Többször próbáltam azóta hívni Bellát, az én telefonom viszont Dana hívásaitól csörgött egyfolytában. De most nem tudtam volna bármit is mondani neki. Most Bella volt nekem az első, és a legfontosabb. Hiszen neki okoztam fájdalmat. Így belegondolva, lehet, hogy Adrianának is, amikor csak csöndre intettem, és elrohantam onnan az incidens után. Talán tőle is bocsánatot kellene kérnem (amit már számtalanszor kellett tennem a kapcsolatunk során). De vajon mit érne vele? Neki nem a szavaim kellenek, nem a szánalmam, nem az együttérzésem, ennyire már ismertem őt. Neki főleg arra van szüksége, hogy kapaszkodhasson belém, talán még akkor is, mikor haragszik rám, vagy mikor én őrá. Arra volt szüksége, hogy megvédjem, hogy mindig mellette legyek, csak és kizárólag mellette. Talán ennyire még az sem számított, hogy egyáltalán szeretem-e.
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert
