2011. április 24., vasárnap

Új fejezetek - GyÖ-30.rész

Hi nektek:)

Mint már talán észrevettétek, összegyűlt a 90 szavazat a GyÖ-re, amit ezúton is nagyon köszönök mindenkinek, aki szavazott!
Tehát a Gyilkos ösztönöket tovább írom, ahol pár hónappal ezelőtt abbahagytam, tehát a 30.résznél folytatom (ebből a fejezetből volt részlet).
Az Elveszve a múltban c. történetemtől búcsúzunk, mert ez kapta a legkevesebb szavazatot.
Tehát, jöjjön a GyÖ-30. ♥



30. Család és tragédia


/Edward szemszöge/


Már megint sikerült neki csalódást okoznom. Bármit teszek, bármit mondok, nem számít, mennyire nem akarom, de fájdalmat keltek benne.
Bella tegnap látott Adrianával a téren. Istenem, miért kellett épp oda mennünk, ahol ők is találkoztak? Bárcsak mindent visszacsinálhatnék! Nem csak a tegnapot, hanem az elmúlt heteket, talán hónapokat. Vagy ami még jobb lenne, az egész életemet. Vagy a vámpírlétemet.

Többször próbáltam azóta hívni Bellát, az én telefonom viszont Dana hívásaitól csörgött egyfolytában. De most nem tudtam volna bármit is mondani neki. Most Bella volt nekem az első, és a legfontosabb. Hiszen neki okoztam fájdalmat. Így belegondolva, lehet, hogy Adrianának is, amikor csak csöndre intettem, és elrohantam onnan az incidens után. Talán tőle is bocsánatot kellene kérnem (amit már számtalanszor kellett tennem a kapcsolatunk során). De vajon mit érne vele? Neki nem a szavaim kellenek, nem a szánalmam, nem az együttérzésem, ennyire már ismertem őt. Neki főleg arra van szüksége, hogy kapaszkodhasson belém, talán még akkor is, mikor haragszik rám, vagy mikor én őrá. Arra volt szüksége, hogy megvédjem, hogy mindig mellette legyek, csak és kizárólag mellette. Talán ennyire még az sem számított, hogy egyáltalán szeretem-e.
Igen, ilyen szempontból Adriana önző volt. De én túlságosan függtem tőle, hogy ezt észrevegyem. Viszont mióta megjelent Bella, egy kicsit felnyitotta a szemem. Az a kis idő, amit Dana nélkül töltöttem, ráébresztett dolgokra. Például, hogy talán igazat kellett volna adnom Alice-nek.
Lehet, hogy mindeddig, az együtt töltött több, mint három évünk alatt irracionálisan megbíztam benne, az érzéseim nagy részét csak bemeséltem magamnak, vagy szimplán kötelességemnek éreztem, hogy örökké megvédjem ezt a szegény lányt, aki miattam vesztette el a családját. Sok dolgot megígértem neki, talán olyanokat is, amiket nem kellett volna. Amiket képtelenség betartani, mert olykor még mi, vámpírok sem tudhatjuk, mit hoz majd a jövő – mindent még Alice sem láthat velünk kapcsolatban.
De ugyan ki hitte volna, hogy ebben az elátkozott létben kétszer is szerelemre lelhet? Pedig megtörtént. Csak lehet, hogy az egyik hiba volt.

Bella még mindig nem vette fel. Egyszer már ki is kapcsolta a mobilját, másszor pedig foglalt volt a vonal. Biztosan a barátnője vigasztalja, amit meg is tudok érteni. Csakhogy nekem kellene. Védenem kellene, nem pedig bántanom, az Isten szerelmére!

Nem bírtam tovább ott maradni az üres szobában, egyedül a gondolataimmal, ezért lementem a földszintre, ahol a többiek voltak.
Rosalie a zongoránál ült, egy számomra ismeretlen dalt játszva. Talán a sajátját. Mellette foglalt helyet Emmett, aki most meglepően halkan, és komoly arccal – büszkén – figyelte szerelmét. A gondolataik egymás körül jártak.
Azt hittem, jobb lesz a sajátjaim helyett mások fejével foglalkozni, de tévedtem. Itt mindenütt szerelem volt. Önzetlen, és viszonzott. Nyugalom.
Tudtam, hogy inkább örülnöm kellene a családom boldogságának, de ehelyett inkább düh lepett el a gondolataik miatt. Hálás voltam, amiért ők nem láthattak a fejembe.

Leültem a kanapéra, mert ott nem volt senki. Láttam, ahogy anyám felém pillant a konyhából, ahol éppen takarított. Na nem az esetlen odaszáradt ételmaradékokat szedegette le a tűzhelyről, vagy ilyesmi. A port törölgette le a nemhasznált bútorokról.
Láttam Esme-én, hogy szívesen odajönne hozzám, beszélgetne velem, vagy bármi, ami jobb kedvre derítene. Szerettem is az áldott jó szíve miatt, de tudtam, hogy most akaratom ellenére csak megbántanám az elutasító szavaimmal, ezért csak elfordulva tőle, mintha észre sem vettem volna, mit akar, felálltam, és kimentem az udvarra.

A kinti levegő hűvös volt, de nem fáztam, hisz több mint egy évszázada képtelen voltam rá. Leültem a verandára, és csak hallgattam a jóval messzebbi fákon ücsörgő madarak csicsergését, vagy a pár mérföldnyire futó erdőben neszező állatokat. Egyik sem merészkedett túl közel a házunkhoz. Több mérföldnyi körzetben nem volt itt élet. Nem volt itt Dana. Talán csak most éreztem igazán hiányát a házban.

- Hé, Edward! – felnéztem, és láttam az erdő felől hozzám szaladó Alice-t és Jaspert. Éreztem ruhájukon a friss vér illatát, és az állatok szőrének szagát a testükön. Vadászni voltak.
- Sziasztok – mondtam, nem túl sok lelkesedéssel.
- Sajnálom, ami Bellával történt – veregette meg a hátam, majd több jókedvvel a hangában hozzá tette: - De meg fog bocsátani neked. Láttam.
Felnéztem rá.
- Komolyan mondod?
- Aha. Épp akkor, amikor vadásztunk. Kár, hogy nem jöttél velünk. Jasperrel nagyon jól elvoltunk. Akarsz majd jönni legközelebb? Mert szerintem neked is kéne, már elég rég nem ettél. A szemeden is látszik – nézett rám aggódva.
- Igen… igen, holnapra terveztem – közöltem vele, mert már tényleg elég gyengének éreztem magam.
- Mit láttál Bellával kapcsolatban? – tört ki belőlem a kérdés.
- De hát most mondtam. Azt, hogy megbocsát neked! – mosolyodott el.
- Igen, de mikor?
- Hamarosan, Edward. Nem láttam olyan tisztán…
- Épp elfoglaltak voltunk. Hamar elúszott a kép, tudod? – közölte Jasper olyan vigyorral a képén, amit nem lehetett félreérteni.
- Jazz! – szólt rá Alice, de nem azért, mert szégyenlősködött. – Szerinted Edwardnak most jól esik ilyenről hallani? Kérlek…
- Bocs, tesó! – ütögette meg ő is a hátam, amolyan bocsánatkérésként.
- Nem, semmi baj. Örülök, hogy jól érzitek magatokat. Tényleg. Legalább ti legyetek boldogok.
Alice arcán igazi együttérzést véltem felfedezni, aztán jó erősen átölelt, ami jól esett. Jó pár napja senki nem ölelt már meg. Igazából még beszélni sem beszéltem egyikükkel sem. Tényleg kikészített az elmúlt pár hét.
- Kösz, srácok – próbálkoztam meg egy mosollyal. – Azt hiszem, megejtem azt a vadászatot most – álltam fel a lépcsőről.
- Akarod, hogy menjünk? – kérdezte Jasper.
- Felesleges, most amúgy sem lennék jó társaság. És szeretnék egyedül lenni. Azért kösz.


Az erdőben futottam, a szél erősen csapkodta a hajamat, bekúszott az ingem alá, és próbált megborzongatni. Megremegtem, de nem ettől. Abban a pillanatban én is láttam Alice látomását, mert még közel voltam.
Egy autóbalesetet láttunk kívülről. Azt, ahogy a kis fekete autó nagy sebességgel belerohan egy fába. A motorháztető teljesen összetörik. Összegyűrődik, mintha csak egy darab papír lenne. Ez biztos halál annak, aki benne ül.
Ez az eset még magában nem rázott volna meg, hiszen sok ember halálát láttam már az életem során.
Hirtelen megutáltam magam, amiért nem vettem fel az egész nap csörgő telefont, és azért, hogy tegnap ott hagytam Adrianát egy szó nélkül.
Eszméletlenül sajnáltam. Mert pár óra múlva megtudja majd, hogy a legjobb barátnője autóbalesetben meghalt.