Mennyei szerelem - 25./II.

25./II. Fájdalom

/Bella szemszöge/


A fájdalom felemésztett, pedig én mindennél jobban le szerettem volna győzni. Minden erőmmel a gyermekeimért küzdöttem, azért, hogy ők még a halálom előtt a világra jöhessenek, hogy halálom után enyhíteni tudják Edward fájdalmát, azért, hogy ezekben a csodálatos kis lényekben éljek én tovább.

Sosem vágytam a vámpírerőre és a halhatatlanságra úgy, mint ebben a percben. Úgy éreztem, mintha a hasam menten szétszakadna, a torkom szétporladna az égető fájdalomtól, a vérem lángra lobbanna az ereimben. Nem tudom, miért éreztem forróságot, de azt tudtam, honnan jön. A hasamból. A gyermekeimből. Éreztem, ahogy szüntelenül mozognak, túl kicsi volt nekik a hely. A következő pillanatban szúró fájdalmat éreztem a gyomrom tájékán, és hallottam Carlisle hangját, miszerint ez az egyik bordám volt…

Nem tudtam ezzel a kis csekélységgel törődni, sokkal nagyobb fájdalmakat kellett átélnem minden egyes pillanatban.
Már láttam magam előtt a megnyugtató feketeséget, tudva, hogyha belépnék oda, már semmi sem fájna, semmi baj nem érhetne, semmi sem számítana, megszűnnék létezni…
Csábított az eszméletvesztés puha, tudatlan, bajmentes feketelyuka, de nem engedhettem el magam. Nem engedhetem el az életemet! Edward nem élné túl, és a babáim…

Tudtam, hogy mindenegyes sikolyom, minden hörgésem kedvesem lelkét tépi szét, magát hibáztatja, mint minden rossz dologért az életemben, de nem bírtam visszafogni a hangom, ez segített nekem elviselni a kínt. Csak néhány perc… csak néhány perc… - mondogattam magamban, mikor volt erőm gondolkodni.

Hallottam, ahogy a családom beszél körülöttem, bár hangjuk főleg összefolyó motyogásnak hatott, kivehetetlen suttogásnak, amit nem tudtam hova tenni.
Aztán, egyszer csak egy tűt éreztem a karomba fúródni. A kábaság hatalmas sasként terpeszkedett el rajtam. Hirtelen és szédítően.
A fájdalmam, még ha picit is, de enyhülni látszott. Már tudtam összefüggően gondolkodni, és hallottam a családom hangját is. Carlisle épp a tényeket közölte.
- Az ultrahang azt mutatja, hogy épp most fordulnak meg, igazad volt… A magzatburok nagyon vastag és szinte áthatolhatatlanul kemény. Ez okozhatta a törött bordát. Mm… fogalmam sincs, hogy mit lehetne tenni… nyilván a természetes úton történő szülés kizárt. Nem maradt más lehetőség, fel kell vágnunk a hasát, és úgy kivenni őket onnan, de nem tudom hogy ez… - itt elhallgatott, de biztos voltam benne, hogy mindenki tudja, mit akart mondani.
Összeszedtem hát erőmet, és szólásra nyitottam a szám. Megszokott hangom helyett most csak valami száraz, fájdalmas hörgésféle hagyta el ajkaimat.
- Carlisle… meg… meg is halhatok? – féltem a választól, de ugyanakkor biztos is voltam benne. Csak mondja azt, hogy még van néhány percem… a gyermekeimért… könyörgöm…
- Sajnálom Bella, én már a legelején elmondtam, hogy ez a lehetőség sajnos fenn áll… a régi mítoszainkban a nők, akik egy vámpírtól estek teherbe, mind meghaltak – nem hibáztathattam, amiért őszinte volt. - Reménykedjünk, hogy a te esetedben másképp lesz. Csak erősnek kell lenned… - éreztem a kezét a homlokomon. - Mindent el fogok követni… - szavaiban tisztán kivehető volt az apai szeretet, amit irántam érzett, a féltés, amivel gyermekeként megtisztelt, de ugyanakkor kihallottam a reményvesztettségét is.
Mondandóját egy újabb reccsenés kísérte, de ezt már tisztán érzékeltem. A beadott morfium bevégezte, és ezt a törést már nem viseltem olyan jól. A szúrást a gyomromban kétszer olyan erősnek éreztem, mintha az egész testemet szúrta volna át.
Hangosan felsikoltottam, a kezemet ökölbe szorítottam, annyira, hogy éreztem, amint körmeim a húsomba vájnak. A másikat Edward szorította erősen. Ez most jól esett.

Pár perccel később, mikor már a második adag belémfecskendezett morfium is felmondta a szolgálatot, úgy éreztem, nem fáj semmim. Szinte már gyanús volt a szervezetemben uralkodó bágyadtság és zsibbadás, mikor Alice hangját hallottam meg.
- Jasper, ki kell menned innen…
- Bella, kicsim, most erősnek kell lenned! – ez az angyali hang már Edwardhoz tartozott.
Nem is érdekel, mit kell kiállnom, cserébe, ha hallhatom még…
A következő megjegyzést már csak a fájdalom szele fújta felém, amikor ugyanis úgy éreztem, hogy az egész testem széjjelpattan. Az akkor érzett fájdalom lebilincselő volt. Elmondhatatlanul kínzott, mindennél jobban fájt. Az üvöltésem utat tört magának a szobában uralkodó dermedt, síri csendben. Üvöltöttem, a szemeim kipattantak, hörögtem, égő torkom levegőért kiáltott, de az nem jött.
Éreztem, ahogy a számban vér gyűl, és összeszorított fogaim közül folyik ki a számból.
Nyeltem a saját véremet, levegőt viszont még mindig nem kaptam. Tudtam, itt a vég…
- Nem… bírom… tovább… - fuldoklottam.
- Nem teheted ezt velem… - életem szerelme megtörve, a világ összes fájdalmát az arcán, a szemeiben viselve nézett le rám. Hogy tehetem ezt vele? Miért kínzom még én is… istenem, miért fáj neki ennyire a halálom… ?
- Nem hagyhatsz el megint… kérlek, Bella – könyörgően nézett a szemembe, még sosem láttam őt ennyire elveszettnek. Soha az életben. Mindig az erős férfit mutatta, mindig a védelmező képe, a fájdalmat nem ismerő szerető megtestesítője volt ő nekem.
Isten lássa lelkem, nem akartam fájdalmat okozni neki, nekem is épp annyira fájt itthagynom őt, de nekem csak az emberi élet jutott sorsul. 18 rövid kis év, az ő örökkévalóságához mérve.

A levegőm fogytán volt, de egyvalamit még el kellett neki mondanom. Muszáj volt.
- Ed…Edward… szeresd őket…örökké… - és beléptem az előttem tárulkozó, csábító és fájdalommentes félhomályba.