulizásra. Nem mellesleg többet tudnék tanulni, ami nem kicsit jól jönne most az átlagomhoz. Egy szó mint száz, nagyon meg kell hajtanom magam így év vége felé, hogy át tudjak menni.
Felküzdöttem magam az ágyból, és magamra kaptam a ruháimat. Ezúttal egy szorosan az alakomra tapadó fekete csípőnadrágot és egy hosszított, világosrózsaszín, már-már fehér, alul hullámos pólót. Beledobáltam a válltáskámba a könyveimet meg a munkaruhámat, ami nem állt többől, mint egy apró fehér rövidnadrágból, egyszerű sötétkék pólóból rajta a hely emblémájával, és egy hátulkötős kis fekete köténykéből.
Bevonultam a fürdőszobába. Megmostam az arcom, kifésültem a hajam, sminkeltem, és már készen is voltam.
Beérve az iskolaparkolójába láttam a már megszokott autókat. Forks egy apró kis város volt Seattle-től pár kilométernyire, Washingtonban, így nem esett nehezemre a memóriámba vésni diáktársaim kocsijait.
Ami eltért a megszokottól, az a parkoló déli részén lévő hatalmasnagy fehér jeep volt, amibe beszállni is már külön figyelmet igényelt, valamint a mellette parkoló ezüst Volvo volt.
Ha láttam volna valaha is itt ezeket az autókat, azt tudnám, gondoltam magamban, mivel a régebbről jól ismertekhez kifejezetten puccosnak számítottak ezen a helyen, egyedül az én fekete audimhoz passzoltak.
Talán új diákok érkeztek? Nem tudhattam biztosra, de tény, hogy nem ártott már volna valami újítás.
Ahogy kiszálltam a kocsiból, a barátaim – mondjuk inkább voltak a haverjaim, mint barátaim -, szóval akikkel lógni szoktam, egyből a nevemet kiabálták, és odahívtak magukhoz.
- Hello – eresztettem meg egy halvány mosolyt. Többet nem szóltam, hisz elvoltak ők foglalva egymással. Inkább lopva az új kocsik felé kezdtem nézegetni. Az ezüstszínű Volvóból először egy magas és vékony, vörösesbarna hajú fiú szállt ki, akinek kísértetiesen fehér bőre szinte világított a sötétkék dzsekije alatt. Egyből utána egy hosszú, barna hajú lány tűnt fel a kocsi ajtajában, mire a vékony pasas rögtön kisegítette a kocsiból, és utána sem vette ki a kezét a lányéból, innen sejthettem, hogy ők ketten együtt vannak.
Eközben a nagy jeep mellett is már álltak ketten. Egy gyönyörű, szőke lány, akinek éppen egy nagydarab, rövid és sötéthajú srác suttogott a fülébe.
Istenem, nem tudtam, kik lehetnek ők, honnan jöttek és miért, de valahogy nem illettek bele az iskola és maga Forks környezetébe. Az egész lényük tekintélyt parancsoló volt, a megjelenésük pedig kifogástalan, kivéve a barna hajú lányét, akin egy, a méreténél nagyobb világosbarna széldzseki lógott.
A két kocsi közt kis körbe gyűlve beszélgettek egymással. Vagyis gondolom, hogy beszéltek, bár a szájuk mozgását ilyen messziről nem igen láttam.
A Volvo felől megint mozgást láttam. Egy göndör, mézszőke fej tűnt fel a nyitott ajtóban, majd egy karcsú, de izmos, elegáns fekete kabát alá bújtatott felsőtest. A fiú megkerülte az autót, miközben nem nézett se jobbra, se ballra, csakis maga elé. A járása inkább hasonlított egy prédáját bekerítő párducra, mint egy középiskolás fiúra, és neki is az a különös, fehér, szinte áttetsző bőre volt, mint a másik háromnak. A különbség csak az volt ő és a többiek között, hogy belőle legalább kétszer jobban áradt az a szokatlan fenyegetés, amit még soha se éreztem egy emberben sem ezelőtt. De a félelmetessége furcsa módón vonzott magához.
Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, felém lövellte pillantását, majd rögtön el is kapta, de én még abban az egy pillanatban is teljesen lefagytam. A fiúnak aranysárga volt a szeme!
Jasper. Így hívták – tudtam meg Kate-től, akinek egész menza alatt be sem állt a szája az újdonsült ismeretlenekről, Cullenékről, akiket én már koránt sem éreztem „ismeretlennek”, hisz az egész suli róluk beszélt egyfolytában.
A történet, amit hallottam, arról szólt, hogy Alaszkából, vagy valami hasonló hideg helyről érkeztek ide, a fogadott szüleikkel. Ennyit tudtam meg, és a nevüket, semmi mást. Úgy látszik, az új diákok nem voltak valami beszédesek, és ahogy hallottam azoktól, akik beszélgetni próbáltak velük, kedvesek sem.
Én nem tudtam, mit higgyek. Nem akartam előre ítélkezni, nem volt a stílusom.
Sosem voltam félénk lány, mindig megmondtam a véleményem, a barátaim szerint olyan „ugri-bugris” voltam, de Cullenékhez valahogy nem akaródzott odamennem, bár a mézhajú, Jasper nagyon hívogatott magához. Már-már azt hittem, direkt csinálja, amikor olykor-olykor felém pillantgatott az ebédlőn keresztül. Ajkán olyan vigyor játszott, ami semmi jót nem ígért.
Veszélyes volt. Rosszfiús. Különleges…
Elkaptam róla a tekintetem, és arcom a kezeim közé rejtettem.
Ebből elég! Vettem egy utolsó levegőt, és felkeltem a székről.
Elindultam az asztaluk felé…
De az már üres volt.
Komolyan. Pár perce még tálcák halmaza állt az asztalukon, a székeik kitolva, összefonódó lábak az asztal alatt… most meg semmi. A székek visszatolva, szépen a helyükön, az asztal makulátlan.
Jesszus, azt hiszem, már most elegem van a Cullenekből. Kivéve a szőkét…
Úgy éreztem, belőle sosem lenne elég.
Miket beszélek? A fiú láthatólag és érezhetőleg nem… jó. Igen, ez volt a találó kifejezés. Nem jó.
Bár igazán rossznak sem mondanám.
Ez agyrém! Mintha különböző gondolatokat ültettek volna az agyam két felébe.
És miért érzem mindig a közelükbe úgy magam, mintha a fejem mentem szétrepedne?
Valami nem volt rendben. És én kiderítem, vajon mi olyan különleges ezekben az új diákokban!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése