25. Fájdalom
/Edward szemszöge/Hát megtettem. Megkértem Bella kezét. Olyan régen vágytam már rá, de eddig nem volt bátorságom megtenni. Addig a napig, mikor kiderült hogy terhes, nem is hittem el, hogy komolyan szeret. Sosem tartottam méltónak magam ehhez az angyali teremtéshez. Bella megismeréséig a gondolatolvasás minden emberrel működött, és én mindig a tehetségemet használtam az emberek kiismerésére. Könnyű volt, és működött. De amikor ez a lány belépett az életembe, és én elkezdtem érdeklődni iránta, eddig ismeretlen érzés lángolt fel bennem, és én annyira, de annyira szerettem volna hallani a gondolatait, belelátni a fejébe… de nem ment.
De mikor megtudtuk, hogy terhes, és méginkább, mikor azt tudtuk meg, belehalhat, és ő mégis ragaszkodott a gyermekeinkhez, abban a pillanatban ráeszméltem: ez az angyal még az életét is feláldozná értem.
Abban a pillanatban elhatároztam a lánykérést, de az akkori állapota nem engedte ezt a vágyamat megvalósítani.
De a mai napon minden klappolt. Boldogok voltunk, élveztük egymás közelségét, és akkor megtettem. Utána pedig úgy vártam a válaszát, azt az egy, mindent megváltoztató szót, mint még életem során semmi mást. De az nem jött.
Figyeltem döbbent tekintetét, csodálkozástól elnyílt ajkát, könnyes szemeit, és úgy éreztem, nem bírok tovább kétségek közt vergődni. Tudnom kell a válaszát.
Már épp azon voltam, hogy megszólítom, mikor láthatólag visszazuhant az álmodozásából, és nedves, boldogságtól sugárzó szemét az enyémbe fúrta. Most már szó szerint sírt. Nem tudtam, hogy a hormonoktól-e, vagy hogy tényleg ennyire meghatotta a szónoklatom, de azért reménykedtem, hogy ez utóbbi a kiváltó ok.
- Edward… semmivel sem tehetnél boldogabbá annál, minthogy te legyél a férjem. – sírta. - A feleséged akarok lenni. Igen, igen, igen! – borult a nyakamba.
A szívemről legördült a kételkedés hatalmas köve, és szenvedélyesen öleltem magamhoz törékeny testét.
- Annyira szeretlek! – súgtam a nyakába.
Ő kibontakozott az ölelésemből, és elhúzódott.
- Te vagy az életem. – mondta mélyen a szemembe nézve, mire soha nem tapasztalt boldogság melegítette fel örökre halott szívemet, és szinte éreztem dobogni.
Nem tudtam mennyi ideje lehettünk odakint összeölelkezve, még családtagjaim boldog gondolataival és gratulációival sem törődtem, csak Bellát szorítottam, mintha a létezésem múlna rajta. És ez így is volt.
Aztán, egyszerre csak valami furcsa illatot kezdtem el érezni, közvetlen közelről, de nem vérét.
-„Úristen, úristen” – hallottam Alice látomás utáni gondolatait, de én magam lemaradtam arról, mert túlságosan belefelejtkeztem Szerelmembe.
A következő pillanatban a családom kirontott a házból, és meghallottam Bella elhaló sóhaját.
- A magzatvíz…
A hangját egy hangos sikoly keretezte.
- Carlisle! Csinálj valamit! Fájdalmai vannak. – mondtam apám felé fordulva, de még időm sem volt felfogni, hogy elkezdődött, és én percek múlva apa leszek.
Carlisle kikapta a kezeim közül Bellát, és berontott vele a házba. Én egyből utána futottam, és még épp beértem, mikor apám arra utasította két bátyámat, hogy hozzák fel a műszereit a pincéből.
- Fáj… nagyon fáj… csináljatok valamit, könyörgöm… - hallottam meg Bella nyögéseit és sikolyait. Rögtön odamentem hozzá, és megfogtam a kezét, másik kezemmel pedig a hasát simogattam. Próbáltam kapcsolatot teremteni gyermekeimmel.
Odabentről mozgás neszeit hallottam, apró nyögéseket, de a gondolatokat nem tudtam kivenni. Csak a zajokból következtethettem.
- Ed… Edward, mi történik? – kérdezte Bella elhaló hangon.
- Azt hiszem, most fordulnak meg.
Emmett és Jasper felértek a műszerekkel, amit apám segítségével villámgyorsan összeszereltek és működésbe hoztak.
- Fektessük át oda Bellát – intett Carlisle egy újonnan felhozott fehér betegágyra.
Felkaptam Bellát, és egy másodperc töredéke alatt lefektettem az ágyra.
A következő pillanatban egy nagy reccsenést hallottunk.
- A bordája…
Bella megállás nélkül sírt és nyögött a fájdalomtól, én pedig majd megőrültem attól, hogy semmit sem tehetek, amivel enyhíteni tudnám a fájdalmait.
Carlisle valami zselészerűt kent Bella hasára, aztán egy gépet futtatott végig rajta.
- Az ultrahang azt mutatja, hogy épp most fordulnak meg, igazad volt – magyarázta apám. – A magzatburok nagyon vastag és szinte áthatolhatatlanul kemény. Ez okozhatta a törött bordát. Mm… fogalmam sincs hogy mit lehetne tenni… nyilván a természetes úton történő szülés kizárt. Nem maradt más lehetőség, fel kell vágnunk a hasát, és úgy kivenni őket onnan, de nem tudom hogy ez… - itt megállt, majd már csak a fejemben hallottam újra a hangját – „Nem tudom, hogy ez mennyire lehet veszélyes Bellára nézve, Edward”
Nem maradt más, mint reménykedni, hogy Bella elég erős lesz, és átvészeli. Ha már eddig megcsinálta, ki kell hogy tartson még egy kicsit. Ha ő nem lesz többé, akkor én sem létezhetek tovább nélküle. Ez ilyen egyszerű.
- Carlisle… meg… meg is halhatok? – suttogta Szerelmem.
- Sajnálom Bella… - szorította meg a kezét apám. – Én már a legelején elmondtam, hogy ez a lehetőség sajnos fenn áll… a régi mítoszainkban a nők, akik egy vámpírtól estek teherbe, mind meghaltak. – mondta apám halkan. – Reménykedjünk, hogy a te esetedben másképp lesz. Csak erősnek kell lenned… - simította el Bella homlokáról az izzadtságba ragadt tincseket. – Mindent el fogok követni… - apám mondandóját egy újabb reccsenés szakította félbe, de ezt már egy erős sikoltás is követte. Bella arca eltorzult a fájdalomtól, hasa alatt szinte látni lehetett a mozgó dudorokat, bőre fehérebb volt mint valaha, és most valahogy áttetszőnek tűnt.
Arcán könnyek csorogtak, és az erőlködéstől az erek kidagadtak a halántékán.
Carlisle elment a szülés elkezdéséhez szükséges eszközeiért, Rose, Alice és Emmett a fal mellett állva nézték az eseményeket, Jasper erősen koncentrálva próbált nyugalmat árasztani mindenkibe, de már az ő ereje is fogytán volt. Esme Bella másik oldalán állt, és a hasa fölé hajolva nyugtató szavakat mormogott.
Mikor hátrafordultam egy pillanatra, hogy ránézzek a többiekre, láttam, hogy nővérem tekintete elhomályosul, a következő pillanatban pedig már mind ketten a jövőt láttuk.
- Jasper, ki kell menned innen – tuszkolta gyorsan az ajtó felé Alice.
- Bella, kicsim, most erősnek kell lenned – szorítottam meg a kezét.
- Mit láttatok…? – hallottam Esmét, de csak Bellára tudtam figyelni.
Egy mindennél hangosabb, halálos, remegő sikoly szakadt ki a torkából, a homlokán elpattant egy ér, és a szájából hörgő hang tört fel, amit erősen csordogáló vérfolyam kísért.
Fuldoklott.
- Úristen – akadt el a szavam. – Carlisle! – üvöltöttem kétségbeesetten. – Tarts ki Bella...
- Nem… bírom… tovább – csuklott el szerelmem hangja.
Éreztem, ahogy a világ összeomlani készül körülöttem… hogy lehet, hogy néhány perce még boldogan jegyeztem el Bellát, most meg az életéért küzd…?
Nem, ez nem történhet meg! Ez nem is a valóság…
Bella szemei fennakadtak, a markomban tartott keze erőtlenül hullott az ágyra.
- Nem teheted ezt velem… - sírtam könnytelenül. – Nem hagyhatsz el megint… kérlek, Bella – simogattam az arcát kétségbeesetten. – Gondolj a gyermekeinkre, nekik anya kell, szükségük van rád… - a ki nem hullott könnyek istentelenül marták a szemem, de nem érdekelt, csak ő maradjon meg nekem, csakis rá van szükségem, nem érdekel semmi…
Szerelmem összes maradék erejét összeszedve felém fordította a fejét, és nagy nehezen kinyitotta a szemeit.
- Ed…Edward… szeresd őket…örökké… - ezek voltak szerelmem utolsó szavai, a következő pillanatban pedig mind a három benne verő szív megszűnt dobogni.
Folytatása következik…
