{ Alice szemszöge }
Teltek a hetek, és Edward egyre kíváncsibb lett, persze még letört volt, de volt valami idegen csillogás a szemében… és szinte éreztem, ahogy az agyamban turkál.
De természetesen sosem gondoltam arra a közelében. Erre nagyon vigyáztam. Ahogy Jasper, és apám is.
Carlisle folyamatosan lejárt a halottasházba munkaideje alatt, de eddig még nem volt meg a tökéletes lány. Mert volt egy-két szempont, aminek nem árt megfelelnie.
1: hasonlítson Bellára
2: tetsszen Edwardnak, megtudja szokni, tehát itt lép érvénybe az 1. szempont.
Ja, és mellesleg nem olyan lányt kellett keresni, aki itt élt Forksban, vagy környékén. Hisz az itteniek simán felismerhetik az utcán, és az mégis hogy nézne már ki…
Egyik nap a nappaliban ültünk. Esme, Jasper, Rose, Emmett és én, mikor Carlisle betoppant.
- Szia Édes. Milyen volt a napod? – köszöntötte anyám kedvesen. Majd ő odament, és egy csókot nyomott ajkára.
- Köszönöm, minden jól ment. Volt egy súlyosabb eset, műteni kellett a lábát. De azon kívül semmi különös nem volt. Alice, Jasper, beszélhetnénk?
Ááá… tudtam én, hogy van valami. Habár nem láttam előre, fura. Na mindegy.
Felálltam, kézen fogtam szerelmemet, és mentünk is Carlisle után a dolgozószobájába.
- Üljetek csak le. - szólt apám, és mi így is tettünk.
- Na mondd már, hadd halljuk, mi van!
- Szóval, ma is voltam a halottasházban. Épp akkor hoztak be egy lányt. – kezdte apám.
- A neve Piper Smith volt. 18 éves. Kicsit utánanéztem, az apjával és a bátyjával élt Európában, ide az anyját jött meglátogatni 3 napja. De az anyja a baleset után visszaköltözött a fiához és a férjéhez. Szóval senki sem ismerné fel, pont jó lenne a test. Egy autó ütötte el, épp mint szegény Bellát. A haja és a szeme sötétbarna. Na, mit gondoltok, megfelelne?
- Jaj Carlisle ez tökéletes! Mármint… sajnálom szegény lányt, de a test tökéletes lenne Bella lelkének. Jasper, mit szólsz?
- Hát, én egyetértek. Vágjunk bele!
- Úgy van! Vágjunk bele!
Alig hogy ezt kimondtam, az ajtó kinyitódott, és Emmett lépett be rajta…
- Mibe kéne belevágni? Jaj srácok, mondjátok már, nem mondom el senkinek, lakat a számon. Becsszó.
- Emmett, ez tényleg nem… erről nem tudhatsz. - kellett ez nekünk… épp Emmett. A nagypofájú…
- Hugi, nyugi van, már úgyis hallottam a végét, szóval mi van Bellával? Nem értem, hisz ő már…
- Ne, ne mondd ki. Kérlek.
- Oké, oké. Nem mondtam semmit, de tényleg el kell mondanotok.
Szuper, innen már nincs visszaút. Végül is, Emmett csak egy ember, ez nem a világ vége. Csak tudja tartani azt a lepcses száját. Na meg a gondolatait ugyebár… Carlisle-ra néztem kérdőn, és ő bólintott.
Elmondtam neki mindent. A látomásomtól az iménti beszélgetésünkig. És vártuk a reakcióját.
- Hűűű, ez nem semmi! – kiáltott öblös hangján.
- Pszttt… Emmett! Ezt csak mi tudhatjuk, az Istenért, halkabban.
- Oops, bocsi Hugi. Jó leszek. – mondta, és kiskutyaszemekkel nézett rám. Nem tudtam rá haragudni.
- Jólvan, semmi baj. De vigyáznod kell, hogy semmit se kotyogj ki Rose-nak. Megértetted? És nem gondolhatsz rá, mikor Edward is a közelbe van. Ő ezt nem tudhatja meg semmiképp.
- Megértettem. Nem lesz itt gáz.
- Helyes. Most pedig menjünk. Carlisle, köszönünk mindent, remélem nem hiába való volt.
- Nincs mit. Edward a fiam, bármit megtennék én is és Esme is, hogy újra boldognak lássuk.
- Ezzel mindannyian így vagyunk. – rámosolyogtam, majd távoztunk a szobából.
Este az ágyamban feküdtem és gondolkoztam.
Na, ez meg volna. Most már csak azt kell kitalálni, hogy „költöztessük” bele Bella lelkét ennek a Pipernek a testébe. Hát, nem lesz egyszerű feladat, az már biztos…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése