32. fejezet

32. Fájdalom és gyűlölet

/Adriana szemszöge/

A temetést hétvégén tartottuk. Nem voltak sokan, csak a barátaink, Evie nővére és szülei, meg néhány ismerős arc az iskolából. Meg persze én, ott, az első sorban, tökéletes rálátással a koporsóra, amiben az én drága, egyetlen barátnőm feküdt. És miattam halt meg. De ezt senki sem tudta, és nem is akartam, hogy másképp legyen, hogy elveszítsek magam mellől mindenkit. Azt a néhány embert, aki még életben van… akit még nem vesztettem el.

Csak csendben álltam ott, a síró, gyászoló tömeg legelejében, és nem tudtam sírni. Nem ment. Már nem számít. Mindenki megfizet. Mert ő nem halhatott meg a semmiért…

**

/Bella szemszöge/

- Ne kezd már megint! – Tényleg kiakasztott – Vérfarkasok nincsenek! – mert féltem, hogy igaza lehet.
Vámpírok, farkasemberek… mi ez a hely? Mintha egy félresikerült rémmese közepébe csöppentünk volna.
Beszélnem kell Edwarddal erről az egészről. El kell mondania az egész történetet.
És ezzel csak egy baj van. Hogy nem beszélek vele.
Bár mindennél jobban szeretem, tényleg nagyon megbántott, és nem tudom, hányadán állok vele. Úgy látszik, nehéz a választás köztem és Adriana között. Vagy talán csak időre van szüksége?
Elvégre azt mondta, hogy szeret. De vele annyi de annyi emlék összeköti…
Mindenesetre elhatároztam: ha megint hív, beszélek vele.
- Akkor mivel magyarázod azt, amit láttunk? Óriási farkasok, és senki sem tesz semmit… Sőt, amikor Jacobéknál vagyok, mintha mindenki kerülné a témát, mintha nem szeretnék, hogyha egy közös titkuk felszínre kerülne. Komolyan, Bells, van más ötleted?
- Én… nincs.
Lassan megőrülök.
- Na nem mintha hinnék a Cullenékről mondottakban, de tudod, ilyen helyzetben az ember elbizonytalanodik, önkéntelenül is számításba vesz minden lehetőséget. Én is ezt tettem, és kérlek ne nézz bolondnak, de szerintem Forks hemzseg a természetfeletti lényektől.
- Ez itt a valóság, nem pedig az Underworld. – utáltam magam, amiért azt kellett mondanom, hogy nem hiszek neki, holott én tudtam, hogy ez mind igaz. De ez nem az én titkom volt, nem hagyhattam, hogy bárki megsejtse.
Valakinek ki kellett verni ezt az egészet a fejéből, de nekem, szemlátomást nem sikerül. Nem húzhattam tovább a dolgot.
- Franc, mindjárt visszajövök, oké? – és otthagytam. Fel kellett hívnom valakit. Bezárkóztam a mosdóba a mobilommal együtt.
- Haló – hallottam a kedves hangot a vonal túlsó feléről.
- Szia, Alice. Bella vagyok, és…
- Bella! Tudtam, hogy hívni fogsz! És igen, segítek – tájékoztatott csicsergő hangján.
- O...oké. Köszönöm, Alice – tudtam, hogy a jövőbelátás az ő képessége, ahogy a gondolatolvasás Edwardnak, de naiv módon azt hittem, hogy rajtam az ő képessége sem használ. Mindegy, így könnyebb is volt.
- Máris indulok – és letetette.

- Ó, képzeld, épp az előbb hívott fel Alice Cullen. Idejön – közöltem Francisszel, mire ő felvonta a szemöldökét.
- Cullen? Egy Cullent hívsz a házadba? – kérdezte megütközve.
- Őt nem kell behívni, Franc… - csodálkoztam, hogy még volt annyi lélekjelenlétem, hogy viccelni tudjak. Ő annyira nem díjazta a poént.
- Te tényleg nem félsz, ha netalán tényleg igaz minden, amit róluk mondanak? – tudtam, hogy igaz.
- Ez lehetetlen. És szerintem segít, hogyha megismered. Ha vele töltesz egy kis időt, rájössz, hogy milyen jófej. Ő nem egy… gonosz lény.
- Mindegy – csöngettek.


/Edward szemszöge/


Nem mentem el a temetésre, mert nem tudtam. És nem csak az az alapvető probléma volt, hogy a szertartást fényes nappal tartották, hanem az is, hogy bár tudtam, milyen iszonyatos lehet az Adrianának, még nem álltam rá készen, hogy újra lássam. Önzőség volt részemről ilyen helyzetben is csak magamra gondolnom, és utáltam is magam érte, de még nem tudtam volna a szemébe nézni. Ha most újra látnám összetörve, egyedül, elveszve… nem bírnék elszakadni tőle. És ha vele lennék, azzal csak hazudnék neki és önmagamnak is, és fájdalmat okoznék Bellának megint. Pedig most főleg ezt nem akartam. Vele akartam lenni, beszélni vele, átölelni, de hogy lehetnék boldog vele, mikor ilyen dolgok történnek Danával?

Minden pillanatban, mikor Alice-nek látomása volt a balesetről, a temetésről, és Adrianáról, ahogy sír, vagy csak néz maga elé üres, fátyolos szemekkel, egy kicsi darab leomlott a magam köré épített falból, mégjobban akartam őt látni, és egyreinkább vetettem el azokat az ellenérveket, miszerint túl korai volna még a közelébe mennem.

Szüksége van rám! Miféle önző gazember hagyná egyedül a szerelmét egy ilyen helyzetben?

És már ott sem voltam. Futottam, és közben már Evie Adamset átkoztam magamban. Mégis hogy lehetett ilyen felelőtlen? Miért tette ezt Danával? Nem gondolt rá, milyen fájdalmat okoz ezzel a szeretteinek?
És aztán ott volt az a gondolat is, ami nem hagyott nyugodni: mi késztette arra, hogy leigya magát, és autóba üljön?
Erről persze a nővéremnek nem volt megérzése. Talán Dana tud valamit róla.

Lelassítottam, mikor kiértem a sűrű fák köréből.
A házból nem hallatszott ki semmi egyéb, csak egyetlen szív dobogása, amit ezer közül is felismertem volna.
Be is mehettem volna, egyből ott lehettem volna mellette, hisz előtte nem kell titkolóznom, de most mégis bekopogtam, és megvártam, míg ajtót nyit.

Szörnyen nézett ki, a haja kócos, a szeme feldagadt és vörös, a mindig csinos ruhái helyett most csak egy rosszul megkötött sötét köntös volt rajta. Rám nézett, de semmi ismerős nem volt a pillantásában, amit azelőtt mindig láttam. Mintha egy idegenre nézne, vagy rosszabb.

- Hogy vagy, Dana? – úgy szerettem volna magamhoz ölelni. – Én… tényleg nagyon sajnálom. – lehetsz vámpír, akkor sem lehetsz elég erős ahhoz, hogy így lásd az egyik embert, akit a legjobban szeretsz a világon. – Úgy sajnálom… Ha tehetek bármit, hogy…
- Menj el, Edward.
- Engedd, hogy segítsek… - elvesztett mindenkit. Az anyját, a testvérét, a szerelmét, és most a legjobb barátját is. Nem hagyhatom el.
- Kérlek. Menj el – erősebbre húzza magán a köntöst, megtörli az orrát, és nem néz rám.
- Nem hagylak itt! Segítek. Nem hagylak egyedül… - átölelem.
És mintha egy pillanatra ő is át akarna ölelni, mintha fellélegezne, de aztán eltaszít magától.
- Nincs rád szükségem! Már nincs! Csak arra, hogy elhúzz innen, és ne gyere többet a közelembe, szörnyeteg! – próbál ellökni magától, kitaszigálni az ajtón, és bennem eltörik valami.
- Kérlek… kérlek… nem az hibám… - nem bírok a családjára gondolni, akiket csakis miattam vett üldözőbe az a szadista.
- Minden a te hibád! Miattad történt! Ha te nem… ha te nem lennél, nem történt volna velem semmi rossz. Miért kellett megismernem téged? Miért tetted tönkre az életem? Miért?
Gyűlöl engem, és minden oka megvan rá. Talán tényleg az lenne a legjobb, ha elmennék innen, ha már meghalni nem vagyok képes.
- Bocsáss meg – csak ennyit tudok kinyögni. És még ezt sem gondolom komolyan. Hogy kérhetném tőle?
- Utállak! Jobban, mint bárkit ezen a földön. Te meg a kis kurvád tönkre tettetek. Neki még elnézem, de te hogy tehetted?
- Én soha…
- Tönkre foglak tenni, Edward Cullen, az életemre esküszöm! – a tekintete gyűlöletet tükröz, nem bírok ránézni.
Nem lesz rá szükség, gondolom magamban, az érzés, hogy miattam elvesztett mindent, teljesen lebénít. Magamat teszem tönkre, és úgy látszik, másokat is. Miért nem lehet vége mindennek? Miért kell még egyáltalán léteznem? Mennyi szenvedést kell még átélnem?
- Bárcsak én haltam volna meg helyettük, Dana… hidd el, másra sem vágyom jobban – suttogom.
- Elhiheted, hogy én se!
- Ha azt akarod, hogy eltűnjek a közeledből, megértem. És megteszem. Csak akarom, hogy tudd: sajnálom. Látni a szenvedésed olyan, mintha másodszorra halnék meg. Még ma eltűnök, és többet nem látsz.
Rázza a fejét, és ahogy rám néz, már tényleg semmi nem emlékeztet az én régi, édes, egyetlen Danámra. Csak egy összetört nőt látok, megfosztva mindentől, akinek már csak a szívében lakozó gyűlölet maradt. Irántam.
- Ó, én nem akarom, hogy eltűnj. Azt akarom, hogy maradj. Elvetted tőlem az egyetlen embert, akit még eltudtál. Hát én meg elveszem tőled a boldogságot. Szóval, kérlek, maradj. És persze Bella is – mosolyog, tőrt szúr a szívem közepébe – Kész élvezet lesz látni a szenvedéseteket. A játék elkezdődött, Edward.

Pink Magic és EXTRA hosszú GYÖ HOLNAP, 15.00 -kor felkerül :)

(ha vmi egetrengető dolog miatt a holnapi friss elmaradna, legkésőbb holnaputánra ígérem)

Frissről

Heló!

Nem, nem megint azzal a szöveggel jövök, hogy nem lesz friss, amíg nincsenek kommik...

Hanem:
Írt nekem egy lány... ha akarjátok, megnézhetitek az előző bejegyzésnél, a kommiknál.
Szóval, nem volt túl kedves, és én akkor nem is hittem, hogy igaza lehet...
Azt írta, önzőség hogy nem frisselek, cserbenhagylak titeket.
Én eddig úgy voltam ezzel az egésszel, hogy ha én képes vagyok másfél, két órát rászánni egy fejezetre, akkor talán én is megérdemlek tőletek néhány szót, pár mondatot...
Aztán ezegyszer végiggondoltam a dolgot a ti szemszögetekből is.
Tényleg ilyen lennék? Önző? Olyan író, aki cserbenhagyja az olvasóit? "Fenyegetlek" benneteket?
Durván hangzik.
És még mindig nem azt mondom, hogy igaza volt a lánynak, aki ezt írta, de mostmár tudom, hogy talán lehet benne valami...
Amikor azt mondom, ha nem írtok, énsem írok, meg hogy bezárom a blogot, ha nem kommoltok... az éppen tűnhet fenyegetésnek is. És az, hogy ezért hónapokig nem írok, az lehet éppenséggel cserbenhagyás.

De én nem akarok ilyen lenni... Nem akarom, hogy ezt lássátok belőlem, és nem akarom, hogy szép lassan elveszítselek benneteket. főleg ezt nem akarom.

És bár évet kell ismételjek, közbe gyakorlatra járni, meg most váltottam sulit, és nincs is otthon netem, és fogalmam nincs, honnan frisselek... de írni fogok. Frisselek, de nem ígérem, hogy ezentúl nem fogok kommikat kérni, mert erre tényleg szükségem van.
De remélem, hogy így akik vannak olvasók, megmaradnak, és még jönnek is sokan, és tényleg mindenki szeretni fogja, amit csinálok, és nem kapok többet olyan megjegyzéseket, amiről szó volt az előbb.

Lehet hogy nyálasnak tűnik, amiket írtam, de tényleg ezt gondolom.

Szóval, megpróbálok valahonnan feltölteni egy új PM és GyÖ fejezetet, amivel amúgy már rég kész vagyok... de azért tényleg örülnék kritikáknak. Nem erőszak az az 5-5 db kommentár, bocs, hogy ehhez kötöttem mindent...

Sajnálom.
Puszik Nektek, Doo