Cseszi, én, és a Ki Mit Tud - Beszámoló

2010. május 7-én, pénteken, az első három óra után jött a Ki Mit Tud.
Mi, Cseszi és én, egyszer sem próbáltuk el a műsorunkat, egészen a nagy napig.

Reggel remegő gyomorral szálltam fel a buszra, azzal a reménnyel, hogy majd az órák közötti szünetekben megkeressük egymást, és abban a bő 5 percben összepróbáljuk a verseinket, de ez sajnos egyszer sem jött össze.

Cseszka tagja a színjátszósoknak, így ő végig velük próbált, nekem pedig idegeskedve kellett végigülnöm az órákat, a szüneteket – ezt az érzést nem kívánom senkinek.

Koller tanárnő utasítására minden 8. osztályosnak elő kellett adni valamit. Voltak, akik nem vették komolyan, nem is tanulták meg a versüket, és a színpadon meg makogtak az egész suli előtt…
Persze nekik könnyű volt, a nehezét nekik Petőfi, Ady, vagy éppen Kosztolányi már elintézte.
Megírta a verset, nekik nem volt semmi félnivalójuk, hogy milyen lesz, kinevetik-e őket a bénázásaik miatt, vagy leszólják a művüket.

Az egész suliban mi voltunk ketten olyan bátrak, hogy saját verset adunk elő.
A barátaink persze támogatnak minket, örülnek, hogy mi ilyen „művészlelkek” vagyunk, meg minden, és ezért örök hálánk nekik, de azért az egész suli, a tanárok elé kiállni mégsem ugyan az.

A harmadik óra után kezdetét vette a Ki Mit Tud.
Az egész alsó, felső tagozat osztályonként indult le a Győrszemerei Sportcsarnokba.
Kezemben a verseimmel teli mappát szorongva én is elindultam a többiekkel. A gyomrom úgy remegett, hogy azt hittem, menten lehányom az előttem sétáló hetedikes csajokat.

Cseszka már lent volt, ők a színjátszósokkal már lent próbáltak.
A 3. sorban foglalt nekem helyet.
Ott, mikor már lent voltunk, elpróbáltuk a verseket. Ki melyikünk után jön, melyik versével, és hogy a közös versünket, a történelmünkké vált Barna hajú lányt hogy mondjuk el.

Míg én csendben idegeskedtem, Cseszka egyfolytában beszélt. Vagy engem nyugtatgatott, vagy a hátunk mögött ülő idegesítő kisgyerekeket csitítgatta, de leggyakrabban együtt énekelt a fellépőkkel, hozta a formáját, még a székében is izgett mozgott, tapsolt, táncolt meg minden egyéb cseszkás dolgot csinált…

Koller tanárnéni volt a mikrofonnál, ő konferálta fel a fellépőket, és mi minden egyes fellépő után imádkoztunk, hogy jöjjünk már mi, hadd legyünk már túl rajta, jöjjön, aminek jönnie kell.

Ez így ment majd egy óráig, mert mi voltunk majdnem az utolsó fellépők.
Mikor a mikrofon bemondta: Csige Franciska és Földes Dóra jön, akik saját verseket fognak előadni, és amikor mindenki, az egész suli figyelme ránk irányult, amint felkeltünk a székünkből, és felsétáltunk a színpadra, elfoglaltuk helyünket a két mikrofonnál, majd kiugrott a szívem, de azért jó érzés volt, bevallom.

Sóhajtottam, és mivel azt beszéltük meg, hogy a saját versünkkel kezdünk, elkezdtem a mikrofonba beszélni:

A barna hajú lány


Élt egyszer egy barna hajú lány,
A barna hajú lány a szerelemre várt.
A szerelemre várt álmában és éberen,
De az nem jött, s a lány szíve hasadt meg.


Az első versszakot követően Cseszi szólalt fel:

Bánatában csak magára számíthatott,
Senki nem volt, kinek panaszkodhatott.
Sírt mindig, álmában és éberen,
Gyorsan teltek a napok, s lassan az évek.

Majd megint én:

Szülei sem éltek már,
Mert az idő vészesen járt.
Szeretet nem kapott senkitől,
Így a lelke feledésbe merült.

Cseszi:

Ám egy nap, mikor senki nem várta,
Betoppant hozzá oly régi álma.
Egy férfi, kit várt álmában és éberen,
Úgy érezte, a mennyben van éppen.

Én:

Élt egyszer egy barna hajú lány,
A barna hajú lány békére talált.
Békére, mi megadatott neki,
S a szerelemre, mi a mennybe repíti.


A hangom nem csuklott el, ahogy sejtettem, sőt, meglepően szépen mondtam el, ahogy Franciska is. Elégedett voltam, bár egyetlen egyszer sem néztem fel a papíromból.

A közös versünket az én sajátom követte:

Életem részei úgy hullanak alá,
Mint elgurult igazgyöngyök
A háborgó tengernek jéghideg habján.
Emlékek vesznek el, érzések törnek szét,
Feledésbe merült vágyaim a testem tépik szét.


Ezt követte barátnőm két saját verse, amit most nem tudok ide leírni, mivel a füzetünk, amibe leírta, éppen nála van, ( Bocsi, Cseszka ), de megígérem, hogy amint nálam lesz, lekörmölöm ide, mert tényleg fantasztikus lett, talán az eddigi legjobb műve.


Az én versem következett, amit még több, mint 2 hónapja írtam meg, kezdőként.

Mikor Veled álmodok,
Mikor Rád gondolok,
Mikor Téged érintelek,
Tudom: Csak Téged szeretlek.

Tudom, mert ha nem
Vagy Velem, hiányzol.
Olyannyira, hogy a szívem
Belefájdul.


Majd a befejező vers, amit én alkottam :

„Megváltó szerelem,
Ki jelen vagy mindenben,
Mondd, hogyan érezzek,
Mondd, hogyan szeressek!
Testem egésze lángra lobban,
Ha csodás alakod feltűnik a távolban.
A sötét és a fény benned egyesül,
Gyere hozzám, ne hagyj egyedül!


Hát ennyi volt, meghajoltunk, és lesétáltunk a színpadról.
A többiek tapsoltak, Saciék bátorítóan fügyültek, és Koller tanárnő még bemondta a mikrofonba: „ Hát szerintem valami fantasztikusak voltak.”
És Koller tanárnő nem sokszor mondd ilyet, higgyétek el.

Cseszivel mosolyogtunk, büszkék voltunk : Mert megcsináltuk. Kiálltunk mindenki elé a saját alkotásainkkal, és tetszett nekik. Jó érzés volt, bármikor megismételném.

A végén még kihirdették, hogy a legjobban jutalmat fognak kapni, és a győztes felléphet a Koroncói Fesztiválon.

Jó lenne, de azt hiszem, nem ez a legfontosabb.
Végre megtudhatta az egész suli, hogy mi ilyet is tudunk, és a visszajelzésekből, meg a sorok között suttogásokból azt vettük le, hogy igenis tetszett nekik, még ha a mai világban ciki verset írni, vagy nem épp menő bevallani, hogy egy ilyen dolog is lehet szép és jó, és hogy valakinek – vagy valakiknek, nagyon is sokat jelent papírra vetni az érzéseiket.


Doo

( Az utolsó vers amúgy a nem rég megírt könyvem bevezető verse, amit nemsokára le is lehet majd tölteni. - mármint a könyvemet. )