2011. november 13., vasárnap

PM friss jövő héten

sziasztok!

a következő frissítéskor PM fog felkerülni...
már félig vagyok a fejezettel, csütörtökön, pénteken vagy szombaton felrakom.

Puszi, Doo

2011. november 2., szerda

Gyilkos ösztönök - 34. fejezet

34. Minden vég valaminek a kezdete

/Bella szemszöge/

Ez bámulatos! – mondtam Edwardnak, mikor körbevezetett.
Az Cullen-villában voltunk, ahol most jártam először, azt leszámítva, mikor a Dana-val való összetűzést követően ájultan feküdtem a kanapéjukon, és az apja kezelése alatt álltam.

Nem mondhatnám, hogy erre számítottam. Minden világos volt, a falak helyett üvegablakok. A berendezés is világos, csodaszép bőrkanapé, méz és bézsszín mindenütt.
Örültem, hogy elhozott, de mégis furán éreztem magam, hisz én voltam a második ember, aki ebben a házban járt.
Ő is furcsán viselkedett. A kezemet fogta, ott sétált mellettem, hozzám beszélt, mégis úgy éreztem, mintha lélekben valahol máshol járna.
Néha, mikor azt hitte, nem látom, magába mélyedt, lehunyta a szemét, az arcán fájdalom suhant át. Alig tartott néhány másodpercig, mégis elrontott mindent.
Edward, mi a baj? – tört ki belőlem a kérdés épp egy ilyen pillanatban.
Rám nézett, a szeme szépséges aranybarna volt, amit imádtam, a szája keskeny vonalba szűkült, miközben gyors mozdulattal a hajába túrt.
Ne haragudj, Bella, azt hittem, segít, ha itt vagy mellettem… A legkevésbé sem akarom pont Ővele elrontani a napodat… - a gyomrom egyből összeszűkült. Annyira akartam, hogy legalább a mai napra felejtsük el Adriana-t. Csak mára hadd legyünk kettesben. Mégsem hagyhattam, hogy egyedül ő szenvedjen a dologtól.
Mondd el – sóhajtottam, megfogtam mindkét kezét, és megálltam vele szemben.
Ne haragudj, Bella, én… pár napja elmentem hozzá – sütötte le a szemét. A gyomrom megint összeszűkült. Sejtettem, hogy Edwardnak nem lesz könnyű elfelejtenie őt, de szörnyű volt hallani, hogy míg én otthon ülve a hívását vártam, addig ő vele volt.
Te is hallottad, mi történt Evie Adamssel. A legjobb barátnője volt. Csak látni akartam, hogy van, talán segíteni… valahogy. Annyira szomorú volt, Bella. Teljesen más volt, rá sem ismertem. És aztán azt mondta… - Edward arca olyan elkínzott volt, hogy nehezemre esett még ránézni is. Még mindig fontos volt neki, még mindig szerette. Tudtam. – Azt mondta, hogy utál, hogy mindenről én tehetek. Talán igaza van. Én rontottam el mindent, Bella. Csak fájdalmat tudok okozni. Hogy is hihettem, hogy… - két kezembe fogtam arcát, nem hagytam, hogy befejezze. Ő volt a legjobb dolog az életemben.
Te nem tehetsz semmiről, az a lány azért halt meg, mert részegen autóba ült, Charlie mondta. Ez hogy lehetne a te hibád? Elhiszem, hogy Adriana kiborult Evie miatt, és miattunk… De ez nem a te hibád. És az enyém sem. Nem tehetünk róla, hogy így érzünk… Én nem tudnék nélküled élni, Edward. Most már nem – öleltem át. Néhány másodpercig csak csendben álltunk.
Mi van, ha ő sem akar tovább nélkülem élni? – suttogta. – Alice-nek volt egy látomása tegnap. Adriana drogot vett. És aztán… megtette.
Eltoltam magamtól.
Tessék? Öngyilkos lett? – istenem…
Nem. Csak azt hiszi, így majd könnyebbé válik az élete. Ismerem őt. Mindig a könnyebb utat választja. De ezzel tökreteszi magát.
De ha Alice előre látta, miért nem akadályoztátok meg? – nem értettem.
Pont azért, mert ismerjük. Ha megpróbáljuk megakadályozni, elölről kezdi. Megveszi újra, és mi nem tudunk mindig odasietni, hogy megállítsuk. Szörnyű nézni, hogy ezt teszi magával, de senki sem tudja megakadályozni.
Bólintottam. Ezzel egyet kellett értenem.
Meg aztán… miattad sem tettem meg.
Miattam?
Nem szaladhatok mindig hozzá. Most már veled vagyok. És szeretlek.
Újból megöleltem.
Én is szeretlek. Nagyon.
Akkor csókolt meg először.
A ő szája hideg volt, az enyém meleg. A tenyere a szívemen volt, kemény, mozdulatlan, az én szívem pedig olyan hevesen vert!
Nekem ő volt az első. Ő már csókolt előttem valaki mást is…
Én ember voltam, ő valami egészen más.
De szerettük egymást, és ez tett minket eggyé.
Úgy éreztem, most kezdtem el igazán élni.

/Adriana szemszöge/

Egy idegen ágyban feküdtem, egy idegen férfivel.
Nem, ha jobban átgondoltam, nem volt idegen. Egyszer már találkoztam vele… beszéltünk is, és vettem is tőle valamit.
Igen, már emlékszem. A neve Jerry. A dílerem.
A szoba bűzlött valamitől. Tőlünk, amit tettünk. A gondolatainktól. A vágyainktól. A fehér portól az éjjeliszekrényen.
Az életemtől.
Magam köré tekertem a takarót, Jerry megmozdult, morgott valamit, és aludt tovább háttal nekem. Szörnyen éreztem magam. A fejem szétrobbant, üvöltött a segítségért.
Megfogtam egy papírdarabot, felcsavartam. Már nem először tettem, nem is másodszorra. Pedig ez csak a második nap volt. Már tudtam, hogy kell, már tudtam, hogy milyen érzés. Minden jobb lesz tőle.
A por égette az orromat. Imádtam. A szemembe könnyek gyűltek. A világ szépen lassan homályossá vált, akárcsak az érzéseim. Már nem voltak gondjaim. Nem fájt semmi. Folytak a könnyeim, de nem érdekelt. Nem töröltem le őket. Már nem abban a világban voltam, hanem a felhők közt repültem. Sejtésem sem volt, hogy az élet ennyire könnyű is lehet. Sejtésem sem volt, hogy az életet és halált csak egy vékony fátyol választja el.
Úgy éreztem, megszűnök létezni, és rettentően örültem neki.