Gyilkos ösztönök - 2. fejezet

2. Kísértés



/Edward szemszöge/


Valaki hátulról megfogta a vállam.
„ Edward, nyugalom. Nem fogod bántani.” – üzente nekem gondolatban Jasper.
És már éreztem is a jótékony nyugalom-hullámot.
Mikor lecsillapodtam, hirtelen jött a felismerés:
Ha Jazz nincs itt, hogy lenyugtasson, az a szegény lány már nem élne.
Meg akartam ölni Őt. Kiszívni édes vérét az utolsó cseppig. Soha embervérre nem vágytam még ennyire.

Tombolt bennem a vadállat, amiért nem kapta meg amit akart. Vadállat vagyok! Egy átkozott szörnyeteg, és nem több.
- Edward, minden rendben? – kérdezte Jasper.
- Rendben? Már hogy lenne rendben? Meg akartam ölni Őt. Sőt, még most is ezt akarom.
Szerinted ez így rendben van?
„Vámpírok vagyunk Edward. Az ösztöneinknek nem parancsolhatunk. Nem végtelen az önuralmunk. De te nem bántottad őt. Nem tettél semmi rosszat. Megálltad.” – üzente gondolatban.
- Ha nem vagy itt, már nem élne. Végeztem volna vele. Köszönöm. – mondtam, majd a még mindig vállamon nyugvó kezére tettem a kezem, és megszorítottam.
- Gyere, menjünk órára. Biztos hogy minden oké?
- Persze. Mehetünk.

És elindultunk. Ő angolra, én pedig matekra. És ekkor még nem is sejtettem, hogy az előbbi csak gyenge kis ízelítő volt…

Mikor odaértem a terem elé, megtorpantam. Ő volt ott. Ő, akivel majdnem végeztem.
De nem elég hogy a teremben volt. Nem. Az én padomban ült, az én székemtől alig 15 centire.

Na ne… ennyire nem lehetek balszerencsés…
Vettem egy mély levegőt, és reméltem hogy a tanár nem szólít majd fel, mert akkor kénytelen leszek mellette levegőt venni.
Bele sem mertem gondolni mi történne akkor… Nem akartam bántani.
Elindultam felé, és mikor rámnézett, megcsillantak gyönyörű, csokibarna szemei.
Gyönyörű?
Én eddig ezt a kifejezést csakis Adriana-ra használtam. És most jön ez a lány…
Már magamat sem értem. De meg kell hagyni, tényleg gyönyörű szemei voltak.
Egyszerű szépség, mégis magával ragadó.
Leültem a mellette lévő székre, és ahogy csak tudtam, elhúzódtam mellőle.

Most biztos neveletlennek tart. Nem is köszöntem neki.
Egy rövid kis „heló” még nem a világvége. Kibírom. – gondoltam.
- Heló, Edward Cullen vagyok. Te pedig Isabella, ha nem tévedek.
- Öhm… csak Bella. – kicsit félénknek tűnt. Persze a gondolatait még mindig nem hallottam. Remek, most már két ember. Valami baj van velem?

Kinyílt az ajtó, és a tanár lépett be rajta. És ekkor, a beáramlott szellő meglibbentette a haját…
Azt hittem, hogy ott van végem. Vagyis neki.
Az az édes illat… és a szépen lüktető véna…

Nem tudtam, mióta megy az óra, csak egy dologra tudtam gondolni. Gyilkolni, gyilkolni, gyilkolni.

Az agyamban lejátszottam vagy száz féle módszert, hogy hogyan ölhetném meg.
Meglátnának igen. Na és? A bent ülő diákokkal plusz a tanárral röpke 2 másodperc alatt végezhetnék.
Láttam magam, amit rávetem magam, és az utolsó csepp vért is kéjes élvezettel szívom ki gyenge kis testéből. Majd vértől piros szájjal végzek a többiekkel. De ez csak részletkérdés. Az ő vérük közel sem olyan csábító mint az Övé.

Aki abban a teremben ült, az már nem én voltam. Rosszabbik felem átvette az irányítást. A vadállat tombolt bennem. Már szinte a számban éreztem az ízét, de ekkor kicsöngettek.

Ő felállt mellőlem, és felém fordult.
- Viszlát, Edward Cullen, remélem majd még összefutunk. – mondta.
Edward Cullen. Igen. Cullen vagyok. És a Cullenek NEM gyilkosok. Nem hozhatok szégyent a családomra. Nem okozhatok fájdalmat Carlisle-nak és Esme-nek.
Nem, nem tehetem. Én NEM vagyok gyilkos.

Vártam, míg kiér a teremből, és csak az után indultam ki én is.
Az ebédlőben a szokásos asztalunkhoz mentem. Alice és Rose már a helyükön ültek.
Épp arról beszéltek, hogy el kéne menniük vásárolni.
Vásárlás, persze. Mi más?
Egyszer engem is elcipeltek magukkal, és én aznap megfogadtam, hogy soha, ismétlem, soha nem megyek el velük még egyszer. Kész „ember” kínzás.
- Sziasztok lányok. – köszöntem rájuk.
De ők még csak fel sem néztek.
Hát, mit tehettem volna? Leültem melléjük, és elvoltam egymagam.

Majd megérkezett Dana, Emmett és Jazz is. Mindhármuknak matekjuk volt.
Adriana lehuppant mellém, és megcsókoltuk egymást.
- Hiányoztál. – mondtam neki.
- Te is nekem. – mosolygott rám Szerelmem.
- Nem kéne enned valamit? Nem vagy éhes? – tudakoltam tőle. Szinte soha sem eszik. Vagy ha eszik is, csak nagyon keveset.
De Ő csak rázta a fejét.
Gondolom, megint a diéta. Nem értem őt. Tökéletes alakja van, mégis ezt csinálja magával.
- Adriana, van kedved eljönni velünk vásárolni suli után? – fordult felé Rose.
- Hogy kérdezhetsz ilyet? Hát persze hogy van kedvem. Alice, te is jössz?
- Ja. – Alice sohasem kedvelte Danát, így nem rajongott érte, hogy Kedvesem is velük megy.
„Francba, ez a csaj mindig mindent tönkretesz. Bárcsak nem is létezne…”
Gyilkos pillantást vetettem Alice-re. Ilyet senki sem gondolhat Róla.
- Ezt meg sem hallottam. – morogtam rá. De olyan halkan, hogy Ria ne vegyen észre semmit sem.
Alice elmotyogott valami bocsánat félét. De biztos voltam benne, hogy nem gondolja komolyan.

Becsengettek, és mi mind elindultunk az óráinkra.