Francis verse:
Ábrándozom, merengek,
Képzelek, de elveszek.
Nézem, és nem látom,
Figyelem, de nem hallom.
Elvesztem, ki vagyok?
Mondd meg nekem, hol vagyok!
Megtettem, nem bánom,
Az én hibám, sajnálom.
Doo szösszenetek:
Összetörted a szívem,
Elmentél névtelen,
Elloptad a lelkem,
Elvetted mindenem.
***
Csillagos ég feletted,
Sokat ígér, rejtelmes.
Megtudhatod, mit hoz a holnap,
Ha a Nap leváltja a Holdat.
Doo – Vágy
Esztelenül vágyom Rád,
Álmom az álmoddal jár.
Arcomon pír, testemben tűz,
Szenvedélyem csak Téged űz.
Vihart szítasz, vulkánt kavarsz,
Szélt üvöltesz, esőt aratsz.
Elveszel mindent, csak fájdalmat adsz,
És nem hagyod, hogy süssön a nap.
2011. május 30., hétfő
Pink Magic - 15. rész
3 évvel ezelőtt…
Futottam. Nem tudom, hol, nem tudom, mi elől, és nem tudom, hova. De futnom kellett. Menekülnöm. Minden porcikám kényszerített rá.
A csontjaim már égtek, minden izmom fájt, de Ők ott voltak a nyomomban.
El akartam őket repíteni a közelünkből, fel akartam őket gyújtani, bármit tenni, amivel megmenthetem a családom. De nem volt időm arra sem, hogy megforduljak. Hogy csak egy pillantást is vethessek a támadókra.
A szüleim valahogy tudták, hogy el fognak jönni értünk. Napok óta idegesek voltak, egyfolytában járt az agyuk, két szót sem lehetett velük váltani rendesen. Ők tudták, hogy ezek megtalálnak minket, hogy megöljenek.
- Fuss, Camil! Nehogy meg merj állni, hallod!? – apu kiáltását hallottam a hátam mögül, alig pár centire. Aztán egy tüzes nyíl fúródott mellettem a földbe. Felkiáltottam. A talpam már vérzett a ki nem került kövektől. Szúrt, égetett, iszonyatosan fájt.
- Hol van Kenny? – üvöltött anya. – Kenny? – nem kapott választ.
- Charles! Charles, úristen, nincs itt! – kiáltotta apunak futás közben.
Kicsit mindketten lassítottak, én pedig alig láttam a könnyeim között bármit is. Kenny nincs itt?
- Nem állhatunk meg… Camilt biztonságos helyre kell vinnünk a Vadászok elől! Meg kell tennünk a lányunkért!
- De a fiunk… - anyu üvöltött fájdalmában, én majdnem összeestem. Nem bírtam elhinni, hogy ez történik. – Elvesztettük őt! – sírt tovább.
Apu nem válaszolt.
Tennem kellett valamit. Ezek nem fognak leállni, amíg mind holtan nem végezzük. Meg kell próbálnom…
Erősen koncentráltam arra a parázsló nyílra, amivel az előbb meg akartak ölni. Az elmém magához hívta a fegyvert, így az megjelent a kezemben.
Villámgyorsan mérlegelnem kellett. Ha most megfordulok, lehet hogy végem, és anyuéknak is, akik a hátam mögött jönnek…
De meg kellett tennem. Megálltam, és azt kiáltottam, hogy fussanak tovább.
Most láttam meg először. Az idegen, feketeköpönyeges alak hatalmas volt. Mármint tényleg óriási. A fél arcát egy bonyolult tetoválás borította. És nem lassított. Másvilági arca gúnyos mosolyba változott, mintha csak meg akarnám könnyíteni a dolgát.
Pillanatok voltak hátra csak, hogy ledöntsön a földre, amikor felemeltem a kezem, és a szívébe döftem a fegyvert. Meglepődtem, hogy sikerült, bár remegtem, és alig láttam a könnyektől.
Nem volt idő gondolkodásra… lehajoltam, és letéptem üldözőm válláról az íjat, a hátáról pedig az íjvesszőket rejtő tegezt.
És lőttem. Épp hogy csak eltaláltam a második felém tartó alakot, aki, ha jól láttam, egy nő volt. Nem halt meg. Futott felém tovább, bár némileg lelassította a vállába fúródó égő íj, amit röptében gyújtottam meg. Most ugyanezt tettem a nővel is. Lángra lobbantottam.
Vagyis csak tettem volna. De az erőm nem működött rajta. Nevetett.
Hallottam a szüleim kétségbeesett kiáltásait felém, de mintha észre sem vettem volna őket, küzdöttem tovább.
Még egy nyilat kilőttem, meggyújtva azt a tekintetemmel. A bennem cikázó félelem és gyűlölet, amiért elvették tőlem a testvéremet, csak még nagyobb erőt adott nekem, a vesszőt is nagyobb lángra lobbantva. A nő szívének közepében ért célt.
Lihegtem, nem kaptam levegőt. Gyilkos lettem. Vasmarkokkal szorítottam a fegyvert, és futottam anyuék után.
Vége? Ketten voltak csak? Megcsináltam?
- Elintéztem őket! – nyögtem a szüleimnek, odaérve hozzájuk. – Kik voltak ezek!? Mit akartak? Mit csináltak a bátyámmal? És miért? – lerogytam a hideg földre, és sírtam. Válaszokat akartam.
- Vadászok voltak. A Boszorkányok üldözői. Kennyt… elkapták – mondta apám. Nem akartam hinni a fülemnek. Tizennégy évet éltem végig így, nem tudva, hogy vannak, akik a halálomat akarják? Hogy az összes hozzám hasonlót ki akarják irtani? Ez… ez lehetetlen. El sem hittem volna, bizonyára, ha nem most öltem volna meg közülük kettőt. Ha nem épp most vették volna el tőlem a bátyám.
- Hogy érted, hogy elkapták? – sírtam még jobban. – Úgy érted... meg… megölték? – alig tudtam kimondani. Csak azt ne!
- Nem tudom – apa két kézzel tépte a haját. – A fenébe, fogalmam sincs! – láttam kiszökni a könnyeket a szeméből.
Féltem, iszonyatosan féltem és reszkettem.
- De most azonnal el kell innét tűnnünk! Mert nem fogják ennyiben hagyni a dolgot, ezek sosem adják fel.
Felálltam.
- Hová mehetnénk? – kérdeztem.
- Csak el innen… - anyára pillantott, én is rá néztem. Csak bámult maga elé. Azt hiszem, nem is hallotta, amit apámmal beszéltünk. Mintha nem is lett volna ott teljesen. Sokkot kapott? Nem volna nehéz elképzelni. Én is közel jártam hozzá…
- Helen? Helen. Mennünk kell! El kell vinnünk őt egy biztonságos helyre!
Anyu lassan fordította apu felé a pillantását. Rám nem nézett.
Szavai a frászt hozták rám.
- Nem menthetjük meg őt. Mi csak emberek vagyunk. Úgy is megtörténik. Elveszik őt is... és mi nem tehetünk semmit, hát nem érted? Ez visszafordíthatatlan!
- Nem! Ne mondj ilyet! Ő a mi gyermekünk, és mi megmentjük őt! Vigyázunk rá! Ez a dolgunk, Helen! Fel ne merd most adni, ennyi év után!
Anyu nem válaszolt.
- Ó, uramisten… ez nem történik meg... ez nem lehet a valóság! – hajtogattam. Azt hiszem, nem sok hiányzott, hogy elájuljak.
- Mennünk kell! – mondta apu. Odament anyuhoz, és odahúzta hozzánk, majd engem is kézen fogott, és húzott maga után.
Épp időben néztem a hátunk mögé, hogy észrevegyem a felénk száguldó, hatalmas alakot, aki úgy nézett ki, mint egy sötét zsoldoskatona. Nem volt időm a vállamon nyugvó fegyver után nyúlni, de a Vadász már épp ki akarta lőni a nyilát.
Felkészültem a halálra, gondolatban elbúcsúztam anyáéktól.
De abban a pillanatban a gyilkos szívét egy másik nyíl szúrta át hátulról, és a világ elsötétült előttem, mikor megláttam, ki mentett meg.
Futottam. Nem tudom, hol, nem tudom, mi elől, és nem tudom, hova. De futnom kellett. Menekülnöm. Minden porcikám kényszerített rá.
A csontjaim már égtek, minden izmom fájt, de Ők ott voltak a nyomomban.
El akartam őket repíteni a közelünkből, fel akartam őket gyújtani, bármit tenni, amivel megmenthetem a családom. De nem volt időm arra sem, hogy megforduljak. Hogy csak egy pillantást is vethessek a támadókra.
A szüleim valahogy tudták, hogy el fognak jönni értünk. Napok óta idegesek voltak, egyfolytában járt az agyuk, két szót sem lehetett velük váltani rendesen. Ők tudták, hogy ezek megtalálnak minket, hogy megöljenek.
- Fuss, Camil! Nehogy meg merj állni, hallod!? – apu kiáltását hallottam a hátam mögül, alig pár centire. Aztán egy tüzes nyíl fúródott mellettem a földbe. Felkiáltottam. A talpam már vérzett a ki nem került kövektől. Szúrt, égetett, iszonyatosan fájt.
- Hol van Kenny? – üvöltött anya. – Kenny? – nem kapott választ.
- Charles! Charles, úristen, nincs itt! – kiáltotta apunak futás közben.
Kicsit mindketten lassítottak, én pedig alig láttam a könnyeim között bármit is. Kenny nincs itt?
- Nem állhatunk meg… Camilt biztonságos helyre kell vinnünk a Vadászok elől! Meg kell tennünk a lányunkért!
- De a fiunk… - anyu üvöltött fájdalmában, én majdnem összeestem. Nem bírtam elhinni, hogy ez történik. – Elvesztettük őt! – sírt tovább.
Apu nem válaszolt.
Tennem kellett valamit. Ezek nem fognak leállni, amíg mind holtan nem végezzük. Meg kell próbálnom…
Erősen koncentráltam arra a parázsló nyílra, amivel az előbb meg akartak ölni. Az elmém magához hívta a fegyvert, így az megjelent a kezemben.
Villámgyorsan mérlegelnem kellett. Ha most megfordulok, lehet hogy végem, és anyuéknak is, akik a hátam mögött jönnek…
De meg kellett tennem. Megálltam, és azt kiáltottam, hogy fussanak tovább.
Most láttam meg először. Az idegen, feketeköpönyeges alak hatalmas volt. Mármint tényleg óriási. A fél arcát egy bonyolult tetoválás borította. És nem lassított. Másvilági arca gúnyos mosolyba változott, mintha csak meg akarnám könnyíteni a dolgát.
Pillanatok voltak hátra csak, hogy ledöntsön a földre, amikor felemeltem a kezem, és a szívébe döftem a fegyvert. Meglepődtem, hogy sikerült, bár remegtem, és alig láttam a könnyektől.
Nem volt idő gondolkodásra… lehajoltam, és letéptem üldözőm válláról az íjat, a hátáról pedig az íjvesszőket rejtő tegezt.
És lőttem. Épp hogy csak eltaláltam a második felém tartó alakot, aki, ha jól láttam, egy nő volt. Nem halt meg. Futott felém tovább, bár némileg lelassította a vállába fúródó égő íj, amit röptében gyújtottam meg. Most ugyanezt tettem a nővel is. Lángra lobbantottam.
Vagyis csak tettem volna. De az erőm nem működött rajta. Nevetett.
Hallottam a szüleim kétségbeesett kiáltásait felém, de mintha észre sem vettem volna őket, küzdöttem tovább.
Még egy nyilat kilőttem, meggyújtva azt a tekintetemmel. A bennem cikázó félelem és gyűlölet, amiért elvették tőlem a testvéremet, csak még nagyobb erőt adott nekem, a vesszőt is nagyobb lángra lobbantva. A nő szívének közepében ért célt.
Lihegtem, nem kaptam levegőt. Gyilkos lettem. Vasmarkokkal szorítottam a fegyvert, és futottam anyuék után.
Vége? Ketten voltak csak? Megcsináltam?
- Elintéztem őket! – nyögtem a szüleimnek, odaérve hozzájuk. – Kik voltak ezek!? Mit akartak? Mit csináltak a bátyámmal? És miért? – lerogytam a hideg földre, és sírtam. Válaszokat akartam.
- Vadászok voltak. A Boszorkányok üldözői. Kennyt… elkapták – mondta apám. Nem akartam hinni a fülemnek. Tizennégy évet éltem végig így, nem tudva, hogy vannak, akik a halálomat akarják? Hogy az összes hozzám hasonlót ki akarják irtani? Ez… ez lehetetlen. El sem hittem volna, bizonyára, ha nem most öltem volna meg közülük kettőt. Ha nem épp most vették volna el tőlem a bátyám.
- Hogy érted, hogy elkapták? – sírtam még jobban. – Úgy érted... meg… megölték? – alig tudtam kimondani. Csak azt ne!
- Nem tudom – apa két kézzel tépte a haját. – A fenébe, fogalmam sincs! – láttam kiszökni a könnyeket a szeméből.
Féltem, iszonyatosan féltem és reszkettem.
- De most azonnal el kell innét tűnnünk! Mert nem fogják ennyiben hagyni a dolgot, ezek sosem adják fel.
Felálltam.
- Hová mehetnénk? – kérdeztem.
- Csak el innen… - anyára pillantott, én is rá néztem. Csak bámult maga elé. Azt hiszem, nem is hallotta, amit apámmal beszéltünk. Mintha nem is lett volna ott teljesen. Sokkot kapott? Nem volna nehéz elképzelni. Én is közel jártam hozzá…
- Helen? Helen. Mennünk kell! El kell vinnünk őt egy biztonságos helyre!
Anyu lassan fordította apu felé a pillantását. Rám nem nézett.
Szavai a frászt hozták rám.
- Nem menthetjük meg őt. Mi csak emberek vagyunk. Úgy is megtörténik. Elveszik őt is... és mi nem tehetünk semmit, hát nem érted? Ez visszafordíthatatlan!
- Nem! Ne mondj ilyet! Ő a mi gyermekünk, és mi megmentjük őt! Vigyázunk rá! Ez a dolgunk, Helen! Fel ne merd most adni, ennyi év után!
Anyu nem válaszolt.
- Ó, uramisten… ez nem történik meg... ez nem lehet a valóság! – hajtogattam. Azt hiszem, nem sok hiányzott, hogy elájuljak.
- Mennünk kell! – mondta apu. Odament anyuhoz, és odahúzta hozzánk, majd engem is kézen fogott, és húzott maga után.
Épp időben néztem a hátunk mögé, hogy észrevegyem a felénk száguldó, hatalmas alakot, aki úgy nézett ki, mint egy sötét zsoldoskatona. Nem volt időm a vállamon nyugvó fegyver után nyúlni, de a Vadász már épp ki akarta lőni a nyilát.
Felkészültem a halálra, gondolatban elbúcsúztam anyáéktól.
De abban a pillanatban a gyilkos szívét egy másik nyíl szúrta át hátulról, és a világ elsötétült előttem, mikor megláttam, ki mentett meg.
PINK MAGIC - másik történetem ezentúl ITT lesz olvasható!
Hello.
A PM oldalra már közzétettem: a másik oldalam meg fog szűnni, és ezentúl a Pink Magic - Rózsaszín mágia c. történetem is itt lesz olvasható, a Gyilkos ösztönökkel párhuzamban.
Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb fejezet lesz belőle, mert felváltva fogom feltenni őket. Nem! A történet két külön síkon fog futni, a frissítésnek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mostmár 2 történetet fogok írni ezen az oldalon.
Tehát, PM olvasók, ezentúl itt keressétek majd a frisseket:)
Doo
A PM oldalra már közzétettem: a másik oldalam meg fog szűnni, és ezentúl a Pink Magic - Rózsaszín mágia c. történetem is itt lesz olvasható, a Gyilkos ösztönökkel párhuzamban.
Ez nem jelenti azt, hogy kevesebb fejezet lesz belőle, mert felváltva fogom feltenni őket. Nem! A történet két külön síkon fog futni, a frissítésnek semmi köze nem lesz ahhoz, hogy mostmár 2 történetet fogok írni ezen az oldalon.
Tehát, PM olvasók, ezentúl itt keressétek majd a frisseket:)
Doo
2011. május 27., péntek
GyÖ - 31. fejezet
Sziasztok! Meghoztam a frisset:)
Mint látjátok, tettem ki lájkokat a bejegyzésekhez ( köszi, Niara:) ), de azok sajnos még nem működnek... XD Szóval, ez is majd megoldom...valahogy.
Ezenkívül kicsit a style-on is változtattam. Remélem, tetszik.
Ezentúl nyomon követhetitek a legnépszerűbb bejegyzéseket, valamint, hogy könnyebb legyen megtalálni, amit kerestek, egy Keresőt is kitettem.
És... létrejött egy facebookos Doo88 csoport, aki szeretne, bátran lépjen be:) Köszii
Na, jó olvasást:)
puszi, Doo
31. Rossz a vége
/Adriana szemszöge/
Átlagos napnak indult. Már amennyire az lehetett.
Az „átlag” nekem egész eddig a vámpírokkal való együttélést jelentette. Hogy egy vámpír kemény és hideg, de szerető – ugyanakkor veszélyes – karjában aludjak s ébredjek fel minden egyes nap. Nézni, ahogy órákra eltűnnek a sötét és ijesztő erdő láthatatlan sűrűjébe, ahol én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit is csinálnak.
Egy hideg, élettelen házban élni, és egy még hidegebb, metsző tekintetű apró kis boszorkánnyal hadakozni minden nap, holott tudni, hogyha valaha picit is túlfeszítem nála a húrt, egyetlen ütésével porrá zúzhat.
Nem volt könnyű. Főleg eleinte. Hogy féltem-e? Nem, ezt nem mondhatnám. Hiszen tudtam, hogy Edward mindentől megóvna, még a tulajdon családjának is búcsút intene énmiattam.
És tudtam, hogy Cullen családnak van egy szabálya. Egyetlen egy tabu, akit semelyikük sem szeghet meg soha. Ez pedig a titkuk volt, az egyetlen gyenge pontjuk, ami igen sebezhetővé és kiszámíthatóvá tette őket.
Most pedig, hogy már nem tartozom a családjukhoz, miért tartanám meg magamnak ezt a szörnyű titkot? Ó, nem akarok én olyan jó lenni hozzájuk. Ők sem voltak azok hozzám.
- Hé, Dana! – ült le mellém a kanapéra Evie. – Min agyalsz?
Ez a könnyed, ártatlan kis kérdés döntött el mindent. Min? Hát, most megtudja. Megtudja mindenki!
- Tudod… én eddig mindig őszinte voltam veled. – barátnőm meglepődött ezen, biztos egy szimpla „semmin”-re számított. – Mindent tudsz rólam. Kivéve egy dolgot. – felegyenesedett, letette a jégkrémet is, amit eddig kanalazott.
- És mi az?
- Beteg dolognak fog hangzani… Képtelenségnek.
- Tegyél egy próbát.
- A hosszú, kifejtős változatot akarod, vagy a tömörebb verziót? – tudtam a választ.
- A rövidebbet.
- Edward nem ember – mondtam, elindítva ezzel egy olyan horderejű dolgot, amit talán magam sem tudtam felfogni. De nem érdekelt. Beszélni akartam, megosztani ezt egy emberrel. Bárkivel. Élővel. Nem érdekelt a reakciója, jóformán rá sem néztem, csak beszéltem és beszéltem, és egyre csak az a gondolat motoszkált bennem, hogy istenem, most tényleg megteszem. Tényleg elmondok mindent.
- Ha-ha.
- Ő vámpír…
- Hé, ez nem vicces.
- Az egész Cullen család az, és erről csak én tudok, meg az a Bella.
- Dana!
- Az első perctől láttam, hogy van benne valami különleges, mindannyiukban. Így nem lepett meg különösebben, mikor elmondták nekem.
- Nem!Nem!Nem! Ne mondj nekem ilyeneket oké!? Ez őrültség!
Felnéztem rá, és megláttam a szemében a kételkedés felismerhető jeleit. Meg valami mást is. Felháborodást? Csalódottságot? Nem hisz nekem.
Közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Bebizonyítom. Halálos nyugalommal néztem háborgó barátnőmet, de most csak egyre tudtam gondolni: tudnia kell! Felemeltem a kezem. Nem tudom, mire számított, talán arra, hogy megütöm? Arrébb araszolt, bámulta a kezem, de az nem lendült felé, meglepődött. Jártatni kezdte rajt a tekintetét: vajon mi a frászt akarok?
És amikor először elkerekedett a szeme, majd kezét a szája elé kapta, és végül könny csordult a szeméből, tudtam, hogy végre megértette. Meglátta a csuklómon James harapásának nyomát, amit jó pár éve sikerrel rejtegettem előle.
Három éve szereztem ezt a sebet, amikor James üldözőbe vette a családomat, engem pedig megpróbált megölni. Nem járt sikerrel, Edward még idejében kiszívta a mérgét, mielőtt az szétáramolhatott volna az ereimben, megfosztva engem az élettől.
Jó ideje próbáltam elrejteni ezt a nyomot. A halál nyomát, az életem legborzasztóbb éjszakájának eme jelét az emberek előtt, és most, először életemben úgy éreztem, mindenkinek látnia és tudnia kell, mi történt velem, miken mentem keresztül.
Evie nem tudta abbahagyni a sírást.
- Úristen, uramisten…! – hajtogatta. Felálltam, és elkezdtem elmagyarázni neki mindent. Nem tudom hallotta-e, vagy talán még túlságosan le volt sújtva attól, amit az előbb meg kellett tudnia, de azért csak mondtam és mondtam… mindent kiadtam magamból, de én nem sírtam. Azzal ráérek még.
Barátnőm úgy fél óra múlva szedte csak össze magát annyira, hogy fel tudjon állni. Első a nővére szekrénye felé vezetett, amiből – meglepetésemre – egy félig teli vodkásüveget emelt ki, majd jól meghúzta.
- Eve…
- Ne! Ne beszélj! Kérlek, ne mondj többet, csak… istenem, innom kell! Ezt nem bírom… - berohant a szobájába, hallottam, hogy kattan a zár.
Így hát nem tehettem semmit. Visszaültem, bekapcsoltam a tévét, és próbáltam nem gondolni rá, mi történik épp a szobájában. Ő sosem ivott, így ha most elővette, gondoltam, igenis szüksége van rá. De azért féltettem.
A tudat, hogy mit tettem, feldobott. Egész egyszerűen boldog voltam a tudattól, hogy ezzel mennyit ártottam a Cullen családnak. Megtaláltam az egyetlen módot, az igazi gyengepontjukat. Roppant büszke voltam. Ennek a dolognak Evie csak a szükséges velejárója volt. Egy nagyobb, jobb célért kellett most ezt tennem vele, de ő úgyis megérti. Barátnők vagyunk… mindennél fontosabbak a másiknak. Igen, igen, biztos megérti majd.
Arra ébredtem fel, hogy Evie szobájának ajtaja nyitva van, és csak úgy dől belőle a piaszag. Az éjjeliszekrényéről hiányzott a kocsikulcs.
Mi? Ó, ne! Az nem lehet, hogy ennyire felelőtlen volt!
Kirohantam a garázsba. Üres volt.
Mint látjátok, tettem ki lájkokat a bejegyzésekhez ( köszi, Niara:) ), de azok sajnos még nem működnek... XD Szóval, ez is majd megoldom...valahogy.
Ezenkívül kicsit a style-on is változtattam. Remélem, tetszik.
Ezentúl nyomon követhetitek a legnépszerűbb bejegyzéseket, valamint, hogy könnyebb legyen megtalálni, amit kerestek, egy Keresőt is kitettem.
És... létrejött egy facebookos Doo88 csoport, aki szeretne, bátran lépjen be:) Köszii
Na, jó olvasást:)
puszi, Doo
31. Rossz a vége
/Adriana szemszöge/
Átlagos napnak indult. Már amennyire az lehetett.
Az „átlag” nekem egész eddig a vámpírokkal való együttélést jelentette. Hogy egy vámpír kemény és hideg, de szerető – ugyanakkor veszélyes – karjában aludjak s ébredjek fel minden egyes nap. Nézni, ahogy órákra eltűnnek a sötét és ijesztő erdő láthatatlan sűrűjébe, ahol én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit is csinálnak.
Egy hideg, élettelen házban élni, és egy még hidegebb, metsző tekintetű apró kis boszorkánnyal hadakozni minden nap, holott tudni, hogyha valaha picit is túlfeszítem nála a húrt, egyetlen ütésével porrá zúzhat.
Nem volt könnyű. Főleg eleinte. Hogy féltem-e? Nem, ezt nem mondhatnám. Hiszen tudtam, hogy Edward mindentől megóvna, még a tulajdon családjának is búcsút intene énmiattam.
És tudtam, hogy Cullen családnak van egy szabálya. Egyetlen egy tabu, akit semelyikük sem szeghet meg soha. Ez pedig a titkuk volt, az egyetlen gyenge pontjuk, ami igen sebezhetővé és kiszámíthatóvá tette őket.
Most pedig, hogy már nem tartozom a családjukhoz, miért tartanám meg magamnak ezt a szörnyű titkot? Ó, nem akarok én olyan jó lenni hozzájuk. Ők sem voltak azok hozzám.
- Hé, Dana! – ült le mellém a kanapéra Evie. – Min agyalsz?
Ez a könnyed, ártatlan kis kérdés döntött el mindent. Min? Hát, most megtudja. Megtudja mindenki!
- Tudod… én eddig mindig őszinte voltam veled. – barátnőm meglepődött ezen, biztos egy szimpla „semmin”-re számított. – Mindent tudsz rólam. Kivéve egy dolgot. – felegyenesedett, letette a jégkrémet is, amit eddig kanalazott.
- És mi az?
- Beteg dolognak fog hangzani… Képtelenségnek.
- Tegyél egy próbát.
- A hosszú, kifejtős változatot akarod, vagy a tömörebb verziót? – tudtam a választ.
- A rövidebbet.
- Edward nem ember – mondtam, elindítva ezzel egy olyan horderejű dolgot, amit talán magam sem tudtam felfogni. De nem érdekelt. Beszélni akartam, megosztani ezt egy emberrel. Bárkivel. Élővel. Nem érdekelt a reakciója, jóformán rá sem néztem, csak beszéltem és beszéltem, és egyre csak az a gondolat motoszkált bennem, hogy istenem, most tényleg megteszem. Tényleg elmondok mindent.
- Ha-ha.
- Ő vámpír…
- Hé, ez nem vicces.
- Az egész Cullen család az, és erről csak én tudok, meg az a Bella.
- Dana!
- Az első perctől láttam, hogy van benne valami különleges, mindannyiukban. Így nem lepett meg különösebben, mikor elmondták nekem.
- Nem!Nem!Nem! Ne mondj nekem ilyeneket oké!? Ez őrültség!
Felnéztem rá, és megláttam a szemében a kételkedés felismerhető jeleit. Meg valami mást is. Felháborodást? Csalódottságot? Nem hisz nekem.
Közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Bebizonyítom. Halálos nyugalommal néztem háborgó barátnőmet, de most csak egyre tudtam gondolni: tudnia kell! Felemeltem a kezem. Nem tudom, mire számított, talán arra, hogy megütöm? Arrébb araszolt, bámulta a kezem, de az nem lendült felé, meglepődött. Jártatni kezdte rajt a tekintetét: vajon mi a frászt akarok?
És amikor először elkerekedett a szeme, majd kezét a szája elé kapta, és végül könny csordult a szeméből, tudtam, hogy végre megértette. Meglátta a csuklómon James harapásának nyomát, amit jó pár éve sikerrel rejtegettem előle.
Három éve szereztem ezt a sebet, amikor James üldözőbe vette a családomat, engem pedig megpróbált megölni. Nem járt sikerrel, Edward még idejében kiszívta a mérgét, mielőtt az szétáramolhatott volna az ereimben, megfosztva engem az élettől.
Jó ideje próbáltam elrejteni ezt a nyomot. A halál nyomát, az életem legborzasztóbb éjszakájának eme jelét az emberek előtt, és most, először életemben úgy éreztem, mindenkinek látnia és tudnia kell, mi történt velem, miken mentem keresztül.
Evie nem tudta abbahagyni a sírást.
- Úristen, uramisten…! – hajtogatta. Felálltam, és elkezdtem elmagyarázni neki mindent. Nem tudom hallotta-e, vagy talán még túlságosan le volt sújtva attól, amit az előbb meg kellett tudnia, de azért csak mondtam és mondtam… mindent kiadtam magamból, de én nem sírtam. Azzal ráérek még.
Barátnőm úgy fél óra múlva szedte csak össze magát annyira, hogy fel tudjon állni. Első a nővére szekrénye felé vezetett, amiből – meglepetésemre – egy félig teli vodkásüveget emelt ki, majd jól meghúzta.
- Eve…
- Ne! Ne beszélj! Kérlek, ne mondj többet, csak… istenem, innom kell! Ezt nem bírom… - berohant a szobájába, hallottam, hogy kattan a zár.
Így hát nem tehettem semmit. Visszaültem, bekapcsoltam a tévét, és próbáltam nem gondolni rá, mi történik épp a szobájában. Ő sosem ivott, így ha most elővette, gondoltam, igenis szüksége van rá. De azért féltettem.
A tudat, hogy mit tettem, feldobott. Egész egyszerűen boldog voltam a tudattól, hogy ezzel mennyit ártottam a Cullen családnak. Megtaláltam az egyetlen módot, az igazi gyengepontjukat. Roppant büszke voltam. Ennek a dolognak Evie csak a szükséges velejárója volt. Egy nagyobb, jobb célért kellett most ezt tennem vele, de ő úgyis megérti. Barátnők vagyunk… mindennél fontosabbak a másiknak. Igen, igen, biztos megérti majd.
Arra ébredtem fel, hogy Evie szobájának ajtaja nyitva van, és csak úgy dől belőle a piaszag. Az éjjeliszekrényéről hiányzott a kocsikulcs.
Mi? Ó, ne! Az nem lehet, hogy ennyire felelőtlen volt!
Kirohantam a garázsba. Üres volt.
2011. május 26., csütörtök
2011. május 23., hétfő
hello.
Ma úgyvolt, hogy felteszem a 31. fejezetet, de a hülye fejemmel otthonhagytam a pendrive-omat... bocsi. Legkésőbb csütörtökön felteszem, ígérem.
A PM-re kicsit még várni kell, mert elég rossz időszakomon vagyok most túl, és arra már tényleg nem maradt ihletem...
Szóval nemoskára FRISS!
Doo
A PM-re kicsit még várni kell, mert elég rossz időszakomon vagyok most túl, és arra már tényleg nem maradt ihletem...
Szóval nemoskára FRISS!
Doo
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)