Visszakaptam mindazt, mi elveszett,
Visszajött, ki elment, visszatért A Szerelem.
Új ez az érzés, Új az, mit tartogat a jövő,
De boldogságban úszok, mióta tudom: Ő az én Jövőm.

www.doo88twilightfic.blogspot.com

by:Doo

Mennyei szerelem - 12. fejezet

{ Bella szemszöge }



Ott álltunk a kis faház egyetlen szobájában, és csókolóztunk.
Ebben a csókban benne volt majd’ kéthónapnyi nélkülözés.

Mérhetetlenül jó érzés volt megint itt lenni védelmező, hideg karjaiban.
- Menjünk haza. – mondta kissé elhúzódva tőlem.
Megbabonázott pillantásával. Csak bólintani tudtam, azt is alig észrevehetőleg.
Felkapott az ölébe, és futásnak eredt.
Én karjaimmal átfontam a nyakát, arcomat a nyakába temettem.
Újra itt voltam Vele, a legcsodásabb lénnyel.
Sokáig egyikünk sem szólalt meg, de végül kitört belőle a kérdés:
- Hogyan lehetséges ez?
- Fogalmam sincs Edward… egyszer csak előjött az az autó a semmiből, és utána már kívülről láttam magam, amint egy csomó ember körülöttem áll, és megdöbbenve figyel engem. Alice pedig fölém hajolva kiabálja a nevemet.
Szörnyű volt visszagondolni: A nap, mikor mindent elvesztettem, ami valaha az enyém volt.
De ez a mai nap, reményeim szerint az, mikor mindent visszakapok.
Vagyis… majdnem mindent. Az apámat, anyámat, Philt, a barátaimat és a testemet örökre elvesztettem.
De a legfontosabbat, Edwardot visszakaphattam. És vele együtt a Culleneket is. Köztük a legjobb barátnőmmel. És ezek, azt hiszem, kárpótolnak engem a veszteségeim nagy részéért.

Hosszú ideje úton voltunk már. Ebből következtettem, hogy bizonyára nem a forksi erdőben vagyunk. Hisz onnan Edwardnak 5 perc a házig.

- Edward? – néztem fel az arcára.
Ő is rámpillantott.
- Ugye nem akartál elmenni a… Volturihoz?
Nem tudtam honnan jött ez a kérdés, de azért elég fontosnak bizonyult.
- Bella, én megmondtam, hogy nélküled nem tudok tovább élni. El akartam menni. De aztán eszembe jutott Esme, hogy neki ez mekkora fájdalmat okozna, és rábeszéltem magam a maradásra. De nagyon nehéz volt minden egyes nap.
- De most már minden rendbe jön, ugye? – kérdeztem, ezzel arra utalva hogy együtt maradunk-e.
Mosolyogva megcsókolta a homlokomat.
- Igen Szerelmem. Minden rendbe fog jönni. Visszamegyünk a házba, elmagyarázzuk a többieknek a történteket, és éljük tovább az életünket.
- Szóval… még így is akarsz engem? – néztem végig magamon.
- Bella, hogy kérdezhetsz ilyet? Szeretlek téged, Te vagy a mindenem, érted? És amúgy meg… nagyon csinos vagy. – villantotta fel féloldalas mosolyát, amitől mindig felgyorsult a szívverésem. És most sem volt ez másképp.

Amikor a Cullen házhoz értünk, talpraállított, és megcsókolt.
Kérdések cikáztak át a fejemen. Azt már tudom, hogy Edward, Alice, Jasper és Carlisle elfogadnak így. De mi van a többiekkel?
Esme-vel, akit pótanyukámnak tekintettem, vajon most lesz-e az egyetlen, az igazi?
És Rose? Mit fog szólni Rose, aki már eredeti testemben is utált? Nem hiszem, hogy így megszeretne.
Emmett miatt annyira nem aggódtam. Poénkodni így is lehet… kétlem, hogy ez a külsőmtől függene.

Bíztam benne, hogy Edwardnak lesz igaza, és minden rendbe jön.
Megfogta a kezem, és bevezetett a házba. Már mindenki a nappaliban volt, gondolom Carlisle összehívta az egész családot.

Mikor beléptünk a helyiségbe, kicsit furán éreztem magam hogy senki sem ismer fel, bár ez természetes volt.
Mikor Esme meglátta, hogy Edward a kezemet fogja, és a képén hatalmas vigyor van, hogy is mondjam… kissé meglepődött.
- Edward, ki ez az ifjú hölgy? – kérdzete tágra nyílt szemekkel.
Hát… ez a kérdés meglehetősen egyszerű, az én esetemben mégis eszméletlenül bonyolult.
- Anya… ez kissé bonyolult. Alice, elmagyaráznád Esmének a történteket?
Alice elkezdett mesélni a családnak.
Emmett nem lepődött meg, amin viszont én meglepődtem. Alice-ék biztos már beavatták.
Csak azt nem értettem, hogy miért.
Esme arcán több érzelem is jelen volt. Boldogság, kétkedés, és… düh?
- És nekem erről miért nem szóltatok? Tudjátok hogy Bella mennyire fontos nekem.
Olyan, mintha a saját gyermekem lenne! Segítettem volna. – mondta, és tekintetét Carlisle és Alice között jártatta.
- Szívem, sajnálom, de azt gondoltuk, hogyha nem tudunk olyan sokan erről, kevesebb az esély arra, hogy Edward megtudja a gondolatainkból. Bőven elég, hogy négyen tudtunk a dologról.
- Négyen? – kérdezte Esme.
- Igen, tudod, Emmett meghallotta amint Belláról és a tervről beszélünk, és muszáj volt elmondanunk neki.
- Mi? Te tudtad és nekem nem szóltál? – Rose szeme szikrákat szórt, ahogy Emmettre nézett.
- Bocs Cica, de meg lett tiltva. – Emm a földet nézte. Mindig megmosolyogtatott, ahogy a nagy és erős Emmett fülét-farkát behúzta, mikor a törékeny Rosalie leszidta valamiért.
Mint egy nagy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

- Jaj Édesem, annyira örülök Neked. – jött oda hozzám Esme, és megölelt, mint anya a lányát.
- Hiányoztál. – néztem rá.
- Te is nekem, hidd el. Nélküled olyan unalmas volt ez a ház. De most majd bepótoljuk.
Tényleg, biztos éhes vagy. Gyere Rose, vásároljunk.
Rose felállt a kanapéról, és elindult felém…
Vajon felpofoz, vagy kiabálni fog? De nem, amit tett, teljes mértékben meglepett.
Megölelt. Mintha a húga volnék, mintha tényleg örülne, hogy visszajöttem.
- Bocsáss meg nekem, amiért olyan undok voltam veled mindig. Pedig nem szolgáltál rá. Egyszerűen csak irigyeltelek. De ami veled történt… jaj Bella, én annyira sajnálom.
- Rosalie, én nem haragszom rád. Soha nem is haragudtam. Köszönöm. – mosolyogtam rá.

Majd elmentek Esmével.
Tényleg éhes voltam. Eddig észre sem vettem.

Edward odajött hozzám, és szorosan magához ölelt.
- Látod? Elfogadnak. Szeretnek téged. Minden olyan lesz, mint ezelőtt.

Közlemény

Sziasztok Olvasók :)
Mint láthatjátok, belekezdtem egy új történetbe. (nem abba, amiről szavazást indítottam).
Amit tudni kell róla, hogy nem kapcsolódik a másik ficemhez, ez egy teljesen új.
De majd meglátjátok…
Remélem tetszeni fog. Jó olvasást!
Ja, és köszönöm a sok dicséretet, tényleg nagyon jól esik hogy tetszik Nektek. De szívesen látom azoknak is a véleményét, akiknek valami javaslatuk van esetleg, hogy hogyan lehetne jobb a történet (bármelyik).
Sok-sok puszim!

Doo

Gyilkos ösztönök – 1.fejezet

Új történetem 1. fejezete

Gyilkos ösztönök



1. Bevezető


/Edward szemszöge/


Edward Cullen vagyok, vámpír. A családommal (a nevelőszüleimmel Esmével és Carlisle-lal, és négy testvéremmel Alice-szel, Rose-zal, Emmettel és Jasperrel)
és a szerelmemmel, Adriana-val élek a csapadékos Forks városban.

Itt mindig esik az eső, fúj a szél, és hideg van. Még jó hogy mi nem érezzük a hideget. Kivéve persze Danát. Ő ember.

3 éve vagyunk együtt, akkor költözött ide az öccsével, Dannel, és az édesanyjával. Egy éve jártunk, mikor őt felfedezte egy ellenséges vámpírcsapat. Danát meg tudtuk védeni tőlük nagy nehezen, de sajnos a testvérét és az anyját megölték.

Akkor nagyon összetört, pár hónapig nem is beszélt, de mára már rendbejött. Ő azt állítja, hogy csakis miattam nem halt bele ebbe a megrázkódtatásba. De ez nem így van, Adriana nagyon erős lány. Még ha ezt Ő nem is tudja.

Sok mindenen átment már, főleg nekem „köszönhetőleg”. Nem is értem miért van még mindig mellettem. Bár belehalnék ha ez nem így volna. Még ha nálam a halál nem szó szerint értendő, akkor is. A magam 108 évével már elég tapasztalt vagyok a fajtám terén. Tudom azt, hogy minket nem öl meg egy golyó, vagy késszúrás. Nem, velünk csak úgy lehet végezni, ha széttépnek és elégetnek. Nem túl szép halál…

Már megint elkalandoztam, ez velem gyakran megesik, vámpír létemre is.

Szóval Adriana… igen, hát ő gyönyörű teremtés. Hosszú, göndör mézszőke haja a háta közepéig ér, nagy, világosbarna szeme csak egy árnyalattal sötétebb, mint a mi aranybarna szemünk. Földöntúli szépség, így mondanám. Ezen kívül barátságos, őszinte és vicces. Sokszor szokott Emmel viccelődni. Bár az ő humora kissé perverz, de Dana még ezt is elviseli.

Rose eleinte nem kedvelte, a gondolataiból tudom, hogy ez azért volt, mert szerinte Adriana még nála is gyönyörűbb. Ami, lássuk be, már magában elképesztő, hogy egy ember szebb legyen egy vámpírnál. Amióta ezt belátta, Ria-val már jó barátnők. Mindketten imádják a ruhákat, és mindketten tisztában vannak a saját szépségükkel. Szó sincs róla hogy Dana szerény lenne. Na nem kifejezetten nagyképű, de nem is számít, én ilyennek szeretem.

Alice-szel, kedvenc nővéremmel a ruhaszenvedély ellenére sincsenek túl jóba. Alice szerint Ria nagyképű és csak érdekből van velem. Merthogy én mindent fizetek neki, drága ékszereket, új kocsikat, a temérdek ruhát amit kér, és továbbá mindent amit szeretne. Igen, tényleg megveszem neki amit kér, de csakis azért, mert szeretem.

Az meg, hogy érdekből van velem, ugyan már. Lehet hogy nem hallom a gondolatait, de attól még tudom hogy ez nem így van. Szeret engem. Ehhez kétség sem fér.

Amikor megismert, mármint hogy, amikor megtudta hogy mi is vagyok én és a családom, kicsit tartott tőle, hogy velem legyen. És én nem is erőszakoltam rá magam. Hagytam dönteni. Pár hét múlva azzal jött oda hozzám a suli menzáján, hogy átgondolta a dolgot, és nem érdekli a másságom, bízik bennem.
Ugyan nem hallottam a gondolatait, mint másoknak, amit nagyon is furcsálltam, de bíztam benne, hogy igazat mondd, és tényleg nem érdekli.
Elmélkedésemet Alice zavarta meg, aki épp most libbent le a lépcsőn, Jazz kíséretében.

- Szia Edward, képzeld láttam hogy ma jön egy új lány a suliba, Isabella, a rendőrfőnök lánya, és a látomásom szerint nagyon jó barátnők leszünk. – ja igen, látta. Merthogy az én nővérkém látja a jövőt. Persze a jövő mindig változhat, a döntéseink alapján, és ezzel együtt Alice látomása is változik.
- Oké Alice, most hogy ezt megosztottad velünk, talán indulhatnánk is a suliba. – jött le Rose a lépcsőn.
- Ennek nagyon örülök Alice – mosolyogtam rá a nővéremre, akinek még most is fülig ért a szája.

Alice arca koboldszerű, nagy, aranybarna szemekkel, és kis pisze orral. Alkatilag is hasonló, mert nagyon alacsony és nagyon sovány. De természetesen ő is gyönyörű, mint bármelyik vámpír. A vonzó kinézetünk a vadászathot kell. Magunkhoz csábítani a prédánkat. Vagyis az embereket.

A mi családunk „vegetáriánus”, mert csak állatvért fogyasztunk. Rajtunk kívül csak egy ilyen család van. Tanyaék, ők Denaliban élnek.

- Rose, hol hagytad Danát? – kérdezetm nővéremtől, aki már toporzékolt Emm mellett, hogy elkésünk a suliból.
„Mingyárt jön, készülődik” – jutott el hozzám a gondolata.

És ekkor megéreztem a legfinomabb illatot, amit valaha éreztem, Dana illatát.

- Helló Mindenki! – mosolygott, miközben lefelé lépkedett a lépcsőn.

Fehér farmernadrág volt rajta, és egy sötétlila kapucnis pulcsi, amit még Rose-tól kapott.
Eszméletlenül jól nézett ki. Mézszőke haját copfba kötötte, egészen a feje tetején, ajkain pedig szájfény csillogott. Különösebben sosem festette ki magát, de nem is volt rá szüksége, hisz magában is gyönyörű.

- Szia Ria – köszöntötte mindenki kórusba.
Dana mihelyst leért a nappaliba, a karomba vetette magát.
- Szia Szépfiú – suttogta a fülembe, majd megcsókolt.
- Szia Szerelmem – mondtam én is, mikor vége szakadt a csókunknak, s most én csókoltam meg Őt.
- Indulhatnánk már végre? – Rosalie egyre dühösebb lett.
- Persze, mehetünk. – mondta Dana, kézenfogott, és húzott maga után.

Rose és Alice Rose tűzpiros kocsijával mentek, míg mi többiek az én Volvómmal.
Én vezettem, Dana ült mellettem, Emm és Jazz pedig hátul.

- Hé, Öcsi, mi ez a csigatempó? Így estére sem érünk oda. – szólt oda nekem Emm a hátsóülésről.
- Ha annyira sietni akarsz akkor ki is szállhatsz, és futhatsz. Dana nem szeret száguldozni, szóval nem fogok gyorsabban hajtani.
- Pff… felőlem aztán…
- Nyugi fiúk, Edward, nyugodtan mehetsz gyorsabban, amíg 200 km/h alatt maradsz, kibírom. – mondta Kedvesem. Tudtam hogy csak azért mondja hogy Emm-el ne veszekedjünk. Máskor már akkor is szól, ha 150 fölé megyek.
- Biztos? Nem akarom hogy rosszul legyél, vagy valami.
- Nyugi Edward, mondtam, kibírom.
- Oké. – mondtam, és megfogtam a kezét.

Gyorsítottam, a mutató egyre feljebb ment, míg elérte a 200 km/h-t, akkor már nem nyomtam tovább. 5 perc múlva már a suli parkolójában voltunk.
Alice-ék bevártak minket, és együtt indultunk be a suliba.
Dana egyből odament a legjobb barátnőjéhez, Evie-hez, aki szokás szerint ott várta őt a suli ajtajánál.

Evie Adams hosszú, barna hajú és szemű, Adriana-nál magasabb, vékonyabb lány.
5 éve legjobb barátnők. Dana mindent megoszt vele, kivéve persze a mi kilétünket.

Az első órámra mentem, matekra, mikor megpillantottam Őt. Hosszú, sötétbarna haja volt, és csokibarna szeme. És az illata, soha nem éreztem még hozzá hasonlót. Még Dana-énál is intenzívebb.
Legszívesebben odamentem volna hozzá, és az utolsó cseppig kiszívtam volna a vérét.

Elindultam felé, de ekkor váratlan dolog történt…

Mennyei szerelem 11. fejezet

{ Edward szemszöge }


Rohantam a fák között. A vadászaton már túl voltam. A mai étlapomon egy oroszlán és két szarvas szerepelt. Jól is laktam tőlük.
Habár már későre járt, nem érdekelt. Nagyon jól esett most futni. Sötét volt, de ez engem soha sem akadályozott. A vámpírok jól látnak a sötétben is.
Sorra kikerültem minden egyes fát, jó messze voltam a háztól.
Amikor elindultam vadászni, láttam hogy Alice és Jasper épp akkor mennek haza.
Jó sokáig tartott a kis „együttlétük”.
De Carlisle biztos még mindig a kórházban van. Legalábbis otthon nem volt.
Halott szerelmem hangját tegnap hallottam utoljára, és már eszméletlenül hiányzott.
Már nem is törődtem miért hallhatom Őt, csak az számított hogy hallom.

Egyszer csak mintha beszéd foszlányokat hallottam volna. De csak nagyon halkan. Minimum 10 km-re lehetett onnan, ahol álltam.
Nem tudom miért, de elindultam a hang felé.
Vajon kik lehetnek ilyen későn az erdőben?

Gyorsan futottam. Nem akartam hogy bajuk essen. Emberek, ilyen későn egy sötét, vadakkal teli erdőben.
Nem is értettem őket. Lehet hogy turisták, akik eltévedtek?

Nem. Megéreztem azt a jellegzetes, édeskés vámpírszagot. Ismerős volt. És a hang is…
Carlisle?

De hát mit keres ő itt? És a másik hang… egy nőé.
A nő hangját nem ismertem fel. De az az illat... lehet hogy képzelődöm. Mert ez lehetetlen. De az illata, épp mint az Övé.

Odamentem a helyhez, ahonnan jöttek a hangok. Egy kis faház volt. Eddig még nem láttam itt. Bár nagyon nem szoktam eddig bejönni az erdőbe.

Benéztem az ablakon.
Tényleg apám volt ott. És egy barna hajú, nagyon ismerős lány.
Na ezt ne… még hasonlít is rá?

Apám felkapta a fejét. A lány pedig az arcát fürkészte.
Carlisle? – szólt a lány apámhoz. De ő csak felemelte a mutatóujját, és csendre intette a lányt.
- Alice, Jasper, ti vagytok? – szólt ki Carlisle.

- Nem. – léptem be az ajtón.
Az ismerős illat megcsapta az orrom. Jézusom ez nem lehet. Lehetetlen.
Miért kínoz engem Isten?
Egy lány, akinek pont olyan a vére illata mint Egyetlen szerelmemé?
Ilyen nincs.
- Edward! – szóltak mindketten meglepetten.
- Carlisle, mi a fene folyik itt? Az illata… és honnan tudja a nevem?
Apám ránézett a lányra, akinek NEM hallottam a gondolatait. Tekintete egyszerre volt boldog, meglepett és izgatott.
Nem értettem semmit.
„Fiam, gyere, beszéljük ezt meg kint” – üzente nekem gondolatban.
- Nem! Itt és most akarom hallani. Ez a lány… nem hallom a gondolatait, és az illata teljes mértékben olyan mint az Övé. Hogy lehetséges ez? – ezeket a szavakat már kiabálva vágtam apám fejéhez.
- Edward, nyugodj meg kérlek. Mindent elmagyarázok, csak menjünk ki, kérlek. A saját érdekedben mondom.

Elindultam az ajtó felé, de szememet le nem vettem a lányról, akinek tekintete szintbe beleégett a sajátoméba.

- Nos? – szóltam apámhoz, immár kint, a háztól néhány méterre.
- Ez… nem lesz mindennapi, amit most elmondok neked. Szóval. Kezdem az elején.
Miután, az a szörnyűség történt, a nővérednek látomása volt… Rólad és Belláról.

Értetlenül néztem apámra.
- De hát… az hogy lehetséges? – tudakoltam.
- Hadd folytassam. – kérlelt apám.
Bólintottam.

- Szóval, ez Alice-t is nagyon meglepte, ezért szólt Jaspernek róla. Hát, Jaspert nem képesztette el úgy a dolog mint Alice-t. Merthogy, ő már az óta érezte Bellát, amióta meghalt. Sőt, erősebben érezte, mint minket. Ebből ők ketten arra következtettek, hogy Bella lelke… hogy is mondjam… a földön ragadt.


Képzelődöm? Vagy apám az előbb azt mondta hogy Bella életben van?

- Alice-ék szóltak nekem, hogy mire jöttek rá. Ez 3-4 hete volt. Azért dolgoztam annyit mostanában, mert testet kerestem Bella lelkének. Vissza akartuk Őt hozni az életbe, Edward. És… és sikerült.

Sikerült?
Az a lány ott bent…

Egy másodperc töredéke alatt a házba értem.

- Ez igaz? – álltam meg a lány előtt. – Tényleg Te vagy az?
A könnyei végig folytak az arcán, és boldog mosolyra húzta a száját.
- Igen, én vagyok. Én vagyok az. – mondta, és a nyakamba vetette magát.

Még mindig az ájulás határán voltam. De éreztem az illatát… és ez száz százalékos igazat adott apám és a lány szavainak. Bella szavainak.

Megöleltem, csókoltam a nyakát.
- Annyira hiányoztál. Én… majdnem bele haltam. Nélküled képtelen vagyok létezni. – mondtam a szemébe nézve. Ha ember lettem volna, literszámra folytak volna a könnyeim, de így csak tágra nyílt, örömtől fátyolos tekintettel fürkésztem az arca minden egyes részletét.

Más volt… de nem érdekelt. Csak az számított, hogy visszakaptam Őt. Életem értelmét.

Ő csak zokogott az ölelésemben. De tudtam, hogy a boldogságtól.
És a nevemet mondogatta, mintha ez tartaná életben.
- Edward, Edward, Edward – zokogta.
Belecsókoltam a nyakába, és magamhoz öleltem Őt. Egy centi sem maradt köztünk. Csak a ruhánk vékony anyaga választott el egymástól.

Ő felemelte mellkasomba fúrt arcát, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint előző életében soha…

Együttlét!

18-AS KARIKA!!!!


EZT A TÖRTÉNETET A BARÁTNŐM, SOFI ÍRTA.
ÉN CSAK SEGÍTETTEM. :P :D
(a történetnek semmi köze a másik ficemhez,
vagy a Twilighthoz)

18 ÉVEN ALULIAKNAK NEM AJÁNLOTT.

DE ÚGY IS ELOLVASSÁTOK, SZÓVAL
KRITIKÁT KÉRÜNK :)


Együtt
Sofi és Ricky története



A szobájában voltunk. Csak mi ketten.
Lassan 7 hónapja vagyunk együtt, és reméltem hogy végre megtörténik Az is. Ő annyira helyes és kedves. Mielőtt elkezdtünk volna járni, már azelőtt szerettem.
És most itt van egy ideális pillanat.
Ő csak nézett, le nem vette volna rólam a tekintetét.
A szoba másik végében volt, a kanapén ült. Sötétkék póló volt rajta, ami kiemelte szőke haját. Nagyon jól nézett ki.
- Min mosolyogsz? – kérdezte tőlem.
- Semmin, csak… a barátnőmmel való beszélgetésre emlékeztem vissza, de mindegy. – hazudtam neki. Majd gyorsan valami másra tereltem a szót.
- Mikor jönnek haza a szüleid? – kérdeztem, holott már alig vártam hogy idejöjjön és megcsókoljon.
- Csak holnap este. – mondta, és elindult felém.
A szívem majd kiugrott a helyéről. „Meg fog csókolni, meg fog csókolni!”
És tényleg, mikor odaért az ágyhoz, amin ültem, leült mellém, és megcsókolt.
Visszacsókoltam, a nyelvünk vad táncot járt a szánkban.
Én mindkét kezemmel a hajába túrtam, az Ő keze pedig a pólóm alatt volt, és a hátamat simogatta. Megfogtam a pólója szegélyét, és lehúztam róla.
Istenem, annyira jó teste van – gondoltam magamban.
Mikor már rajtam sem volt semmi felül, csak egy melltartó, hátradöntött az ágyon, és a nyakamat kezdte el csókolni. Apró puszikkal kényeztetett, utána pedig csókokkal. Felnyögtem, mire Ő egyik kezével végig simított a dekoltázsomon, és megcsókolt. Az alsó ajkamat harapdálta.
Nagy fordulatot vettem, és most ő került alulra. Én ráültem az ágyékára, két kezemet a mellkasára téve lehajoltam hozzá, és megcsókoltam. De most nem lágyan, hanem kicsit erősebben. Úgy látszott, élvezi, mert belesóhajtott a csókba. Ezen elmosolyogtam magam. Majd éreztem, hogy alattam az ágyéka egyre keményebb lesz…
Kikapcsoltam az övét, kigomboltam a nadrágját, és lehúztam róla.
Az alsónadrágján keresztül látszott, hogy már teljesen megmerevedett. Visszaültem rá, és végigcsókoltam a mellkasát. Majd feljebb haladtam, a nyakára. Finoman szívogattam rajta a bőrt, mire jólesően felnyögött. Megcsókoltam. Most ő döntött engem hanyatt. Kikapcsolta a melltartómat, és ledobta valahova az ágy mellé. Megcsókolt közvetlenül a mellem fölött, majd nyelvét végighúzta a két mellem között. Erre felnyögtem.
Annyira jól csinálta, mintha már lenne tapasztalata. Nem bírtam, meg kellett kérdeznem. Meg fogtam a vállát, és felhúztam, hogy a szemünk egy magasságba kerüljön.
- Ö… Ricky?
- Mi az? Talán valamit nem jól csináltam? Ne haragudj, én…
- Nem. Minden tökéletes. Tényleg. Épp ez az. Te… szóval Te csináltad már?
Ezen elmosolyodott, kivillantotta szép, fehér fogait.
- Nem, még nem. És ennek, most hogy megismertelek Téged, nagyon is örülök.
Elmosolyogtam magam én is.
- Hát, ez kedves. Kösz a megtiszteltetést. – mondtam, és gyorsan a számat az övére tapasztottam.
Még mindig ő feküdt rajtam, és egyre inkább éreztem a combomon meredő férfiasságát.
Lehajolt, és lehúzta rólam a farmernadrágomat.
Már csak a kis piros szaténbugyi volt rajtam, rajta meg az alsónadrág.
És ekkor eszembe jutottak kérdések.
Tényleg fájni fog? Mennyire fogok vérezni? Elég jó leszek neki?
Hát, a kérdésekre a válasz nem sokára kiderül.
A nyakamat csókolta, és közben a jobb mellemet masszírozta, majd a tenyerébe fogta, és gyengéden megmarkolta. Hangosan felnyögtem, mire Ő áttért a bal mellemre. Közben a nyakamat szívogatta.
A lábam közt egy bizonyos pont annyira bizsergett már, hogy azt hittem nem bírom tovább. Bármennyire próbáltam összeszorítani a két combom, csak nem múlt ez a jóleső, kéjes érzés.
Elengedte a mellem, és a nyakamról a mellemre tévedtek ajkai. A melleimet csókolta, majd a mellbimbómat gyengéden megharapta, és szívni kezdte.
Mire én felsikoltottam. De nem a fájdalomtól. Csak egy kicsi, de jól eső fájdalmat éreztem. A gyönyört annál nagyobb dózisban.
A keze letévedt a bugyim oldalpántjához, de mielőtt lehúzta volna, felnézett rám, és megkérdezte:
- Biztos hogy akarod?
Már hogy kérdezhet ilyet? A bizsergő érzés egyre erősödött, és én azt hittem, egy értelmes szót sem tudok kinyögni, de végül sikerült. Sőt, egy egész mondat.
- Igen. Akarom. Már régóta akarom.
Ő elmosolyodott, majd lehúzta a bugyimat. Ajkával végigpuszilgatta combjaim belső felét.
Na itt már azt hittem hogy tényleg megbolondulok. Magamban akartam érezni Őt. Méghozzá azonnal.
Felhúztam magamhoz, és a kezeimmel leügyeskedtem róla az alsónadrágját.
Széttártam a combjaimat, mire Ő lejjebb csúszott, majd megint fel.
Ekkor már bennem volt. Furcsa, egy icipici fájdalmat sem éreztem. Amit éreztem akkor, az a beteljesülés volt. 7 hónapnyi várakozás után végre megkaptam Őt. Így is.
Elmondhatatlanul jó érzés volt.
Lassan mozgott bennem, közben néhányszor megcsókolta a nyakam, a mellem, és az ajkaim. Felvettük egymás tempóját. A testünk eggyé vált, ritmusosan mozogtunk.
Lassan, majd egyre gyorsabban.
Ismét fordulatot vettem, ráültem ágyékára, és kezeimet mellkasára téve mozogtam rajta egyre gyorsabban.
A következő pillanatban úgy éreztem, mintha feljutottam volna a mennyországba, leírhatatlan a gyönyör volt, amit akkor éreztem. Mintha meghaltam volna.
És utána megint a földön találtam magam.
Immár szerelmem karjaiban.
„Örökre így tudnék maradni” – gondoltam.
Megcsókoltam a Kedvesemet, majd visszadőltem az ágyra. Ő pedig a karjaiba zárt engem.
- Szeretlek. – suttogtam a fülébe.
- Én is Szeretlek. – mondta nekem, majd egymás karjában aludtunk el.




Vége

Mennyei szerelem 10. fejezet.

{ Bella szemszöge }



Oly régóta vártam már erre. Annyira fájdalmas volt ez az egész, és eszméletlenül hosszú időnek éreztem. De most végre megint Vele lehetek. Edward a legcsodásabb dolog az életemben. Az egyetlen, aki számít.

Miután meghaltam, a lelkem távozott a testemből. Vagyis lélekben a földön maradtam.
Magam sem érettem hogy ez mégis hogyan lehetséges, azt pedig pláne nem értettem, hogy miért. Mégis mivel érdemeltem én azt ki, hogy a halálom után is élhessek?

Mint a virág, mely hervadása után ismét kihajt.
Ezt a hasonlatot találtam. Ez tud engem most a legjobban jellemezni. Furcsa érzés, mégis nagyszerű.

Lassan kinyitottam a szemem, körbenéztem, hogy hol vagyok. A szemem megállapodott a földön fekvő Jasperen. Alice mellette guggolt, és a nevét mondogatta. Carlisle a légzését figyelte. Nem értettem mi lehet Jasperrel. A vámpírok nem szoktak csak úgy elájulni, ha jól tudom.

- Alice. – szóltam. Mire mindketten felém kapták a fejüket.
- Bella, uramisten, Bella! – jött oda hozzám Alice.
- Tényleg Te vagy az? – kérdezte. Gondolom nem hitt a szemének. Meg tudom érteni.
- Alice, de jó újra látni Téged, annyira hiányoztál.
- Hát még Te nekem. Én… én azt hittem, hogy nem fog sikerülni, és végleg elveszítlek.
- De nem veszítettél el, itt vagyok, végre – mosolyogtam rá, felkeltem az ágyról, amin eddig ültem, és megöleltem a legjobb barátnőmet.

Felnéztem Alice háta felett, és pillantásom megállapodott Carlisle-on. A tekintete, mintha szellemet látna.
- Carlisle, én nem is tudom hogy köszönjem meg. – kibontakoztam Alice öleléséből, odamentem hozzá, és megöleltem.
Gondolom, meglepődhetett a reakciómon, mert úgy 5 másodpercig csak én öleltem őt, de mikor észbekapott, ő is megölelt.
- Ugyan Bella, családtag vagy. És amúgy is, Alice-nek köszönd, és főleg Jaspernek.

Jaj, hát persze, Jasper. Körbenéztem a szobán. Ott ált tőlünk 3-4 méterre. Időközben gondolom magához tért. Hála Isten.
- Jasper, én annyira hálás vagyok. Köszönöm hogy segítettél nekem. – mondtam, és elindultam felé, hogy őt is megöleljem. De akkor észbekaptam. Nem bírja a vérem szagát. Megtorpantam.
- Semmi baj, gyere csak ide. – mondta. Biztosan érzékelte a kételkedésemet.
Elindultam felé, és megöleltem. Még soha nem öleltem meg Jaspert, sőt, még nem is voltam hozzá igazán közel. Az ő teste is épp olyan hideg volt, mint a többieké. Semmi különös nem volt benne. De azért éreztem, hogy nem vesz levegőt.
A szemébe néztem, és mégegyszer megköszöntem, amit értem tett.

- Annyira hiányoztatok. Mindannyian. Ő… Ő hogy van? – bizonyára mindnyájam megértették, hogy Edwardra célzok.
- Hát, nagyon megrázta a halálod, ki sem mozdul otthonról, sokáig nem is vadászott, de most már úgy-ahogy kezd magához térni.
- Értem. Mikor láthatom? – türelmetlen voltam. Hát persze hogy az voltam. Nem is tudom hogy mennyi ideje nem öleltem, vagy csókoltam meg, de még nem is láttam. Tényleg nem tudtam hogy meddig voltam így. Ha halott vagy, nem igazán számolod a napjaid.

Nem hittem, hogy valaha is rájönnek hogy nem haltam meg. Úgy jártam köztük, mint egy szellem. De mégsem láttam őket. Csak éreztem. Valahogy úgy talán, ahogy Jasper érzi az érzéseket.

- Nézd Bella, az igazat megvallva, én szívem szerint most rögtön hazavinnélek, ha ezzel segíthetnék Edwardon. De nem tudom, hogy reagálna. Hisz Te már nem ugyanaz a Bella vagy. Úgyértem külsőleg. Szerintem előbb lassan el kéne neki mondani a helyzetet. Ha alkalmas lesz rá az idő, akkor már ma este. És Te addig maradhatnál a faházban. Itt biztonságban vagy. Valaki mindig veled lesz, amíg itt maradsz. Rendben? – osztotta meg velünk Carlisle a véleményét.

Én bármennyire is látni és érezni akartam már Edwardot, úgy döntöttem igazat adok neki ebben. Edwardnak kell az idő, hogy ezt megeméssze. Nagyon bízom benne, hogy ezek után még kellek neki. Nem bírnék nélküle élni. És minden hiába lett volna, ha most elhagy.

- Igen, ez így ésszerűen hangzik. – mondtam, mire barátnőm egyből mellém állt, és kezével átfonta a derekamat.
- Én majd itt maradok Vele.
- Nem Alice. Te és Jasper hazamentek, kivárjátok a megfelelő alkalmat, és elmondjátok neki a történteket. Én itt maradok Bellával. Esmé-éknek mondjátok azt, hogy behívtak a kórházba. És hogy nem mondtam mikor végzek. De kérlek, legyetek kíméletesek Edwarddal. Ezt nagyon nehéz megemészteni, még nekünk is. Nemhogy neki. A szerelméről van szó. De biztos vagyok benne, hogy egyből látni akarja majd Bellát.

- Igen, gyere Alice, menjünk, beszélünk vele. – állt Carlisle mellé Jasper is.
- Oké, 1 perc és mehetünk. – mondta, majd hosszan megölelt, és a fülembe suttogta: „Annyira örülök hogy visszatértél. Te vagy a legjobb barátnőm Bella. Szeretlek”
Megpuszilt, majd elengedett.

Könnyek gyűltek a szemembe, annyira örültem. Éreztem, hogy Alice komolyan gondolja, és tényleg jó érzés hogy van egy ilyen barátnőm.
- Én is szeretlek Alice. – mosolyogtam rá még mindig könnyes szemekkel.

Megsimogatta az arcomat, és hideg ujjával letörölte a könnyeimet.
- Majd jövök. – mondta, és Jazzel kézenfogva kiment az ajtón.

Én meg ott maradtam Carlisle-lal. Nem igazán tudtam, mit kéne mondanom, és ő sem kezdeményezett beszélgetést.

Csak egy dologra tudtam gondolni, név szerint: Edwardra.

EGYPERCESEK

Egy szerelmes szív utolsó dobbanása

By: Doo




Tudtam, hogy az életem Nélküle mit sem ér. Tudtam, hogy így már nem érdemes létezni.
Mikor elhagyott, naphosszakat csak sírtam és sírtam. Nem érdekelt semmi. Semmi az égvilágon. Éreztem, hogy egyszer ez lesz. Hogy kiszeret belőlem. Hisz egy olyan csodás,
mesébe illő lény nem szerethet egy olyan egyszerű, unalmas hétköznapi kis szürke egeret,
amilyen én vagyok. Mégis bíztam benne hogy így lesz. Bíztam, hogy velem marad az idők végezetéig. Vagyis hogy az én időm végezetéig. Az Ő ideje nem véges, Ő örökké él. De mit tegyünk mi, földi halandók, ha az, akit a teljes univerzumban a legeslegjobban szeretünk,
szinte rajongásig imádunk, ha az, aki mellett nem létezik számunkra más a világon, elhagy minket!?
Hát, én azt tettem, hogy kiálltam a sziklaszirt szélére. És még utoljára, utolsó percemben felidéztem magam előtt gyönyörű arcát, aranybarna szemeit, az érintését, a csókját. És felidéztem az utolsó mondatot, amit akkor mondott nekem az erdőben.
„Megígérem, hogy ez az utolsó alkalom, hogy látni fogsz engem. Nem jövök vissza.
Olyan lesz, mintha soha nem léteztem volna.”
Ezek a mondatok tőrként hasítottak a szívembe. Nem akartam, hogy tovább fájjon, nem bírtam tovább.
„Örökké szeretni foglak Edward Cullen” – suttogtam, majd levetettem magam a mélybe.

Mennyei szerelem 9. fejezet.

{ Alice szemszöge }


A nappaliban voltunk és beszélgettünk. Én Esme mellett a kanapén foglaltam helyet, szerelmem szorosan mellettem volt. Rose a velünk szembe lévő fekete bőrfotelben foglalt helyet.
Éppen az esküvő volt a téma. Merthogy Rosie és Emm újra házasodnak. Ez lesz a tizenkettedik ceremóniájuk. Mi, Jasperrel minden második évben megújítjuk egymásnak tett fogadalmunknak. És én minden egyes alkalmat megszervezek. Magunknak úgyszintén mint Carlisle-éknak és Rose-éknak. Így ezt is szervezem, nem meglepő.

A ruhát, úgy terveztük, hogy csak akkor vesszük meg, ha már minden mással megvagyunk. Ki kell választani a csokrot, zenekart hívni, asztalokat, székeket és ételt rendelni, igen, ételt rendelni, mert kivételesen nem csak mi heten leszünk ott és a Denalik, hanem egypár forksit is meghívunk. Esme barátnőit, iskolatársakat, Carlisle munkatársait és még egy-két embert.

Épp azt beszéltük meg, hogy milyen virágokból állíttatsuk össze a csokrot, amikor már csak azt vettem észre, hogy a mellettem lévő váza a földre esik. Látomásom volt.

A látomás a kórházban zajlott. A halottasházban. Carlisle lépett az egyik teretített testhez, majd itt vége szakadt.

Tudtam, hogy Edward itt van a nappaliban, hogy az üvegcsörömpölésre biztosan lesietett hozzánk, ezért nem gondoltam a látomásomra. Úgytettem, mintha semmi jelentőse nem volna. Pedig nagyon is volt. Ez azt jelentette, hogy Carlisle ma hozza el a testet.

- Alice, ez meg mi volt? – kérdezte Edward.
- Áá, semmi Edward, nem lényeges. Biztosan csak egy kórházi munka. Nem is tudom miért láttam.
Koncentráltam arra, hogy tényleg csak ezt lássa a fejemben, és semmi mást.
- Alice, kicsim, megosztanád velülünk is? – kérdezte Esme.
- Anya, mint már mondtam, semmi érdekes, magam sem értem. Jazz, jössz sétálni, olyan unalmas itt, már vagy 1 órája csak ülünk és ülünk. Kell a friss levegő. – Jazz tudta hogy ezzel mire célzok, ő is be lett avatva a Carlisle-lal való kis tervünkbe.
- Alice, neked nincs szükséged levegőre. Mi folyik itt?
- Edward nem kell paranoiásnak lenni, csak mert kettesben szeretnék lenni a szerelmemmel. Tudod, vannak bizonyos szükségleteink.
Tudtam hogy ezzel a „házasélet” témával zavarba lehet hozni egyetlen kisöcsémet, szóval nem is firtatta tovább a dolgot. És tényleg elhitte hogy nincs mögötte semmi.
- Á, vagy úgy, akkor bocsánat hogy meggyanúsítottalak Alice. – kért rögtön bocsánatot.
- Nem történént semmi bátyó. Gyere szerelmem! – felálltam, megpusziltam Edwardot, majd Esmét is, utána kézenfogtam Jaspert, és kivezettem a szobából.

A látomásom után Jazzel az erdőbe mentünk megbeszélni a látottakat.
Carlisle-lal már ezelőtt megbeszéltük, hogyha látomásom lesz arról, hogy elhozza a testet, az erdőbe jövünk. Felkészültünk mindenre. Volt itt egy kis faház, nem messze a Jazzel közös kis tisztásunktól. Itt találkoztunk Carlisle-lal.

Bementünk. A lány az ágyunkra volt fektetve.
- Szia Carlisle. Ugye senki sem látott meg? – kérdeztem, majd közelebb mentünk, az ágy mellé.
- Sziasztok. Nem, minden rendben volt. Az erdőn át hoztam ide. Edward mit szólt a látomásról? Kérdezősködött? Ugye nem gyanakszik?
- Dehogy. Edwarddal minden rendben volt. Kicsit meglepődött ugyan, de mondtam neki, hogy biztosan csak valami munka miatt voltál ott. És hogy azért jöttünk el Jasperrel, hogy kicsit kettesben legyünk. Elhitte.
- Helyes. Akkor most hogyan tovább? Mi a terved Alice?
- Bízzuk ezt a szakértőre – kacsintottam rá apámra, majd Jasperhez fordultam.
- Mit érzel? – láttam rajta hogy koncentrál. A szemei összeszűkültek, levegőt sem vett.
- Itt van. Bella itt van velünk. Érzem, hogy kétségbe van esve. Nem tudja mit csináljon. Annyira új neki a helyzet. Küzd azért, hogy sikerüljön neki. Mérhetetlen akaraterőt érzek, ilyet még sosem tapasztaltam. Soha… semmit… ez annyira… erős… ahh

A következő pillanatban kedvesem ájultan rogyott a földre…

Mennyei szerelem - 8.fejezet

{ Edward szemszöge }


2 hét eltelt már,és a hangok azóta sem jelentkeztek.

Alice egyre furcsább lett, és vele egyhuzamban Jazz is. Apám egyre több időt töltött a kórházban, és ahogy én azt észrevettem, még anyám sem tudta hogy miért.
A dolgok kezdtek egyre furábbá válni hármójuk körül…
Emmett egyre többet poénkodott, bár ez nála amúgy is megszokott volt. Mondhatni, velejárója az egész lényének. Viccelődött, de nálam semmit nem tudott elérni vele. Ugyan már néhanap megengedtem magamnak egy-egy halvány kis mosoly-féleséget, de az igazi jókedv messziről elkerült. Rosalie-n nyoma sem volt rosszkedvnek. Túltette magát. Jellemző. Ő volt az egyetlen családtagjaim között, aki olyan volt mint régen, mintha nem történt volna semmi. Ezért kicsit irigyeltem is. Én már soha többé nem fogok így érezni.

Bella megváltoztatta az egész életemet, az Ő halálával egyben magamat is elvesztettem. Ő volt hosszú, bonyodalmas életem értelme. Igen, volt. Mert már sosem láthatom viszont.
Az egyetlen jó dolog a halála után a fejemben felcsendülő, mennyei hangja volt. De már azt is elvesztettem. Bátran kijelentem, hogy immár az életemnek semmi, de semmi értelme sem maradt.

Csak teltek a napok ebben a kuszaságban.
Azt hiszem, egy keddi napot írtunk, mikor a nappaliból üvegcsörömpölés hallatszott. Én persze azonnal lerohantam, mint kiderült, húgomnak látomása volt, és a kanapé melletti üvegváza látta kárát.

A látomás azt hiszem a kórházban zajlott, igen, ott volt. Csempézett falak, és egy világos tolóajtó. A szobában, vagy teremben, nem tudom pontosan, egy csomó asztal volt, leterítve fehér lepellel. Halottasház. Ekkor Carlisle lépett be az ajtón, majd odament az egyik ilyen asztalhoz.

Eddig tartott a látomás, és Alice visszatért közénk.

- Alice, ez meg mi volt? – kérdeztem meg tőle, mert ez még tőle is eléggé furcsa volt.
- Áá, semmi Edward, nem lényeges. Biztosan csak egy kórházi munka. Nem is tudom miért láttam.

És tényleg, a Jasperrel töltött napra gondolt, semmi egyébre. Nem tudtam hogy ez vagy azért van, mert tényleg nem jelent semmit a látomása, vagy mert nagyon is jelent valamit.

- Alice, kicsim, megosztanád velülünk is? – kérdezte Esme. Ja, igen, ők még mindig nem tudják, miről van szó.
- Anya, mint már mondtam, semmi érdekes, magam sem értem. Jazz, jössz sétálni, olyan unalmas itt, már vagy 1 órája csak ülünk és ülünk. Kell a friss levegő.
- Alice, neked nincs szükséged levegőre. Mi folyik itt?
- Edward nem kell paranoiásnak lenni, csak mert kettesben szeretnék lenni a szerelmemmel. Tudod, vannak bizonyos szükségleteink.
Milyen jó neki, bármikor együtt lehet Jazz-el. Annyira szerencsések ők ketten, meg persze Emmették és apámék is. Csak én vagyok magányos, újra.
- Á, vagy úgy, akkor bocsánat hogy meggyanúsítottalak Alice.
- Nem történént semmi bátyó. Gyere szerelmem! – felállt, megpuszilt, majd Esmét is, utána kézenfogta Jaspert, és kilibegett a szobából.

- Esme, ha nem haragszol, én is inkább felmennék olvasni.
- Persze, menj csak, én el leszek. És apád is azt mondta, hogy 6 körül jön haza.
- Akkor jó. Szia anya.
- Viszlát kicsim. És jó olvasást. – mosolygott rám.
Viszonoztam kedves, meleg mosolyát, majd eltűntem a lépcsőfordulóban.

Egy kicsit bűntudatom támadt, hogy magára hagytam anyámat. Hisz mióta Carlisle olyan sok időt a kórházban tölt, sokszor van egyedül. Még Rose sem tölt vele annyi időt, mint régen. Azok ketten nagyon elvannak mostanság. Lehet, hogy egy újabb esküvőt terveznek Emmettel!?
Hát ez igazán ironikus, ők vagy már tizedjére házasodnak, míg én itt ülök nagy magányomban. Pedig ha úgy vesszük, én vagyok az idősebb.
Na de persze Bella után nem tudnék beleszeretni egy nőbe sem. Ő nagyon mély nyomot hagyott bennem. Sosem fogom elfelejteni az én Angyalkámat. Ez köszönhető a vámpírmemóriának és nem kevésbé az őszinte, és mély érzéseimnek irányába.

A szobámban voltam, és olvastam. A zenelejátszót bekapcsoltam, és halkan zenét hallgattam közbe. Claire de Lune… Erről persze eszembe jutott Ő. Mikor Vele táncoltam itt, a szobámban szintén Debussyra. Szép nap volt. De elmúlt.

Visszatértem a könyvemhez, ekkor azonban meghallottam azt, amit már két hete egyáltalán. Ő beszélt hozzám.

- Nem sokára együtt leszünk…- már megint ez a mondat… mégis hogy érti ezt?
Nem tudom. Nem is számít. Csak az számít, hogy megint hallhatom a számomra legcsodásabb hangot. Szerelmem mennyei hangját.

Mennyei szerelem - 7.fejezet

{ Alice szemszöge }


Teltek a hetek, és Edward egyre kíváncsibb lett, persze még letört volt, de volt valami idegen csillogás a szemében… és szinte éreztem, ahogy az agyamban turkál.
De természetesen sosem gondoltam arra a közelében. Erre nagyon vigyáztam. Ahogy Jasper, és apám is.

Carlisle folyamatosan lejárt a halottasházba munkaideje alatt, de eddig még nem volt meg a tökéletes lány. Mert volt egy-két szempont, aminek nem árt megfelelnie.
1: hasonlítson Bellára
2: tetsszen Edwardnak, megtudja szokni, tehát itt lép érvénybe az 1. szempont.
Ja, és mellesleg nem olyan lányt kellett keresni, aki itt élt Forksban, vagy környékén. Hisz az itteniek simán felismerhetik az utcán, és az mégis hogy nézne már ki…

Egyik nap a nappaliban ültünk. Esme, Jasper, Rose, Emmett és én, mikor Carlisle betoppant.

- Szia Édes. Milyen volt a napod? – köszöntötte anyám kedvesen. Majd ő odament, és egy csókot nyomott ajkára.
- Köszönöm, minden jól ment. Volt egy súlyosabb eset, műteni kellett a lábát. De azon kívül semmi különös nem volt. Alice, Jasper, beszélhetnénk?

Ááá… tudtam én, hogy van valami. Habár nem láttam előre, fura. Na mindegy.
Felálltam, kézen fogtam szerelmemet, és mentünk is Carlisle után a dolgozószobájába.

- Üljetek csak le. - szólt apám, és mi így is tettünk.
- Na mondd már, hadd halljuk, mi van!
- Szóval, ma is voltam a halottasházban. Épp akkor hoztak be egy lányt. – kezdte apám.

- A neve Piper Smith volt. 18 éves. Kicsit utánanéztem, az apjával és a bátyjával élt Európában, ide az anyját jött meglátogatni 3 napja. De az anyja a baleset után visszaköltözött a fiához és a férjéhez. Szóval senki sem ismerné fel, pont jó lenne a test. Egy autó ütötte el, épp mint szegény Bellát. A haja és a szeme sötétbarna. Na, mit gondoltok, megfelelne?

- Jaj Carlisle ez tökéletes! Mármint… sajnálom szegény lányt, de a test tökéletes lenne Bella lelkének. Jasper, mit szólsz?
- Hát, én egyetértek. Vágjunk bele!
- Úgy van! Vágjunk bele!

Alig hogy ezt kimondtam, az ajtó kinyitódott, és Emmett lépett be rajta…

- Mibe kéne belevágni? Jaj srácok, mondjátok már, nem mondom el senkinek, lakat a számon. Becsszó.
- Emmett, ez tényleg nem… erről nem tudhatsz. - kellett ez nekünk… épp Emmett. A nagypofájú…
- Hugi, nyugi van, már úgyis hallottam a végét, szóval mi van Bellával? Nem értem, hisz ő már…
- Ne, ne mondd ki. Kérlek.
- Oké, oké. Nem mondtam semmit, de tényleg el kell mondanotok.

Szuper, innen már nincs visszaút. Végül is, Emmett csak egy ember, ez nem a világ vége. Csak tudja tartani azt a lepcses száját. Na meg a gondolatait ugyebár… Carlisle-ra néztem kérdőn, és ő bólintott.

Elmondtam neki mindent. A látomásomtól az iménti beszélgetésünkig. És vártuk a reakcióját.

- Hűűű, ez nem semmi! – kiáltott öblös hangján.
- Pszttt… Emmett! Ezt csak mi tudhatjuk, az Istenért, halkabban.
- Oops, bocsi Hugi. Jó leszek. – mondta, és kiskutyaszemekkel nézett rám. Nem tudtam rá haragudni.
- Jólvan, semmi baj. De vigyáznod kell, hogy semmit se kotyogj ki Rose-nak. Megértetted? És nem gondolhatsz rá, mikor Edward is a közelbe van. Ő ezt nem tudhatja meg semmiképp.
- Megértettem. Nem lesz itt gáz.
- Helyes. Most pedig menjünk. Carlisle, köszönünk mindent, remélem nem hiába való volt.
- Nincs mit. Edward a fiam, bármit megtennék én is és Esme is, hogy újra boldognak lássuk.
- Ezzel mindannyian így vagyunk. – rámosolyogtam, majd távoztunk a szobából.

Este az ágyamban feküdtem és gondolkoztam.
Na, ez meg volna. Most már csak azt kell kitalálni, hogy „költöztessük” bele Bella lelkét ennek a Pipernek a testébe. Hát, nem lesz egyszerű feladat, az már biztos…