Hát megtörtént. Kibékültünk, és végre megbizonyosodhattam róla, hogy a tesóm még mindig szeret. Iszonyat jó érzés volt őt átölelni, percekig el sem szakadtunk egymástól.
Tudta, mi a helyzet Liammel, és hogy ez engem hogy érint, de mégis próbált normálisan viselkedni. Mintha nem lenne semmi gondunk…
Pedig a viharfelhők még mindig a fejünk felett úszkáltak.
Hétvége volt, szombat, de a szüleink dolgoztak, így ketten kellett eltöltsük a nap hátralévő részét.
Miközben reggeliztünk, Kenny próbált felvillanyozni, jobb kedvre deríteni: mit csináljunk ma? Menjünk el motorozni? Vagy csak legyünk el a házban? Este elmenjünk-e a házibuliba, amit Kenny osztálytársa rendez?
Mindketten tudtuk az utolsó kérdésre a választ: dehogy megyünk. Liam biztosan ott lesz. Őt minden bulira elhívják.
A motorozás mellett döntöttünk, de tudtam, hogy ez a napnak csak egész csekély részét fogja kitölteni.
Örültem, hogy végre kimehetek a házból, úgy éreztem, a friss levegő jót fog tenni.
Hetek óta nem volt hova kiöltöznöm. A suliba is csak a legelnyűttebb farmereimben és pólóimban mentem, bár nem is érdekelt nagyon, mit viselek.
Most viszont szerettem volna egy kis változatosságot. Na nem mintha a bátyámmal való motorozás olyan nagy esemény volna. Mégis jól esett felvennem a fekete cicanadrágomat, a szürke hosszú trikómat, a fekete bőrdzsekimet és a szögecses lapos talpú csizmámat. Jól volt látnom a tükörben azt, hogy szép vagyok, a ruha még mindig tökéletesen kiemeli az alakomat, és bár a vastagon kihúzott szememben megmaradt az elmúlt egy hónap nyoma, örültem, hogy az emberek így is gyönyörűnek fognak tartani a motoron, szélborzolta, szálló hajjal.
Élveznem kellett volna. Boldogabbnak lennem, hisz kibékültem az öcsémmel. Mosolyognom kellett volna, a szám mégis vékony vonalba szűkült a tükörben.
- Gyerünk, Cam, meg tudod csinálni! Csak erre a napra! Csak Kenny kedvéért… - mondogattam, és próbáltam mosolyra kényszerítenem a szám, de az eredmény erőltetett volt, mintha félig nevetnék, és félig sírnék közben. Ez szörnyű.
Reméltem, hogy az imádott motorozás majd meghozza a kedvem a naphoz.
- Ó, a régi Cam! – mondja Kenny, mikor leérek a lépcsőn és végigmér – ezt már szeretem. – lehajol, és megpuszilja a fejem búbját. Ettől végre én is elmosolyodom.
- Húzzunk, tesó – húzom kifelé, miközben nevetünk.
Csodálatos érzés a dübörgő gép felett ülni. Érezni benne az erőt, közben beszívni Kenny ismerős, megnyugtató otthon-illatát.
Érezni, ahogy a szél borzolja és tépi a hajam, olyan érzés, mintha eltűnnének a korlátaim, a félelmeim, a gondjaim, és csak a jelen létezne: A hűs levegő az arcomon.
Az emberek megnéznek minket. Két bőrdzsekis fiatal egy hatalmas, fekete motoron száguld. Mi ez, ha nem a szabadság?
Már egy órája megyünk, néha Kenny hátraszól, megvagyok-e még, néha erősebben ölelem a derekát, örülök, hogy minden rendben, de főleg csak a mellettünk elsuhanó dolgokat figyelem.
Már rég hátunk mögött hagytuk NY hatalmas épületeit, s most Brooklyn tűzlétrás téglaházai, a sűrű, forgalmas utak mellett haladtunk el. Egy teljesen más, nyugodtabb környezet. Frissebb levegő, csendes környék, amit csak a mi motorunk hangja ver fel. Nem tudom, hol vagyunk, milyen mellékutcákon mentünk keresztül, milyen erdők mellett száguldottunk, milyen hidakon mentünk át. Csak azt tudom, hogy soha többé nem akarok visszamenni. Távol a gondoktól olyan, mintha egy egész más ember lennénk. Ez kell nekem. Így nem menekülök gonoszak elől. Nem vagyok a mágia rabja. Csak Camil vagyok. Egy lány a nagyvárosból.
Egy hangulatos kis kávézó előtt állunk meg.
Én ugyan nem akartam leszállni a motorról, de Kenny szerint csodát fog tenni most egy mogyorós forró csoki. És erre hogyan is mondhatnék nemet?
Nagyon kevesen ülnek bent, csak hárman vannak a pultossal együtt.
Leülünk hát az egyik sarokba, és Kenny rendel.
- Jobban vagy? – bukik ki belőle a kérdés már perc csend után.
- Sokkal jobban – nyugtatom meg. – És ezt persze neked köszönhetem.
- Ja, meg azt is, hogy ilyen helyzetbe kerültél – hajtja le a fejét.
- Mi? Nem! Hogy lenne az a te hibád? Figyelmetlen voltam, meggondolatlan. Csakis én tehetek róla. Tudod, azóta én még nem is… - a pultoslány meghozza a forrócsokikat, belém fojtva ezzel a szót.
- Köszi – mondjuk mindketten.
- Még valamit hozhatok? Csodás sütijeink vannak – mosolyog, főleg Kennyre.
- Cam? Kérsz egy sütit? Én állom.
- Nem bánom – mosolygok, tényleg jó kedvem van – egy vaníliás fánkot kérek.
Kenny is kér egyet, magunkra maradunk. Csak azt nem tudom, hogyan folytassam, amit elkezdtem. Mert a tény az, hogy a sikátoros eset után egyszer sem használtam az erőmet. Pedig nem vesztettem el, ó nem, tökéletesen működik, legalábbis azt hiszem. Egyszerűen… félek, hogy
megint balul sül el. Rettegek, hogy valaki rajtakap megint, és újonnan veszélybe sodrom a családomat. Ezért próbálok minél „normálisabb” lenni.
- Mit is akartál mondani az előbb? – kérdezi Kenny.
- Semmit, mindegy.
De aztán mégis úgy érzem, el kell árulnom.
- Nem varázsoltam. Azóta.
Rám néz, mintha rosszul hallaná.
- De hát több mint egy hónap eltelt már… Egyszer sem?
A fejemet ingatom.
A boszorkányoknak szükségük van arra, hogy használják a varázserejüket, mert általában legyengülnek, hogyha sokáig magukba rejtik.
Mintha idővel túl sok energia felgyülemlene benned, ami eleinte jó, de aztán később már csak nehezebbé tesz mindent, legyengít, és olyan, mintha fel akarnál robbanni. És ilyenkor a Vadászok is egyszerűbben kiszúrnak. Mintha megéreznék benned a rejtett energiákat.
Nálam azért ennyire nem durva a helyzet. Tudom kezelni. Csak nem tudom, meddig még.
A pultoslány kihozza a fánkjainkat, amit csendben el is fogyasztunk. Épp fizetni akarnánk, amikor két férfi lép be a kávézóba. Az egyik feketeruhás, bakancsos, és az arca…
A gyomromban valami nincs rendben, a gondolataim szétcsúsznak, szédülök, és majdnem leesek a székről, csak Kenny kezemre tett tenyere lehel belém némi erőt.
Az emlékeim… az a tetoválás… Végünk.
2011. október 21., péntek
2011. október 18., kedd
Gyilkos ösztönök - 33. fejezet
33. (Rossz) Döntés
/Dana szemszöge/
Hogy fájt-e ilyeneket mondanom Edwardnak?
Természetesen nem. Az összes szavamat komolyan gondoltam.
Még mindig nagy helyet foglalt el a szívemben, igen, de ennek legnagyobb része színtiszta gyűlölet volt.
Mégjobban utáltam Bellát, aki elvette tőlem az életem. Közvetettem még Evie halálában is hibás volt, hiszen az egész dolog miatta indult ki, a titkot miatta árultam el legjobb barátnőmnek.
Ha nem lenne Bella, nem lenne semmi baj, Edwarddal még mindig együtt lennénk, szeretnénk egymást, és Evie-nek sem kellett volna az életével fizetnie.
Bosszút fogok állni rajtuk, de még fogalmam sincs, hogyan tehetném.
Hogy ártsak egyedül, emberként hét vámpírnak, és egy olyan hárpiának, akit ők védelmeznek?
Nem tudom, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogok legyenek együtt. Soha! Okosnak kell lennem, nekem kell kijönnöm ebből az egészből győztesként.
De időbe telik, amíg kigondolok valamit, ami beválhat, és addig is el kell foglalnom magam.
Élni fogom az életem, jobban, mint valaha. Nem szabad, hogy az Evie-vel történtek, vagy bármi legyengítsen. Túl kell lépnem ezen most azonnal. Mindegy, milyen áron.
Port Angeles sötét utcáit, szűk sikátorait, a földön kuporgó kéregető, mocskos embereket látva elgondolkodok, mennyire más is lehetne az életem. Milyen sorsom lehetne? Mire jutnék az utcán? Nem lenne semmi pénzem, vagyonom…
Semmi, amivel megszerezhetném azt, amire most vágyom, az egyik sikátorbeli sötét alaktól.
Remélem, még azelőtt el tudom intézni, mielőtt Alice-nek látomása támadna róla. Épp ezért nem is döntöttem el semmit, amíg meg nem láttam a pasast, aki egyből kiszúrt.
- Szia, kiscicám… Mit keres egy ilyen gyönyörű kislány egy ilyen helyen, mint ez itt? Itt csúnya dolgok történhetnek ám az emberrel – a pasas idősebb nálam, harminc körüli. Jóképűnek is nevezhető, a maga sötét, drogdíler módján. Fekete sapka és hosszú sötétbarna tincsek rejtik el előlem a szemét.
- Szerintem tudod, mit keresek. Arra gondoltam, te talán segíthetsz ebben – remélem, ért a célzásból, odaadom neki a pénzt és elhúzok, de érthető módon hárít, nem akar lebukni. Talán azt hiszi, zsaru vagyok.
- Fogalmam sincs, kiscica, de ha magányos vagy, szívesen segítek rajtad, ezen ne múljon – villantja ki a fogait, és úgy jártatja rajtam a tekintetét, mintha képes lenne felfalni a szemeivel.
Még sosem csináltam ilyet. Nem tudom, mit kell tennem, mondanom, hogy kell viselkednem.
- Nézd, láttam, hogy az előbb mit adtál annak a pasasnak – türelmetlenkedem.
Eltűnik a mosolya, most egész máshogy néz rám.
- Nem vagy zsaru, ugye, kiscicám? Azokat nem szeretjük errefelé.
- Csak egy vevő vagyok – mondom, és próbálom nem hülyén érezni magam. Vajon látja rajtam, mennyire kezdő vagyok? Próbálom minél gyorsabban elintézni, hazaérni, és kiélvezni minden egyes percét.
- Mit szeretnél? – körbenéz, hátha valaki figyel, de szerintem itt mindenki magasról tesz rá, ki és mivel üzletel.
- Kokain – ó, csak ne bánjam meg…
- Biztos vagy benne, cica? Az nem játék.
- Mennyi lesz?
El sem hiszem, hogy megtettem. Szarul érzem magam, és ki akarok törni a mindennapokból. El kell lazulnom, nem akarom az üvöltő gondolatokat a fejemben, csak pár óra nyugalomra vágyom. Hogy legyen miért élnem. Hogy kihúzzam valahogy a bosszúig.
De így is kételkedem benne, hogy nem kellene-e még most visszafordulnom.
Képes lennék rá?
Ha hazaérek, és megteszem az első lépést egy másik Dana felé, akkor a válasz tagadhatatlanul, visszafordíthatatlanul nem lesz.
Nem érdekel. Döntöttem. Megvettem. Már most visszafordíthatatlan.
/Edward szemszöge/
Egy látomás hasít belém, mentálisan érzékelem, ami Alice fejében zajlódik le.
Egy döntés.
Egy gondolat, melyből tett lesz.
Dana iszonyatos hibát készül elkövetni.
Már rohannék, egyetlen pillanatig sem átgondolva futnék segíteni rajta, megakadályozni, de Alice már ott is van előttem.
- Gondolkodj, Edward! Emlékezz, hogy miket mondott neked! Ez már nem a te dolgod. Nem akadályozhatod meg, világosan megmondta, hogy nem akar már téged, és hogy utál. Nem mehetsz oda. Ez a döntése.
Mozog a szája, beszél hozzám, hallom a gondolatait is, betöltik a fejemet, eggyé lesznek a sajátoméval. Tudom, hogy mit mondott.
De hogyan ülhetnék itt, tudva, hogy mit követ el épp?
- Edward, tudom, hogy nehéz…
- Lehetetlen!
Rose ront be a szobába.
- Mi az? Min veszekedtek? Adriana-ról van szó? Mi van vele?
Aggódik, hallom a fejében.
- Ha nem akadályozom meg, hatalmas ballépést fog elkövetni – nem igaz, hogy Alice nem enged. Itt áll az utamban, és feltartóztat.
Nem… ha a teljes igazságot akarom mondani, nem csak Alice miatt állok még mindig egy helyben. Magam miatt is. Az elmémben még mindig kristálytisztán él az emlékkép: ahogy Dana kiabál velem, az arca, a szeme, a szavai… Nem akar már engem.
Ha odamegyek, mégjobban megutál, pedig csak segíteni szeretnék.
És ott van még az is, hogy milyen kapcsolatom lehetne így Bellával? Hogy lehetnék vele, ha amikor csak tehetném, Danához rohannék el? Hogy bízhatna bennem? Ezért nem mozdulok.
- Mit fog tenni? – kiabálja Rosalie. – Mondd már!
- Kokain… - suttogom, és nővérem már ott sincs. Az ablakomból még látom elrohanni az erdő fái közt. De mi van, ha míg mi itt
vitatkoztunk, Dana pár kilométerre éppen elbúcsúzott a régi életétől? A lánytól, akit valaha tiszta szívemből imádtam.
/Dana szemszöge/
Hogy fájt-e ilyeneket mondanom Edwardnak?
Természetesen nem. Az összes szavamat komolyan gondoltam.
Még mindig nagy helyet foglalt el a szívemben, igen, de ennek legnagyobb része színtiszta gyűlölet volt.
Mégjobban utáltam Bellát, aki elvette tőlem az életem. Közvetettem még Evie halálában is hibás volt, hiszen az egész dolog miatta indult ki, a titkot miatta árultam el legjobb barátnőmnek.
Ha nem lenne Bella, nem lenne semmi baj, Edwarddal még mindig együtt lennénk, szeretnénk egymást, és Evie-nek sem kellett volna az életével fizetnie.
Bosszút fogok állni rajtuk, de még fogalmam sincs, hogyan tehetném.
Hogy ártsak egyedül, emberként hét vámpírnak, és egy olyan hárpiának, akit ők védelmeznek?
Nem tudom, de egyszerűen nem hagyhatom, hogy ők ketten boldogok legyenek együtt. Soha! Okosnak kell lennem, nekem kell kijönnöm ebből az egészből győztesként.
De időbe telik, amíg kigondolok valamit, ami beválhat, és addig is el kell foglalnom magam.
Élni fogom az életem, jobban, mint valaha. Nem szabad, hogy az Evie-vel történtek, vagy bármi legyengítsen. Túl kell lépnem ezen most azonnal. Mindegy, milyen áron.
Port Angeles sötét utcáit, szűk sikátorait, a földön kuporgó kéregető, mocskos embereket látva elgondolkodok, mennyire más is lehetne az életem. Milyen sorsom lehetne? Mire jutnék az utcán? Nem lenne semmi pénzem, vagyonom…
Semmi, amivel megszerezhetném azt, amire most vágyom, az egyik sikátorbeli sötét alaktól.
Remélem, még azelőtt el tudom intézni, mielőtt Alice-nek látomása támadna róla. Épp ezért nem is döntöttem el semmit, amíg meg nem láttam a pasast, aki egyből kiszúrt.
- Szia, kiscicám… Mit keres egy ilyen gyönyörű kislány egy ilyen helyen, mint ez itt? Itt csúnya dolgok történhetnek ám az emberrel – a pasas idősebb nálam, harminc körüli. Jóképűnek is nevezhető, a maga sötét, drogdíler módján. Fekete sapka és hosszú sötétbarna tincsek rejtik el előlem a szemét.
- Szerintem tudod, mit keresek. Arra gondoltam, te talán segíthetsz ebben – remélem, ért a célzásból, odaadom neki a pénzt és elhúzok, de érthető módon hárít, nem akar lebukni. Talán azt hiszi, zsaru vagyok.
- Fogalmam sincs, kiscica, de ha magányos vagy, szívesen segítek rajtad, ezen ne múljon – villantja ki a fogait, és úgy jártatja rajtam a tekintetét, mintha képes lenne felfalni a szemeivel.
Még sosem csináltam ilyet. Nem tudom, mit kell tennem, mondanom, hogy kell viselkednem.
- Nézd, láttam, hogy az előbb mit adtál annak a pasasnak – türelmetlenkedem.
Eltűnik a mosolya, most egész máshogy néz rám.
- Nem vagy zsaru, ugye, kiscicám? Azokat nem szeretjük errefelé.
- Csak egy vevő vagyok – mondom, és próbálom nem hülyén érezni magam. Vajon látja rajtam, mennyire kezdő vagyok? Próbálom minél gyorsabban elintézni, hazaérni, és kiélvezni minden egyes percét.
- Mit szeretnél? – körbenéz, hátha valaki figyel, de szerintem itt mindenki magasról tesz rá, ki és mivel üzletel.
- Kokain – ó, csak ne bánjam meg…
- Biztos vagy benne, cica? Az nem játék.
- Mennyi lesz?
El sem hiszem, hogy megtettem. Szarul érzem magam, és ki akarok törni a mindennapokból. El kell lazulnom, nem akarom az üvöltő gondolatokat a fejemben, csak pár óra nyugalomra vágyom. Hogy legyen miért élnem. Hogy kihúzzam valahogy a bosszúig.
De így is kételkedem benne, hogy nem kellene-e még most visszafordulnom.
Képes lennék rá?
Ha hazaérek, és megteszem az első lépést egy másik Dana felé, akkor a válasz tagadhatatlanul, visszafordíthatatlanul nem lesz.
Nem érdekel. Döntöttem. Megvettem. Már most visszafordíthatatlan.
/Edward szemszöge/
Egy látomás hasít belém, mentálisan érzékelem, ami Alice fejében zajlódik le.
Egy döntés.
Egy gondolat, melyből tett lesz.
Dana iszonyatos hibát készül elkövetni.
Már rohannék, egyetlen pillanatig sem átgondolva futnék segíteni rajta, megakadályozni, de Alice már ott is van előttem.
- Gondolkodj, Edward! Emlékezz, hogy miket mondott neked! Ez már nem a te dolgod. Nem akadályozhatod meg, világosan megmondta, hogy nem akar már téged, és hogy utál. Nem mehetsz oda. Ez a döntése.
Mozog a szája, beszél hozzám, hallom a gondolatait is, betöltik a fejemet, eggyé lesznek a sajátoméval. Tudom, hogy mit mondott.
De hogyan ülhetnék itt, tudva, hogy mit követ el épp?
- Edward, tudom, hogy nehéz…
- Lehetetlen!
Rose ront be a szobába.
- Mi az? Min veszekedtek? Adriana-ról van szó? Mi van vele?
Aggódik, hallom a fejében.
- Ha nem akadályozom meg, hatalmas ballépést fog elkövetni – nem igaz, hogy Alice nem enged. Itt áll az utamban, és feltartóztat.
Nem… ha a teljes igazságot akarom mondani, nem csak Alice miatt állok még mindig egy helyben. Magam miatt is. Az elmémben még mindig kristálytisztán él az emlékkép: ahogy Dana kiabál velem, az arca, a szeme, a szavai… Nem akar már engem.
Ha odamegyek, mégjobban megutál, pedig csak segíteni szeretnék.
És ott van még az is, hogy milyen kapcsolatom lehetne így Bellával? Hogy lehetnék vele, ha amikor csak tehetném, Danához rohannék el? Hogy bízhatna bennem? Ezért nem mozdulok.
- Mit fog tenni? – kiabálja Rosalie. – Mondd már!
- Kokain… - suttogom, és nővérem már ott sincs. Az ablakomból még látom elrohanni az erdő fái közt. De mi van, ha míg mi itt
vitatkoztunk, Dana pár kilométerre éppen elbúcsúzott a régi életétől? A lánytól, akit valaha tiszta szívemből imádtam.
2011. október 14., péntek
2011. október 2., vasárnap
Rózsaszín mágia - 16. rész
LIAM: Történt már veletek olyan, hogy álmodoztatok valamiről – mindegy hogy miről -, egyfolytában, csak hogy ne kelljen szembesülnötök a valósággal? A valódi életetekkel, gondjaitokkal, döntéseitekkel – jókkal s rosszakkal egyaránt -, a sorsotokkal?
Vannak emberek, akik csinálják. Vagyis próbálkoznak vele. Esetleg hisznek benne, remélik, hogy ez talán változtat valamin. Talán csak próbálják megóvni magukat a teljes káosztól? Félnek, hogy beleőrülnek az életükbe?
Ja. Van ilyen. Nem is kevés. De szerintetek ez beválhat? Használ, segít az, ha elhitetik magukkal, hogy más életet élnek, más emberekkel körülvéve, más döntésekkel?
Én a „próbálkozók” kategóriába vagyok besorolható, azt hiszem.
De hogy hinnék benne, hogy ez bármit is megváltoztat? Azt kétlem. De legalább jólesik. Segít elterelni a figyelmem, ha másra nem is jó.
Más dolgok viszont nem ilyen jó figyelemelterelők, pedig arra most nagy szükségem van. Én is félek, hogy lassan beleőrülök.
Az örökös titkolózásba, hogy kénytelen vagyok valaki más életét élni, az Ő hiányába, hogy nem érezhetem a haja illatát, nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki az igazat, hogy fájdalmat okozok annak, aki az életemet jelenti. Hagynom kell, hogy azt higgye, megriaszt a valóság, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig ha tudná az én igazságomat, az én történetem…
Épp ez az. Nem tudhatja, még csak nem is sejtheti meg. De így, hazugságokkal körülvéve hogy léphetek tovább? Mégis hol érne a következő nap? Egy újabb mese kellős közepén?
Ez nem élet. Nélküle nem. Így nem.
Hazafelé készülődtem Christytől, ahova eleinte nem is akartam elmenni, de most, hogy azt mondtam neki, fel kéne elevenítenünk a közös múltat, muszáj volt fenntartanom a látszatot.
Csókolózni vele a suliban, fogni a kezét a folyosón, hazakísérni, és néha felmenni hozzá…
Reggelente, mikor még nem kellett megjátszanom magam, egész máshogy képzeltem a napjaimat. De amikor az ő illatát éreztem meg Camilé helyett, tudtam, hogy ez a nekem szánt valóság, és nem az, amivel minden éjjel álmodom.
A szobámba érve az első dolgom volt levetni minden álarcot. Mentálisan és fizikailag is. Hiszen otthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagam lehettem.
A tükör elé álltam, és nem azért, mert valami piperkőc voltam, akinek az az első dolga, hogy a kinézetét ellenőrizze.
Nem. Bár mindig volt nálam tükör, ez tény, és ellenőriznem is kellett magam rendszeresen.
Az arcomat. Azt, hogy a minden reggel muszájból felkent több rétegnyi alapozó és púder teljesen elfedi-e valódi énem legfelismerhetőbb jegyét: a fél arcomat átszelő tetoválást, amit még kisgyerekkorában megkap minden egyes Boszorkányvadász.
CAMIL: Unatkoztam. Az első, ami eszembe jutott, ami felkeltette a figyelmem a reggeli felkelést követően, az az volt, hogy mi a csudát fogok én csinálni egész nap?
Tehát unatkoztam, és ez ironikus volt. Hogy még egyáltalán érdekelt. Hogy azt hittem, képes lennék bármire is nap, mint nap.
Hogyan, ha az egykori éltető motor helyett most csak üresség tátong a mellkasomban? Hogyan, ha egy rossz emlék, egy felidézett fájó szó miatt úgy érzem, szétcsúszom, egyszerűen elveszek?
Hát ez az. Sehogy. De lehet hogy nagyon mélyen, valahol, esetleg akartam? Azt hiszem, igen.
Akartam, de nem ment.
A fejemben ott égtek még a szavai: „Nem megy. Nem lehet.”
És most először láttam hozzá elég tisztán, hogy értelmezzem is őket. Tisztában voltam vele, hogyan érinthette, mikor meglátott a sikátorban, elképesztette, mire vagyok képes, és hogy ezt eltitkoltam előle. Így visszaemlékezve, nagyon könnyen rájött, hogy a boszorkányságom áll a háttérben. Túl könnyen. Honnan tudhatta? Honnan, honnan, honnan?
Mert mit is láthatott pontosan? Nem sokat. Közel sem mindent, amire képes voltam. Mindössze annyit, hogy ellöktem a pasast. Oké, az igaz, hogy egyetlen érintés nélkül, és nem szimplán odébblöktem, hanem felkentem az úgy öt-hat méterre lévő szemközti falra.
De ez akármi lehetett. Nem emberi, ez tény. De miért pont boszorkány?
Hihette volna, hogy vámpír vagyok, vagy valamilyen más torzszülött.
Talán csak túl sok Bűbájos boszorkányok epizódot nézett a tv-ben. Ez ugrott be neki először, és természetesen minden stimmelt, ezért nem is gondolta tovább a dolgot.
Lehet. De ott volt még az a pár apró tényező, ami nem hagyott nyugodni. Mint hogy a szemében nem félelmet, hanem megdöbbenést, felismerést láttam. Hogy nem tett fel kérdéseket, nem mondta el senkinek, és az, hogy a bátyámat is kerülte. Nem félelemből, inkább mintha így volna helyes. Nem voltak fura pillantások, nem volt feszültség, egyszerűen távol tartotta magát. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló. Ki akar ilyen különcökkel, torzszülöttekkel barátkozni? Érthető lett volna, ha nem motoszkált volna valami a fejemben, amitől az egész hátborzongató volt, és nem kúszott volna furcsa hideg a gyomromba, amikor ezen járt az eszem. Mindezek mellett ott volt az a két szó, amit nem tudtam hova tenni: „Nem lehet.” Hogy érthette? Miért nem lehet? Azt mondta, akarja. Akarja, de nem lehet.
Istenem, nem tudom kiverni a fejemből. Miért nem megy? Hisz nem olyan régóta ismerem. Akkor miért kell ennyire kötődnöm hozzá? Miért kell ezernyi szálnak összekötnie bennünket? Miért kell szeretnem őt?
Kopogást hallottam.
- Anya, kérlek, most ne.
Nem akartam megint hallani a „Kicsim, minden rendben lesz” szöveget. Nem akartam hazugságokkal kábítani magamat. Hogy lehetne rendben?
- Kenny vagyok! – megdermedtem. Majdnem egy hónapja alig hallottam a hangját. Hozzám egyet sem szólt.
Felálltam az ágyamról, magam köré tekertem a köntösöm – még mindig pizsamában voltam -, és odasétáltam az ajtóhoz. Mintha gyenge, erőtlen kis szárnycsapásokat éreztem volna a mellkasomban. Hetek óta először volt értelme léteznie.
Ajtót nyitottam, és először néztünk egymás szemébe.
- Beszélnünk kéne – mondta.
- Gyere be.
Vajon mit akarhat mondani? Remélem… remélem, hogy…
- Sajnálok mindent, amit mondtam, Cam. Én… idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tényleg kimondtam azokat a szavakat, és hogy ez neked hogyan esett. Elképzelni sem tudom, mit kellett átélned az elmúlt hetekben, tudom, mennyire fontos volt neked. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam. Tudnod kell, hogy nem gondolom, hogy te vagy a hibás a múltban történt dolgokért, sőt. Három évvel ezelőtt te mentetted meg anyáékat azzal, hogy elég bátor voltál, és szembe tudtál velük nézni. Ha te akkor nem lettél volna, mára mind halottak lennénk. Szóval sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – ahogy ott ült az ágyamon, könnyes szemekkel és ezeket mondta nekem, hirtelen mintha minden rosszba vegyült volna valami apró kis jó is. Akkor se tudtam volna haragudni rá, ha a világ minden rosszát elköveti ellenem. Mindennél jobban szerettem egész életemben.
- Sosem haragudtam rád, Kenny – alig érthetően beszéltem a sírás miatt, de reméltem, hogy azért érti. – Rosszul estek a szavaid, de mindent igaznak hittem, amit mondtál, azelőtt is tudtam, hogy én tehetek mindenről, szóval, semmi baj. Nem baj.
- De hát nem a te…
- Ne! Kérlek, ne… Csak gyere ide, és ölelj meg – erőltettem magamra egy mosolyféleséget.
Percekig álltunk összefonódva, egy kicsit megfeledkezve a világról, egy kicsit reménykedve egy jobb jövőben. És akkor először kimondtam, amit már három éve, azon a szörnyű, véres éjszakán kellett volna.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kenny Anderson – majd még szorosabban öleltük egymást tovább.
Vannak emberek, akik csinálják. Vagyis próbálkoznak vele. Esetleg hisznek benne, remélik, hogy ez talán változtat valamin. Talán csak próbálják megóvni magukat a teljes káosztól? Félnek, hogy beleőrülnek az életükbe?
Ja. Van ilyen. Nem is kevés. De szerintetek ez beválhat? Használ, segít az, ha elhitetik magukkal, hogy más életet élnek, más emberekkel körülvéve, más döntésekkel?
Én a „próbálkozók” kategóriába vagyok besorolható, azt hiszem.
De hogy hinnék benne, hogy ez bármit is megváltoztat? Azt kétlem. De legalább jólesik. Segít elterelni a figyelmem, ha másra nem is jó.
Más dolgok viszont nem ilyen jó figyelemelterelők, pedig arra most nagy szükségem van. Én is félek, hogy lassan beleőrülök.
Az örökös titkolózásba, hogy kénytelen vagyok valaki más életét élni, az Ő hiányába, hogy nem érezhetem a haja illatát, nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki az igazat, hogy fájdalmat okozok annak, aki az életemet jelenti. Hagynom kell, hogy azt higgye, megriaszt a valóság, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig ha tudná az én igazságomat, az én történetem…
Épp ez az. Nem tudhatja, még csak nem is sejtheti meg. De így, hazugságokkal körülvéve hogy léphetek tovább? Mégis hol érne a következő nap? Egy újabb mese kellős közepén?
Ez nem élet. Nélküle nem. Így nem.
Hazafelé készülődtem Christytől, ahova eleinte nem is akartam elmenni, de most, hogy azt mondtam neki, fel kéne elevenítenünk a közös múltat, muszáj volt fenntartanom a látszatot.
Csókolózni vele a suliban, fogni a kezét a folyosón, hazakísérni, és néha felmenni hozzá…
Reggelente, mikor még nem kellett megjátszanom magam, egész máshogy képzeltem a napjaimat. De amikor az ő illatát éreztem meg Camilé helyett, tudtam, hogy ez a nekem szánt valóság, és nem az, amivel minden éjjel álmodom.
A szobámba érve az első dolgom volt levetni minden álarcot. Mentálisan és fizikailag is. Hiszen otthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagam lehettem.
A tükör elé álltam, és nem azért, mert valami piperkőc voltam, akinek az az első dolga, hogy a kinézetét ellenőrizze.
Nem. Bár mindig volt nálam tükör, ez tény, és ellenőriznem is kellett magam rendszeresen.
Az arcomat. Azt, hogy a minden reggel muszájból felkent több rétegnyi alapozó és púder teljesen elfedi-e valódi énem legfelismerhetőbb jegyét: a fél arcomat átszelő tetoválást, amit még kisgyerekkorában megkap minden egyes Boszorkányvadász.
CAMIL: Unatkoztam. Az első, ami eszembe jutott, ami felkeltette a figyelmem a reggeli felkelést követően, az az volt, hogy mi a csudát fogok én csinálni egész nap?
Tehát unatkoztam, és ez ironikus volt. Hogy még egyáltalán érdekelt. Hogy azt hittem, képes lennék bármire is nap, mint nap.
Hogyan, ha az egykori éltető motor helyett most csak üresség tátong a mellkasomban? Hogyan, ha egy rossz emlék, egy felidézett fájó szó miatt úgy érzem, szétcsúszom, egyszerűen elveszek?
Hát ez az. Sehogy. De lehet hogy nagyon mélyen, valahol, esetleg akartam? Azt hiszem, igen.
Akartam, de nem ment.
A fejemben ott égtek még a szavai: „Nem megy. Nem lehet.”
És most először láttam hozzá elég tisztán, hogy értelmezzem is őket. Tisztában voltam vele, hogyan érinthette, mikor meglátott a sikátorban, elképesztette, mire vagyok képes, és hogy ezt eltitkoltam előle. Így visszaemlékezve, nagyon könnyen rájött, hogy a boszorkányságom áll a háttérben. Túl könnyen. Honnan tudhatta? Honnan, honnan, honnan?
Mert mit is láthatott pontosan? Nem sokat. Közel sem mindent, amire képes voltam. Mindössze annyit, hogy ellöktem a pasast. Oké, az igaz, hogy egyetlen érintés nélkül, és nem szimplán odébblöktem, hanem felkentem az úgy öt-hat méterre lévő szemközti falra.
De ez akármi lehetett. Nem emberi, ez tény. De miért pont boszorkány?
Hihette volna, hogy vámpír vagyok, vagy valamilyen más torzszülött.
Talán csak túl sok Bűbájos boszorkányok epizódot nézett a tv-ben. Ez ugrott be neki először, és természetesen minden stimmelt, ezért nem is gondolta tovább a dolgot.
Lehet. De ott volt még az a pár apró tényező, ami nem hagyott nyugodni. Mint hogy a szemében nem félelmet, hanem megdöbbenést, felismerést láttam. Hogy nem tett fel kérdéseket, nem mondta el senkinek, és az, hogy a bátyámat is kerülte. Nem félelemből, inkább mintha így volna helyes. Nem voltak fura pillantások, nem volt feszültség, egyszerűen távol tartotta magát. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló. Ki akar ilyen különcökkel, torzszülöttekkel barátkozni? Érthető lett volna, ha nem motoszkált volna valami a fejemben, amitől az egész hátborzongató volt, és nem kúszott volna furcsa hideg a gyomromba, amikor ezen járt az eszem. Mindezek mellett ott volt az a két szó, amit nem tudtam hova tenni: „Nem lehet.” Hogy érthette? Miért nem lehet? Azt mondta, akarja. Akarja, de nem lehet.
Istenem, nem tudom kiverni a fejemből. Miért nem megy? Hisz nem olyan régóta ismerem. Akkor miért kell ennyire kötődnöm hozzá? Miért kell ezernyi szálnak összekötnie bennünket? Miért kell szeretnem őt?
Kopogást hallottam.
- Anya, kérlek, most ne.
Nem akartam megint hallani a „Kicsim, minden rendben lesz” szöveget. Nem akartam hazugságokkal kábítani magamat. Hogy lehetne rendben?
- Kenny vagyok! – megdermedtem. Majdnem egy hónapja alig hallottam a hangját. Hozzám egyet sem szólt.
Felálltam az ágyamról, magam köré tekertem a köntösöm – még mindig pizsamában voltam -, és odasétáltam az ajtóhoz. Mintha gyenge, erőtlen kis szárnycsapásokat éreztem volna a mellkasomban. Hetek óta először volt értelme léteznie.
Ajtót nyitottam, és először néztünk egymás szemébe.
- Beszélnünk kéne – mondta.
- Gyere be.
Vajon mit akarhat mondani? Remélem… remélem, hogy…
- Sajnálok mindent, amit mondtam, Cam. Én… idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tényleg kimondtam azokat a szavakat, és hogy ez neked hogyan esett. Elképzelni sem tudom, mit kellett átélned az elmúlt hetekben, tudom, mennyire fontos volt neked. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam. Tudnod kell, hogy nem gondolom, hogy te vagy a hibás a múltban történt dolgokért, sőt. Három évvel ezelőtt te mentetted meg anyáékat azzal, hogy elég bátor voltál, és szembe tudtál velük nézni. Ha te akkor nem lettél volna, mára mind halottak lennénk. Szóval sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – ahogy ott ült az ágyamon, könnyes szemekkel és ezeket mondta nekem, hirtelen mintha minden rosszba vegyült volna valami apró kis jó is. Akkor se tudtam volna haragudni rá, ha a világ minden rosszát elköveti ellenem. Mindennél jobban szerettem egész életemben.
- Sosem haragudtam rád, Kenny – alig érthetően beszéltem a sírás miatt, de reméltem, hogy azért érti. – Rosszul estek a szavaid, de mindent igaznak hittem, amit mondtál, azelőtt is tudtam, hogy én tehetek mindenről, szóval, semmi baj. Nem baj.
- De hát nem a te…
- Ne! Kérlek, ne… Csak gyere ide, és ölelj meg – erőltettem magamra egy mosolyféleséget.
Percekig álltunk összefonódva, egy kicsit megfeledkezve a világról, egy kicsit reménykedve egy jobb jövőben. És akkor először kimondtam, amit már három éve, azon a szörnyű, véres éjszakán kellett volna.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kenny Anderson – majd még szorosabban öleltük egymást tovább.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)