{ Bella szemszöge }
Teljesen ledöbbentem.
Az az alak a tőlünk 8-10 méterre lévő járdán… az apám volt, Charlie.
Az édesapám, aki úgy tudja hogy meghaltam.
Több érzés cikázott keresztül rajtam. Egyfajta kellemes, amiért végre újra láthatom, egy szomorú azért, mert láthatom, de sosem ölelhetem meg újra, puszilhatom meg. Már sosem fog lányaként tekinteni rám.
Az elmúlt hónapokban talán apa volt az, aki a legjobban hiányzott. Hisz már egy éve vele éltem, mindennap láttam, beszélgettem vele. Az életem részévé vált. Csak úgy, mint anyu.
Istenem, milyen rég nem láttam már anyut… ő nevelt fel, egész baba korom óta velem volt.
És mégis, apa az, aki most jobban hiányzik. Magam sem értem, miért.
Itt sétál mellettem pár méterre, és még csak nem is sejti hogy ki vagyok.
De mit tehetnék? Talán mennyek oda hozzá, álljak elő az igazsággal? Nem, azt nem tehetem. Nem értené meg, még arról sem tud hogy Cullenék micsodák.
De talán mégis odamehetnék hozzá. Nem úgy, mint a lánya, hanem mint… mint egy idegen.
Megkérdezhetném tőle mennyi az idő, vagy nem is tudom.
Nem könnyű racionálisan gondolkozni egy ilyen helyzetben.
- Alice! Állj meg kérlek! Oda kell mennem. – mondtam Alice-nek, de a szememet nem vettem le apuról.
- Bella, nem biztos, hogy ez jó ötlet… - próbált győzködni. Nem mintha sokra ment volna vele.
Magam sem tudtam, hogyha kiszállok a kocsiból, és odamegyek hozzá, mit mondok majd neki. De muszáj volt. Hisz ő az apám!
Odapillantottam Alice-re, amolyan magabiztos, parancsoló nézéssel, mire ő felsóhajtott és megrázta a fejét, de végül megállította a kocsit.
Kiszálltam, és elindultam apu felé.
Megálltam előtte, de nem jöttek szavak a számra…
Az az arc, amit megláttam, mintha nem is Charlie-é lett volna.
A szemei könnyesek voltak, és alattuk nagy, lilás karikák éktelenkedtek, amik sírásról, és sok kialvatlan éjszakáról tanúskodtak.
- Hölgyem, segíthetek valamiben? – kérdezte az arcomat fürkészve.
Nem válaszoltam.
- Hölgyem? – a hangja kicsit türelmetlenül csengett. Sietett volna valahová?
- Ó… igen én… bocsánat. Swan rendőrfőnök úrhoz van szerencsém? – kérdeztem tőle amikor sikerült kicsit összeszednem a gondolataimat, amik az előző percben úgy gurultak szét, mint a meglökött üveggolyók…
- Igen. Miben segíthetek?
- Én… én Edward Cullen unokatestvére vagyok. Nem rég költöztem hozzájuk, és ő mondta hogy maga a… szóval hogy maga az édesapja…
Nem engedte hogy befejezzem a mondatot, amiért most nagyon is hálás voltam neki. Nem tudtam volna úgy kimondani, hogy neki ne fájjon.
- Így van. Bella a lányom volt. Meg… meghalt. – annyira sajnáltam aput. Nem is gondoltam volna hogy ennyire szeret, és ennyire fáj neki hogy már nem vagyok.
- Igen, én nagyon sajnálom. Igazán. Nem ismertem őt, de Edward nagyon sokat mesél róla. Biztosan szerette.
Nem szólt semmit, de a szemében egyre csak dagadó könnycsepp árulkodott róla, hogy igenis hallja amiket mondok.
És minden bizonnyal, ha tovább maradok, velem is ez történt volna. Így látni őt felért egy keresztrefeszítéssel. És az hogy minderről csakis én tehetek, csak fokozta.
- Én, én sajnálom hogy elszomorítottam. Kérem, higgye el nem ez volt a szándékom, csak… csak… most mennem kell, viszlát. – küszködtem a sírással, és nem akartam hogy lássa.
Hogy nézne az ki? Az ő szemében egy idegen vagyok. Bármennyire is fáj ezt kimondani.
- Várjon kérem. Nem történt semmi baj. – kapott a kezem után. – Megtudhatnám a nevét?
- A… a nevem? – félve tekintettem a kocsira, amiben Alice ült. Vagyis épp kiszállni igyekezett.
Odasietett hozzánk.
- Charlie. – ölelte meg apámat. – Olyan rég nem láttam. Hogy érzi magát? – hogy érzi magát? Hát nem látja? Tiszta idegroncs. És mindez miattam.
- Szia Alice. Megvagyok. – válaszolta apu.
Alice sajnálkozóan fürkészte apám szomorú arcát, majd elterelte a szót.
- Látom megismerkedett az unokatesómmal.
- Igen, épp most akartam megkérdezni a nevét amikor megjelentél.
- A nevem Piper. – vágtam rá gyorsan, amint eszembe jutott testem előző birtoklójának neve.
- Cullen. – javított ki Alice. – A neve Piper Cullen.
Cullen… igen. Cullen lettem. Mostmár a családjuk része voltam örökre.
- Nagyon örülök. – próbálkozott meg apa egy mosollyal, de nem igazán jött össze neki. Nem is illett volna búskomor arcára. A kezét nyújtotta nekem.
Elfogadtam a felém nyúló kart, és mosolyogva bólintottam apu felé.
A csendet Alice törte meg.
- Nincs kedve ma este nálunk vacsorázni Charlie?
- Ma este? Hát… végülis, miért is ne. – válaszolta apám félénken.
- Szuper. Akkor hétre várjuk. Odatalál egyedül?
- Azthiszem. Köszönöm a meghívást Alice. Rég nem láttam már a Cullenéket.
- Igen. Most végre beszélgethetünk. Ott lesz mindenki. És megismerkedhet Piperrel is. Csodás lány, majd meglátja.
Itt cinkos pillantást vetett rám, én persze fülig vörösödtem.
- Most sajnos mennem kell. Akkor majd este. Örültem a találkozásnak. – mondta apa enyhe mosolyt erőltetve az arcára, majd elment.
Szomorú volt, ezt még a vak is láthatta, de úgy éreztem, mintha a beszélgetés végére kicsi jókedv bújt volna belé.
Alice-szel elindultunk vissza a kocsi felé.
- Bella, hogy érzed magad? – kérdezte féltő pillantással.
- Semmi bajom. Remélem este lesz alkalmam beszélni apuval. Szerinted hogy fogadná ha elmondanám neki? – tettem fel Alice-nek a kérdést, mire ő úgy nézett rám, mintha elment volna a józan eszem.
Persze én sem gondoltam ezt komolyan. Csak úgy feltételesen tettem fel a kérdést.
- Tuti viccelsz… Bella, bármennyire is szeretnéd, nem mondhatod el neki. Nem értené meg. Lehetetlen. Ez még nekünk is nehéz. Mármint… uhh – fújta ki a levegőt – ez tényleg egy lehetetlen helyzet.
- Tudom én. Mindegy is. Csak úgy megkérdeztem.
- Oké. Amúgy amíg te apukáddal beszéltél, látomásom volt. Rose ide fog jönni. Szerinte itt az ideje kiválasztani az esküvői ruháját, szóval ez a kis bevásárlás el fog húzódni. Remélem nem gond…
- Dehogy gond. Én is várom már az esküvőt. Talán magunknak is nézhetnénk ruhát, nem gondolod? – fura, de ez egész feldobott. Alice és én leszünk a koszorúslányok. És Rose azt akarja hogy pirosban legyünk. Szeretem a pirosat, és Alice szerint még jól is áll. Szóval miért ne érezném jól magam?
- Oké! Jaj ez szuper! – nevetett fel Alice kissé hisztérikus hangon.
- Ott van Rose. – mondta és rámutatott az egyik bevásárlóközpont előtt fogadott nővéremre.
Kiszálltunk, és ezzel kezdetét vette egy igencsak jónak ígérkező csajos délután.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése