2010. június 19., szombat

Mennyei szerelem - 27.fejezet

27. Élet vagy halál

/Bella szemszöge/



Az angyal kacagott, én pedig megigézve hallgattam a torkában csilingelő csengők aranyos hangját.
- Nem, Bella. Bár, ha úgy vesszük, közel vagyunk hozzá, de mégis egy fényévnyire távol… - apró ujjaival a fűszálakkal játszott, miközben beszélt hozzám.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy ez itt a Mennyország Kapuja, Bella. Ha úgy vesszük, a dimenziók közötti dimenzió, ahol nem jár az idő.
- A Mennyország Kapuja? – kerekedtek el a szemeim. – Akkor te… angyal vagy, Elizabeth? – néztem a kislányra.
- Hmm, igen, az vagyok. – mosolyodott el. – Már egy ideje…
Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt, bár korántsem lepődtem meg annyira, mint kellett volna. Általában, a normális emberek kinevetik a másikat, ha az egy ilyen dologgal áll elő. De az én világomban vámpírok élnek, gyilkos méreggel és gyémántként csillogó márványbőrrel, szóval egy ideje hozzászokhattam a földöntúli dolgokhoz.
A kislányon látszott, hogy nem mindennapi. Annyira kedves volt és önzetlen: gyermekies, és mégis olyan, mintha már számtalan dolgot megélt volna. A szeméből boldogság és egyben fájdalom sugárzott, szinte láttam a lényéből áradó, glóriaszerű fényt. És tényleg ott volt. Körülvette apró testét, mint valami állandó, elkophatatlan köpeny.
- Beteges, de hiszek neked… - suttogtam megbabonázva.
- Fiatal vagy még, Bella. Sok mindent tapasztaltál már, de neked még dolgod van odalent. Még nem lehet vége. Így nem – kezét az enyémre tette, és megint úgy beszélt, mintha ezer éve létezne.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy visszamehetek Edwardhoz? – az utolsó szónál elcsuklott a hangom, talán még bele is pirultam szerelmem nevének kiejtésébe. Annyira akartam vele lenni, hogy minden emlékem egyszerre tört fel bennem. A jók és rosszak egyaránt…
- Bár csak ilyen könnyű lenne.
- Miért, nem az? – félve pislogtam Elizabethre.
- A te esetedben sajnos nem az. Benned három szív is dobog, így háromszoros erő szükséges a visszaküldésedhez. És van itt még valami… bár a te lelked tiszta és önzetlen, a… gyermekeidé… nos, kicsit bonyolultabb. Az ő jelenlétük sokban befolyásolja a Bentiek döntését.
- Mi a baj a gyermekeimmel? – a hangom kicsit élesebb volt a kelleténél. – És kik azok a Bentiek?
- Nézd, én nem akarlak téged megbántani, de az ő lelkük… nem is tudom hogy mondjam… nem egészében emberi, sőt, a nem emberi része valami gonosz, Bella. Bár nem teljes egészében. Mondtam, bonyolult, és nem is ez a lényeg, ezt elég, ha a Bentiek értik. A második kérdésedre felelve, a Bentiek a vezetők, amolyan főnökfélék. Ők irányítanak bennünket. És azért Bentiek, mert ők a mennyországban élnek. Ők is angyalok, mint én, csak öregebbek és tapasztaltabbak.
- Értem… és, mégis miről kéne dönteniük? Úgy értem, mi az a két dolog, amik között választaniuk kell?
Elizabeth arca elkomolyodott, a kis gödröcskék eltűntek az arcáról. Nem látszott gyereknek.
- Az egyik választás az, hogy te eltávozol, mármint, átléped a kaput, a gyermekeid pedig így sosem születhetnek meg – könnyes szemmel bólintottam. – A másik – a jobb – pedig az, hogy téged… angyallá tesznek, és visszaküldenek a földre. A gyermekeid megszülethetnek, és bizonyos keretek között a földön maradhatsz a családoddal.
Ha eddig bármin is meglepődtem, most szó szerint lefagytam. Hogy angyal? Én? És… újra Edwarddal lenni? Megszülni a babáimat?
A sokféle érzelemtől, ami bennem kavargott, kifolyt a könnyem, majd szó szerint záporozni kezdett.
- Bella… - kezdte Elizabeth, de én közbeszóltam.
- Nem, nem, semmi baj, nem miattad van – töröltem le a könnyeimet, de a kislány elkapta a kezem.
- Ne tedd! A könnyeidnek még nagy jelentősége lesz, ha visszaküldenek – mosolyodott el titokzatosan.
- Ezt hogy érted? – bámultam rá.
- Nem mondhatom el. Ha visszaengednek, megtapasztalod te magad – simogatta meg a tenyerem.
- Mit értettél az alatt, mikor azt mondtad: bizonyos keretek között? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Ja, igen. Tudod, az angyallétnek is megvannak a maga hátulütői. Teljesen fel kell adnod az emberi életed. Hogy pár példát említsek, nem lesz szükséged ételre, nem fogsz öregedni és változni, és néha túlságosan is a lelked fog vezérelni. Úgy értem, az agyadnak nem sok beleszólása lesz a döntéseidbe.
- És… lesznek szárnyaim is, meg minden? – teljesen véletlenül csúszott ki a számon, és amint kimondtam, iszonyatosan hülyének éreztem magam.
A lány hangosan kacagott rajtam, és pedig fülig pirultam.
- Látsz rajtam szárnyakat, Bella? – nézett a háta mögé.
- Nem… - mosolyodtam el zavaromban. – Csak, annyira hihetetlen ez az egész.
- Nem is tudom, én már eléggé megszoktam, tudod. De ha van még kérdésed, szívesen válaszolok.
- Ó, mindössze pár ezer… Szóval, a babáim… vámpírok lesznek, vagy angyalok? – kissé félve ejtettem ki a vámpír szót, nem tudva, hogy idefent hogy viszonyulnak hozzá, de Elizabethen semmi zavarót nem láttam. Teljesen normálisan fogadta.
- Is-is. – mosolygott.
- De bennük sem lesz semmi emberi?
- Nem, hiszen mikor megszületnek, te sem leszel már az. Feltéve, ha egyáltalán… - elhallgatott.
-… ha egyáltalán megszületnek – fejeztem be fojtott hangon.
- Igen – sütötte le szemeit.
- És te… sosem akartál odalent lenni? – tettem fel neki a kérdést, és elkezdtem a füvet tépkedni fél kézzel.
- Nem sok jó élményben volt részem halandóként, így azt hiszem, a válaszom nem.
- Annyira sajnálom, ami veled történt, Elizabeth…
Egy pillanat alatt változott vissza esetlen kisgyermekké, ahogy a halott anyukájára gondolt. Reflexszerűen felálltam, odamentem, és magamhoz öleltem apró kis testét.
Fejét a hajamba fúrta, és nagyokat szipogott. Anyai ösztöneim felülkerekedtek, és elkezdtem neki halkan dúdolgatni az altatódalomat. Épp, ahogy Edward is szokta énnekem.
Nem tudom, meddig lehettünk a rét közepén összeölelkezve – bár, ha igaz az, amit a kislány az időről mondott, nem is számított igazán – egyszer csak felkapta a fejét.
- Meghozták a döntést – mondta üveges tekintettel, és én egyből a legrosszabbra gondoltam.
- Nem a te hibád, Kicsim… - simítottam végig könnyes szemmel vékony kis karján.
- Hiányozni fogsz, Bella… - alakja egyre távolodni kezdett, azt még láttam, ahogy felém int, utána pedig megint a feketeség ölelt körül.

Gyilkos ösztönök - 19.fejezet

19. La Push titka


/Bella szemszöge/



Amint hazaértem, becsaptam magam után az ajtót, és rohantam fel a szobámba, hogy egész úton tartogatott fájdalmam utat engedhessen magának a könnyeim kíséretében.
Charlie La Pushban volt, így legalább azzal nem kellett foglalkoznom, hogy mit szól a hirtelen érzelemkitörésemhez.
Az ágyamra hasaltam, a kispárnámat meg a fejemre nyomtam, hogy elnyomja a hangot.
Sírtam, mert nem lehettem Edwarddal, most is kénytelen voltam hazudni neki, pedig azt sosem akartam. De hát ki tudta, hogy ilyen helyzetbe kerülök majd? Ez olyan lehetetlen… végre megtetszik egy fiú, aki nyilván nem csak tetszik. Edwardot egyszerűen nem lehet csak a külsejéért szeretni! A szíve, a lelke, az egész lénye… annyira csodálatos, hogy már szinte fáj, ha nem lehetek vele minden egyes pillanatban.
Sírtam, mert féltem. Féltem a következményektől, féltem keresztbetenni Adrianának, mert volt abban a lányban valami, ami rettegésre késztetett. Talán az a betegesen ideges fény a szemében, vagy az arcán tükröződő mérhetetlen fájdalom és ragaszkodás Edwardhoz, nem tudtam. Csak abban voltam egészen biztos, hogy ez a lány mindenre képes lenne a szerelméért. Ezzel csak az volt a baj, hogy én is.

Képes vagyok elengedni őt, ha neki úgy jobb. Ha nem velem szeretne lenni, elfogadom, mert nekem ő a legfontosabb.
Milyen jó is, hogy nem hallja a gondolataimat! Ha tudná, mi történt, csalódna bennem. Hazudtam neki, még ha fájó szívvel is – mert tényleg nem volt választásom - , akkor is megtettem. És a hazugság volt az a dolog, amitől nekem borsódzott a hátam. Ez az egy dolog volt, amit mindenkinél utáltam. És mivel Edwarddal nagyon hasonlítunk egymásra, gondoltam, ő is hasonlóképpen vélekedik a dologról.

Ahogy sorra vettem a dolgokat, azon agyaltam, hogy akkor még is hogyan tovább.
Nyilván vége az együtt töltött csodás perceknek, így örülhetek, ha egy-két távoli, titkos pillantást megengedhetek magamnak.
Ha megkérdezné, mi történt valójában, hazudnom kellene neki. Például, bizonygathatnám, hogy igenis úgy volt, ahogy akkor és ott mondtam, és még fel is háborodhatnék, hogy nem hisz nekem, meg hogy mi köze hozzá.
Megbántanám, igen, de a jelen helyzetet nem lehetne másként megoldani. Az kell, hogy azt higgye, nem érdekel engem, hogy nem számít nekem. És hogy… semmi közünk egymáshoz.
Ha a tervem beválik, soha többé nem fogunk beszélni, és ők ketten boldogan élhetnek. Én meg… összetört szívvel, reménytelenül szerelmesen egy vámpírba tölthetem remeteéletem mindennapjait.
Hát, ez így nem tűnt nagyon jó megoldásnak…

Istenem, miért kellett nekem Forksba jönnöm? Miért nem maradhattam a seggemen, miért kellett mártírkodnom?
Talán ha visszamennék, elfelejteném őt.
Nem, ebben nem hihettem. Őt nem lehet elfelejteni. A szerelmen nem lehet csak úgy túllépni.
Na ebből elég! – mondtam magamnak. Lesz, ami lesz. Ha beszélni akar, hát majd beszélek vele, ha nem meg nem.

Felkeltem az ágyról, és a fürdőszobába botorkáltam.
A szemeim vörösek voltak, és még mindig égtek. Az ajkam kicsit felrepedt, annyit harapdáltam – mindig ezt csinálom, mikor ideges vagyok. Az arcomat agyongyűrte a paplanom.
Megnyitottam a hideg vizes csapot, és fröcsköltem belőle az arcomra. Ez jól esett.
Egy kis ajakápolót is kentem a számra, hogy ne legyen olyan feltűnő, majd néhányszor végigszántottam a kefével a hajamon.
Fájdalmasan grimaszoltam a tükörbe, és kitrappoltam a konyhába, hogy főzzek valamit Charlie-nak. Biztos éhes lesz, mikor hazaér, bár addig van még hátra jó pár óra.
Ahogy csuktam volna be magam mögött a szobám ajtaját, a telefonom csörgését hallottam meg.
A kijelzőn Francis barátnőm neve villogott. Megnyugodtam.
- Szia, Franc – bár próbáltam semleges hangot megütni, mégis ki lehetett hallani belőle a szomorúságot. Szánalmas volt.
- Bella! Heló! Jaj, mi ez a világfájdalma-hang? – kuncogott a telefonba.
- Á, semmiség, csak rossz napom van.
- Na, akkor tetszeni fog az ötletem! – mondta nagy lelkesen. – Szóval az van, hogy Jacob lemondta a ma esti randinkat. Azt mondta, muszáj ma a srácokkal lennie, de nem is tudom… a hangja olyan türelmetlenül hangzott… De persze lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, mindegy is. Szóval arra gondoltam, hogy átmehetnék hozzátok, kicsit dumálgatni… még akár főzni is segítek, ha nagyon akarod. Na, mit szólsz? – lelkesült fel a hangja.
Engem már kevésbé hozott hangulatba a javaslata. Morcos voltam és tanácstalan. Egyedül akartam most lenni a nyomorommal. Mondjuk, talán ha lenne valami, ami elterelné a figyelmemet…
- Nem is tudom, Francis… nem lennék most túl jó társaság, azt hiszem.
- Ó, ne már, Bells! Majd én felvidítalak, oké? – komolyan gondolta, mint ahogy azt már meg is szokhattam tőle. Ő mindenkit képes volt felvidítani, de komolyan. Így hát nem akartam megbántani.
- Rendben, nem bánom – mosolyodtam el. Milyen jó, hogy van egy ilyen barátnőm! – És mikor jönnél? Mert tényleg épp most akartam elkezdeni a főzést. Apu csak este jön, La Pushba tölti a napot.
- Tied az egész ház? Király. Akkor indulok is! Puszi! – és a válaszomat meg se várva kinyomta a telefont.
Na igen, ez Francis! Mindig pörög, és mindenkit felpörget. Remélem, nálam is sikerrel jár majd.

Franc csak néhány utcányira lakott tőlünk, így tíz perc múlva már hallottam is a kocsiját a felhajtón megállni.
Kimentem hát elé.
- Na szia! – köszöntem rá, mikor épp szállt ki.
Rám vigyorgott.
- Bámulatos. Azt hinné az ember, szomorú vagy a te Jacobod miatt, de nem… nem látszol annak. Inkább felspannoltnak – ingattam a fejem mosolyogva. – Csak nem készülsz valamire, Franc? – vontam fel a szemöldökömet.
Francis hamiskás mosolyra húzta vékony ajkait.
- Jaj, hát ismersz. De… ha nagyon akarsz, főzhetünk is… - grimaszolt egyet, mintha épp a WC-t akarnám kipucoltatni vele.
- Ó, lefogadom, hogy a főzés nem ér fel a te kolosszális tervedhez – gúnyolódtam, miközben elkezdtem az ajtó felé venni az irányt.
- Bells! – visszafordultam. – Ööö… igazából azt terveztem, autókázhatnánk picit.
Kérdően néztem vissza rá.
- Úgy… La Push környékén… - mondta sunyin, és meg persze egyből levágtam, mire készül. Kémkedni akar Jacob után.
- Franc…
- Tudom, tudom, őrültség, de… úgy érzem, valamit nem mond el nekem. És ha van valakije? Bella, meg kell tudnom! – magyarázkodott.
- Uh, menjünk. – bezártam a bejárati ajtót, és beszálltam barátnőm mellé a kocsiba.


- Nézd, én ugyan nem ismerem valami jól azt a fiút, de a vak is látja, hogyan néz rád! Nem hiszem, hogy megcsalna… süt róla a szerelem!.
- Tudom, hogy szeret! Tényleg. De akkor is ki kell derítenem, mi folyik itt. Szerintem a srácokhoz van valami köze, mert az a feltételezés, hogy mellettem van még valakije, túlságosan fájdalmas lenne – halkult el a hangja.
- Remélem rájövünk, és megnyugodhatsz – néztem kifelé az ablakon.
Bár Francis nem szokott gyorsan hajtani, most mégis iszonyat gyorsan haladtak el mellettünk a fák. Szinte csak egy zöld csíkot lehetett látni az utunkat kísérő erdősávból.
Aztán a zöldet fehér és világos házak váltották fel, és én tudtam, hogy La Pushba értünk.
Francis leparkolta a kocsit egy rövid, homokos útra, hogy a fák elrejtsék azt.
A mellékúton gyalog haladtunk tovább, ami a házak mögötti kertekre engedett rálátást.
- Franc, olyan hülyén érzem magam. Itt lopakodunk meg minden… - suttogtam nagy beleéléssel.
Franc kuncogott előttem, aztán hirtelen megállt, és hallottam, ahogy halkan felszisszen.
Aztán én is megláttam.
Egy vörösesbarna falú ház rejtett hátsóudvarán egy hatalmas farkas állt, vicsorogva pár la pushi srácra.
Belém fagyott a lélegzet.
- Úristen! – fogtam meg azonnal Franc kezét.
- Az ott Jacob! Tennünk kell valamit! – nézett rám ijedten.
- Hogy lehet ilyen hatalmas az a… - suttogtam.
Aztán már csak arra eszméltem, hogy barátnőm elkezd a hatalmas vadállat felé futni, Jacob nevét kiabálva.

2010. június 6., vasárnap

Olvasói verseny - "Leghűségesebb Olvasóm"

Sziasztok!

Evével kitaláltunk Nektek valamit. Fel lehet fogni versenyként is, de én inkább egy kis jutalomnak tartom azért, amiért olvastok.
Az egész dolog abból állna, hogy ti elkülditek az e-mail címemre a neveteket, azt, hogy hol laktok, hány évesek vagytok, a képeteket, pár fontos dolgot magatokról, hogy miért szeretitek a történeteimet olvasni, és mióta olvassátok őket, és a kedvenc idézeteket (valamelyik történetemből).
Mi Evével átnézzük a jelentkezéseket, és amelyik a leg ígéretesebb, azt egy hónapig kitesszük az oldalra.
Ehhez persze az kell, hogy aktívan résztvegyetek az oldal alakulásában. Értem ez alatt azt, hogy kommentárokat írtok a fejezetek alá, esetleg chatbe, és a rendszeres olvasóim lesztek (hasznos lehet, ha a nevedet több helyen is látom, hogy tudjam, tényleg érdemes vagy-e a „Leghűségesebb Olvasóm” címre.
Tehát, amit tenned kell, hogy te nyerd az egy hónapos címet, hogy kikerülhess az oldalamra:
1. A nevedet (teljes és becenév), korodat, lakhelyedet, egy képet magadról, azt, hogy miért szereted a történeteimet (esetleg odaírhatod azt is, hogy melyik a kedvenced és miért), mióta olvasol, pár fontos dolgot magadról, a kedvenc idézetedet (a történeteimből) elküldeni a / twilight_doo88@citromail.hu / e-mail címre.
2. Aktív részvétel az oldalon pl.: kommentárok írása a fejezetek alá, chatbe írás, rendszeres olvasónak lenni, kritikák írása
3. Várni, és nézni, hogy a Te adataid kerülnek-e ki az oldal tetejére 1 hónapig „Leghűségesebb Olvasóm” cím alatt. :)



Ha bármi kérdésetek lenne, a jelentkezési e-mail címen feltehetitek nekem őket, 100%, hogy visszaírok.

Remélem, sokan fogtok jelentkezni, és ezzel is kicsit feldobhatjuk a ti, illetve az oldal hangulatát.

Puszil és ölel titeket: Doo88
Köszönöm, hogy olvastok! :)

Verseim

Doo:

Ha hármat kívánhatnék,
Az egyik biztosan Te lennél.
Hogy fonódjon össze a sorsunk örökre,
Vágyaink éljenek az örök szerelmünkben.

De sajnos itt nincs aranyhal,
Vagy jótét boszorkány,
Így nincs meg a remény sem,
Hogy Te egyszer velem járj.

--


Testemen érzem a bús télnek
Hűvösét,
Szívemen érzem a veszteség hidegét.
Megöl, megfagyaszt, nincs ami égjen,
A tűz édes melege teljesen elveszett.
Vele vesztem én is,
A szerelmem ölt meg,
Mi soha nem talált válaszra a szívedben.

---

A zápor elmossa hulló könnyeid,
Nem látszik a bánatod, senki nem segít.
Rohanó világban, rohanó érzelmekkel,
Mit gondolsz, jó lenne a mennyben?

A halál begyógyítaná a sebeid,
A fényesség elnyomná érzelmeid.
Szikrázó jóságban, szikrázó lélekkel,
Mit gondolsz, jó lenne a mennyben?

--

Minden embernek két arca van,
Amit másoknak, s amit magának mutat.
De ha valaki igazán szerencsés,
Megtalálja azt az embert,
kinek megmutathatja lelke mindkét felét.

---

Álmomban találkoztam egy angyallal,
Mint tiéd, olyan volt édes aranyhaja.
Mosolygott és várt rám,
És tudtam: szeretni fogom Őt egy életen át.

Az álomnak vége lett,
S én keserű könnyek között felébredtem.
Remegtem és vártam rád,
De te örökre az álmaim közt ragadtál.



---

Mondani könnyű, megtenni nehéz,
Mondani: szeretlek, egy vallomással felér.
Megtenni könnyű, elválni nehéz,
Megtenni a csókot bizsergető érzés.

Az elválás az más, csontodig hatol,
Felőrli szíved, s száll majd a por.
Egy lyuk marad majd, semmi más,
S idővel érzésied is eltávoznak ezen át.

---

Mint a gombolyag, sorsunk összefonódott,
Örökre, visszavonhatatlanul és boldogon.
Ámor célba talált, s most megy tovább,
De otthagyja velünk a varázsporát.

--

Van, mikor átölel,
És olyankor más nem kell.
Van, mikor szólásra nyitja száját,
És mi akkor elhagyja ajkát,
Az örökre a szívembe vési magát.

---

Én szeretem őt, de a szerelem fáj!
Mert szívemet összetörte más ezerszer már.
Én akarom őt, erős a vágy,
Ölelni, csókolni azt, ki sohasem bánt.


---

Kívül a tűz borítja testem,
Belül a jég,
Mert elhagyott a szerelmem,
Csókja bennem már nem ég.

Gyilkos ösztönök - 18.fejezet

18. Pókerarc


/Dana szemszöge/



1 héttel később…


Szép, nyári reggelre ébredtünk. Bár itt Forksban a napsütötte, világos reggel nem volt megszokott, ez a mai éppen ezek közé a ritka események közé tartozott.

Edward szobájában alszok, ő mellettem fekszik a könyökére támaszkodva, és engem figyel.
Ahogy a napsugarak ezerfelé terülnek el az üvegfalas szobában, az ő bőre gyémántként ragyog.
Rám mosolyog, és ad egy jó reggelt puszit a szám szélére.
- Hé… hé, mi vagyok én, a kishúgod? – szólok rá, és bevágom a durcit. – Azt hittem, a világ legszerelmesebb lánya megérdemel a kedvesétől egy forró, reggeli csókot… - búgom érzéki hangon, és elmosolyodom.
- Emiatt ne fájjon a fejed… - majd fél kézzel fölém támaszkodva egy igazi, szerelmes csókban részesít.
- Mhm, mindjárt más… na de most már ideje felkelni, nem igaz… álomszuszék? – nevetem el magam a megszólításon. Edward, mint álomszuszék? Reggel is humoros Dana! Hm, egy piros pont nekem.
- Nagyon vicces… - morogja maga elé, és egy szempillantás alatt a hátam mögött van, és a nyakamba csókol. Ajkai hűvösek, mint mindig, és érzem, hogy a nyakam libabőrös lesz.
- Ah… van kedved velem zuhanyozni? – és húzni kezdem a fürdő irányába.
- Szívesen mennék, de megígértem Emmettnek meg Jaspernek, hogy ma velük megyek vadászni.
- Úgy van, tesó, szóval told ide a segged! – kiabál fel a földszintről Emmett.
Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy én is halljam. Hisz ha szimplán Edwardnak szánta volna, ki sem kellett volna a száját. Vagy suttoghatott volna, mert úgy is meghallja.
- Látod. Mennem kell, vagy ennek a kettőnek a szívatásait kell majd hallgatnom egész nap… - ingatja a fejét, és csak most figyelek fel rá, hogy a szemei éjfeketék.
- Jó, menj csak, de nem tudod, mit veszítettél – lépek egyet hátra, majd direkt lassú mozdulatokkal megszabadulok a hatalmas trikótól, amiben aludni szoktam, így csak a falatnyi csipke bugyi és melltartó fedi a testem.
Látom Edward éhes tekintetét, ahogy vágyakozóan fel-le jártatja rajtam a szemeit, egyes részeken külön elidőzve, majd nyel egyet.
Na így kell egy pasit az őrületbe kergetni! Gondolatban megtapsolom magam: Ez az, Dana, na ezt sem anyukád tanította neked!
Anyu emlékére egy pillanatra kiesek a csábító szerepéből, de aztán egy szempillantás alatt erőt veszek a megránduló izomzatomon. Nem szabad a múlton rágódni, nem szabad elgyengülni, nem szabad elengedni Őt magad mellől…
- Utolsó döntési lehetőség… - lassan hátrálok a fürdőszoba ajtó felé.
- Nagy a kísértés Szívem, de ha egyszer a szavamat adtam…


Így ő elmegy, én pedig belépek az ajtón.
Magamra zárom az ajtót. Vége a színjátéknak. Egyedül vagyok. A hátamat az ajtó kemény fájának vetve lecsúszok a padlóra, és egy foltot kezdek el bámulni az amúgy makulátlan Cullen-ház falán.
Átadom magam a nagy semminek, ahogy mindig csinálom, ha senki sem lát.
Sikoltani akarok. A csuklóm puha, fehér bőrét a számba veszem, és ráharapva abba fojtom a hangomat. Nincs kiserkenő vércsepp, amit a lentiek megérezhetnének, nincs hang, amit hallhatnának, nincs semmi. Semmi az égvilágon. Olyan üres vagyok, mint az osztályterem csengetés után.
Néhány percnyi ülés után felkászálódom, és megnyitom a forró vizes csapot. A víz zubog, a cseppek pattognak a kőpadlón, én pedig lerúgom magamról a maradék szövetet, kikapcsolom a melltartóm csatját.
A víz irtózatosan meleg, szinte perzselő, de nem törődök a fájdalommal. Már rég nem törődök a fájdalommal. Egyszerűen kikapcsolom. Nem könnyű, de megoldható.
A bőröm először ég, majd kipirosodik, végső megállóként pedig kihólyagosodik. Kilépek a kabinból.


Alice-t lent találom a konyhában, épp az egyik bárszéken üldögél, és a hűtőszekrénybe beépített tv-t kapcsolgatja. Biztosan észrevett, de nem nézett felém.
- Szia, Törpilla! – köszönök neki gúnyosan a megszokott nevén. Nem néz rám, de visszaszól.
- Ha nem lennél Edwarddal, kitépném a nyelvedet – nézi tovább a hülye tv-jét.

Megunom, felmegyek az emeletre, és bekopogok Rosie ajtaján.
- Gyere csak! – szól ki.
- Helóka – lépek be, arcomon széles mosollyal.
- Dana! – mosolyog ő is.
- Hallom Emmették elrabolták Edwardot – folytatja, és megpaskolja maga mellett az ágyát, hogy telepedjek le mellé.
- Ja, elment.
A mosoly az arcán valami féltő, aggódó maszka torzul.
- Hogy érzed magad? – hangján tisztán érződik az igazi, baráti aggodalom, az irántam érzett őszinte barátsága. Megérdemelne egy igazi választ, az igazi érzéseimmel tele, az igazi Dana igazi mondanivalóját, de nem lehet.
- Nagyszerűen – vigyorgok, de látom, hogy ez nem nagyon hatja meg. Persze, volt már ideje kitapasztalni ezt. Úgyhogy folytatom. – Tudod, ez a pár hét tényleg nagyon nehéz volt… teljesen átadtam magam a letargiának, újra éltem mindent… - bánatosan nyögök egyet. – Borzasztó volt. Az volt, igen, de ott volt nekem Edward. Őszintén nem tudom, mivel érdemeltem őt ki, de segített. Ott volt, mikor kellett, és mikor egyedül akartam lenni… szóval érted. És ez javított rajtam. Igazából mindenen, mert most már alig fáj. És ezt komolyan gondolom – mosoly. – Szóval Rose, jól érzem magam.
Csend. Rosalie arcán mindenféle érzelmek és gondolatok cikáznak, de végül megállapodnak egyetlen egyen. Elmosolyodik.
- Örülök, hogy elmondtad ezt nekem – előrenyújtja karjait, én pedig belevetem magam védelmező ölébe. Szeretem őt.
- Kösz, Rose – kibontakozik, és megkérdezi, hogy megcsinálhatja-e úgy a hajam, ahogyan az egyik esküvői magazinban látta. Hát mondhatnék erre nemet?


Az egész macera picivel tovább tart, mint gondoltam volna.
Három óra múlva még mindig a kontyomon dolgozik, és fújja rá a második tubus rögzítő és fényesítő habot. Vajon honnan a mondás, hogy a szépségért meg kell szenvedni? Hát volna egy tippem.
A végeredménnyel viszont nagyon is elégedett vagyok.
A hajam kontyba tűzve a fejem tetején, csillog-villog minden hajszálam – szó szerint, és pár tincs szabadon és illatozva lóg a hátamra, nyakamra, dekoltázsomra. Igazán szép.
- Wow, Rosie. Te aztán kitettél magadért – nézek rá elismerően. – Ez csodaszép – lapogatom meg a vállamon fekvő kezét.
Én a tükör előtt ülök egy puffos-párnás megakényelmes székben, ő pedig a hátam mögött áll és gyönyörködik bennem.
Nem irigykedik, mint a többi lány tenné, nem keres bennem hibákat, csak mindig ott van, és szeret.
Francba a pókerarccal, kitör belőlem a sírás.

Mennyei szerelem- 26. fejezet

26. Elizabeth

/Bella szemszöge/



Csak zuhantam és zuhantam, egyre mélyebbre az érzékmentes alagútban. Ami kezdetben fekete volt, az minden méterrel kezdett fakulni, míg nem hófehérré nem vált. Mint valami makulátlan orvosi szoba, ahol minden fájdalmad megszűnik. Ilyennek éreztem ezt a helyet, és épp azért, mert semmit nem engedett éreznem. Nem volt fájdalom, már-már tisztességtelenül boldognak hatott az egész. De hahó, épp most vesztettem el életem szerelmét és fosztottam meg őt az apaságtól, magamat pedig az anyaság örömétől. És elvettem a többi Cullentől a változás örömét, valami újat és csodásat, ami megváltoztathatja hihetetlenül és szűnni nem akaróan egysíkú életüket. Fájnia kéne, szúrnia, égnie a széttört bordáimnak, de mégsem.

Ami eddig hófehér volt, kezdett vakítóan ragyogóvá válni, ami pedig Edward napfény érte bőrére emlékeztetett, mely mintha milliárdnyi apró gyémántból állna. Szikrázó és gyönyörű csoda, amit már soha nem láthatok többé…

Csúsztam ezen a véget nem érő, másvilági csúszdán, és nem tudtam hová is tartok. Mármint, bármilyen hihetetlen is, én már egyszer meghaltam, és az kimondottam nem ilyen volt, bár erről még soha, senkinek nem meséltem…

Mikor elütött az az autó, tulajdonképpen nem éreztem semmit, de utána, amint ez megtörtént, már kívülről láttam magam, és nem értettem, miért nem lát a többi ember.
Aztán jött Alice, és a földön fekvő testemhez kezdett beszélni, kiabálni, könyörögni. Annyira elveszettnek látszott, amilyennek még sosem láttam, és hihetetlenül sajnáltam, hogy erről is én tehetek, hisz őt mindig húgomként szerettem, ő volt a legjobb barátnőm.
Láttam a vért a fejem körül, és hallottam amit a körülöttem álló emberek mondogatnak: meghalt. Nem láttam emelkedni a mellkasomat, és semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy életben lennék. És akkor rájöttem, hogy szellem vagyok.
Alice könnytelenül zokogott, miközben szólongattam, könyörögtem, hogy nézzen rám, próbáltam jelezni neki, megütögetni a vállát, de nem vett észre. Felkapott az úttestről, még mielőtt a mentők kiérhettek volna, és berohant velem az erdőbe.
Hihetetlenül gyorsan futott, és én akkor, életemben először, képes voltam vele egy ütemet diktálni.

Napokig látni Edward élettelen arcát kész kínszenvedés volt.
Tudom, ő mindig szerette volna hallani a gondolataimat, de ahogy én akartam abban a pár hétben, hogy halljon, az is eltörpült mellette.
Beszéltem hozzá, vagy csak csendben sírtam mellette, mindegy volt, ő nem tudott rólam.
De egyszer, mikor minden erőmet, szerelmemet és minden fájdalmamat beleadtam, és úgy ejtettem ki a nevét, meghallott, és onnantól volt reményem, hogy talán Isten mégsem ezt a sorsot szánta kettőnknek, és a szerelmünknek. Talán még van kiút, esetleg még érezhetem őt valaha…

Visszagondolva, nem is volt olyan szörnyű. Legalább ez az egész bizonyíthatja, hogy halálom után is képes vagyok őt szeretni minden egyes sejtemmel, és ez nyújt némi vigaszt.

Biztos voltam benne, hogy már több órája zuhanok, de mégsem voltam fáradt, és nem akartam semmilyen kiutat, csak arra vágytam, hogy soha ne érjen véget.
Csodás érzés volt, amikor kinyitom a szemem, és a szikrázó háttér egyből Edwardot juttatja eszembe, mikor szerelmet vallott nekem, és megmutatta magát a napfényben. Sosem láttam annál szebbet.

De idővel, ennek a tökéletesen szikrázó utazásnak is vége szakadt, mikor a fény halványulni látszott, és a fehérbe némi rózsaszín, és kékeslila fényfelhő keveredett. Hirtelen álló helyzetben találtam magam, egy csodás vízesés tárulkozott előttem, felette szivárvánnyal.
A színek kavalkádja volt ez, olyan vakító, amit ha az ember sokáig néz, megfájdul tőle a szeme. És mégis: bármeddig el tudtam volna nézni.
Erről a helyről a nap hatalmasnak tűnt, mintha szimplán kinyújtott kézzel meg tudnád fogni, és lehúzni. Meleg volt, szinte mint Phoenixben, és a vízből áradó hűs levegő kellemes volt.
Annyira hihetetlen volt ez az egész, mint az egész életem… fogalmam sem volt, hol lehetek, de hogy nem a Földön, az tuti.

A vízesés sziklái mögött egy alakot véltem felfedezni, amitől összerándult a szívem ijedtemben.
- Hé… - kiabáltam át a csodaszép rét másik felébe. – Meg tudná mondani, hogy mi ez a hely? – előre léptem, és mintha habcukorba léptem volna. Újra letettem a lábam, hogy megbizonyosodjak az érzésről. Nem tévedtem, a föld tényleg puha volt! Felnéztem, és újra megláttam az alakot. Ugyanott állt, mini az előbb, és nem válaszolt. Kezdtem furán – még furábban – érezni magam.
- Hahó! – kiabáltam megint az ismeretlen felé, mire az egyet előbb lépett, ki a szikla takarásából, a fényre. Egy gyerek volt, alig több 8-10 évesnél.
Hófehér ruhában volt, olyanban, mint azok, amelyeket a kórházban adnak rád, csak sokkal tisztább és fehérebb. A ruha alja a talajt verdeste, eltakarva lábait, de még így is láttam, hogy alig lépdel, szinte száll pár centivel a föld felett.
Szőke, göndör fürtjei az arcát keretezték, kék szemem csillogott a napsütésben. Eper színű ajka angyali mosolyra húzódott. Egy gyönyörű kislány állt előttem.
- Bella. Már vártalak – hangja Alice-ére hasonlított, csilingelt.
- Vártál? – tátottam el a szám, nem tudtam mit mondjak, azt sem, mit gondoljak, az agyamat köd lepte el, és még mindig nem tudtam betelni a csodaszép tájjal.
- Úgy bizony – nevetett fel. – És nem csak én. Tudod, a többieknek igen sok fejtörést okoztál – nyúlt fel, és végigsimított a kezemen. Az övé puha volt, mint a legtöbb kisgyereknek.
- Honnan tudod a nevem, és milyen többiekről beszélsz? És… és ki vagy te? – hátráltam néhány lépést, de nem a kislánytól féltem, hanem az ismeretlentől. A helyzet cseppet sem volt mulatságos, ő mégis kacarászott azon a csilingelő angyalhagján.
- Mindenkinek tudom a nevét, aki idejön. Tudod, mindenki okkal jön ide. Van, aki válaszokat keres, vagy akinek csak elrendeltetett, hogy ide érkezzen. Tudod, hogy megy ez… - sétált közelebb. – A többiket nem fedhetem fel előtted, de idővel majd ezt is megérted. – mosolygott, majd leült a fűbe.
- Nem értek semmit… mi ez a hely?
- Mindent elmondok, de előtte kérlek ülj le ide mellém. Olyan régóta vagyok már itt egyedül – tűnt el a mosolya, és én megsajnáltam.
Leültem én is a fűbe, és szemeimet a lányéba fúrtam.
- Te miért vagy itt?
- Hosszú történet… - hajtotta le a fejét.
- Van időnk – mosolyt csaltam az arcomra, és kezemet a kislány térdére helyeztem bátorítólag. – Kérlek.
- Hát jó. Az egész sok-sok évvel ezelőtt történt. Én és az anyukám Indianában éltünk, egy csodaszép házban, nagy kerttel, kerékhintával… csodaszép volt. Minden jól ment, egészen addig, amíg jöttek a rosszullétek. Anyukám elvitt orvoshoz, és ő azt mondta, hogy nagyon beteg vagyok. Akkor még nem értettem, hogy ez miért olyan nagy baj, hisz sokszor voltam már beteg, de mindig meggyógyultam anyu teájától. Isteni finom teát csinált… - mosolyodott el az emlékre. – Sokszor sírva találtam meg anyut, amikor hazaértem az iskolából, és végre rászántam magam, hogy megkérdezzem miért ilyen szomorú, és akkor elmondta. Leukémiás voltam – a kislány lehajtotta a fejét, de még így is láttam, amikor egy apró könnycsepp kiszökött a szeméből, és arra eszméltem, hogy én is pityergek. Hisz még olyan kicsi!
- Anyuval gyakran mentünk be a kórházba, néha még egész napokat is bent kellett töltenem. Persze anya mindig ott ült az ágyam mellett, és mondogatta, hogy minden rendben lesz, meg hogy nincs semmi baj. Egyik éjjel, mikor ő azt hitte alszom, hallottam ahogy az ágyam mellett sír. Napról napra rosszabbodott az állapotom, anyu szeméből kiveszett az a fény, amit mindig úgy szerettem benne. Senki sem hitt már abban, hogy túlélhetem, még én sem. Az egyik reggel úgy ébredtem, hogy mindenem fájt, ezért szóltam is anyának. Még aznap bejött hozzám mindenki. Nagyapa, akit nem sokszor láttam életemben, a nagyi, aki mindig olyan finom sütiket sütött mindig, és anyu testvére is, Joey bácsi. Mondani akartam nekik, hogy most inkább hagyjanak egyedül, mert nem vagyok túl jól, de nem tudtam… nem volt már erőm. Anyu megcirógatta a hajam, és még elmondta hogy szeret. Az arcomra hulló könnycseppjeit még éreztem, de azt már nem tudtam elmondani, hogy mennyire fog hiányozni…
- a fűben ültem, és folytak le a könnyeim. Ha van Isten, hogy szánhatja valakinek ezt az életet? Egy ilyen kisgyereknek, aki még alig élt, nem hagy több esélyt…
- Annyira sajnálom! – néztem az angyalarcú lányra.
Apró mosolyt erőltetett az arcára. – Tudom, hogy tényleg sajnálod. A legtöbb ember csak úgy mondja… de neked annyira tiszta a lelked, és a szíved… te nem félsz szeretni, és épp ezért hiszem annyira, hogy van még esélyed.
- Esélyem? Mire?
- Az életre – bólogatott. – Tudom, hogy még nem késő. Érzem – tette kezét a szívére.
- Nos, ha te már úgy is tudom az én nevemet, és is megtudhatnám a tiedét?
- A nevem Elizabeth – mosolygott rám.
- Elárulod végre, hogy hol vagyunk? – könyörögtem neki.
- Hát még nem jöttél rá? – mosolyodott el. – Ötleted sincs?
- Egy volna. Ez esetleg… a mennyország? – félve néztem a kislányra. Most valami oltári nagy lehetetlenséggel álltam elő, de mégis, ez tűnt most a legvalószínűbbnek.