Mennyei szerelem 11. fejezet

{ Edward szemszöge }


Rohantam a fák között. A vadászaton már túl voltam. A mai étlapomon egy oroszlán és két szarvas szerepelt. Jól is laktam tőlük.
Habár már későre járt, nem érdekelt. Nagyon jól esett most futni. Sötét volt, de ez engem soha sem akadályozott. A vámpírok jól látnak a sötétben is.
Sorra kikerültem minden egyes fát, jó messze voltam a háztól.
Amikor elindultam vadászni, láttam hogy Alice és Jasper épp akkor mennek haza.
Jó sokáig tartott a kis „együttlétük”.
De Carlisle biztos még mindig a kórházban van. Legalábbis otthon nem volt.
Halott szerelmem hangját tegnap hallottam utoljára, és már eszméletlenül hiányzott.
Már nem is törődtem miért hallhatom Őt, csak az számított hogy hallom.

Egyszer csak mintha beszéd foszlányokat hallottam volna. De csak nagyon halkan. Minimum 10 km-re lehetett onnan, ahol álltam.
Nem tudom miért, de elindultam a hang felé.
Vajon kik lehetnek ilyen későn az erdőben?

Gyorsan futottam. Nem akartam hogy bajuk essen. Emberek, ilyen későn egy sötét, vadakkal teli erdőben.
Nem is értettem őket. Lehet hogy turisták, akik eltévedtek?

Nem. Megéreztem azt a jellegzetes, édeskés vámpírszagot. Ismerős volt. És a hang is…
Carlisle?

De hát mit keres ő itt? És a másik hang… egy nőé.
A nő hangját nem ismertem fel. De az az illat... lehet hogy képzelődöm. Mert ez lehetetlen. De az illata, épp mint az Övé.

Odamentem a helyhez, ahonnan jöttek a hangok. Egy kis faház volt. Eddig még nem láttam itt. Bár nagyon nem szoktam eddig bejönni az erdőbe.

Benéztem az ablakon.
Tényleg apám volt ott. És egy barna hajú, nagyon ismerős lány.
Na ezt ne… még hasonlít is rá?

Apám felkapta a fejét. A lány pedig az arcát fürkészte.
Carlisle? – szólt a lány apámhoz. De ő csak felemelte a mutatóujját, és csendre intette a lányt.
- Alice, Jasper, ti vagytok? – szólt ki Carlisle.

- Nem. – léptem be az ajtón.
Az ismerős illat megcsapta az orrom. Jézusom ez nem lehet. Lehetetlen.
Miért kínoz engem Isten?
Egy lány, akinek pont olyan a vére illata mint Egyetlen szerelmemé?
Ilyen nincs.
- Edward! – szóltak mindketten meglepetten.
- Carlisle, mi a fene folyik itt? Az illata… és honnan tudja a nevem?
Apám ránézett a lányra, akinek NEM hallottam a gondolatait. Tekintete egyszerre volt boldog, meglepett és izgatott.
Nem értettem semmit.
„Fiam, gyere, beszéljük ezt meg kint” – üzente nekem gondolatban.
- Nem! Itt és most akarom hallani. Ez a lány… nem hallom a gondolatait, és az illata teljes mértékben olyan mint az Övé. Hogy lehetséges ez? – ezeket a szavakat már kiabálva vágtam apám fejéhez.
- Edward, nyugodj meg kérlek. Mindent elmagyarázok, csak menjünk ki, kérlek. A saját érdekedben mondom.

Elindultam az ajtó felé, de szememet le nem vettem a lányról, akinek tekintete szintbe beleégett a sajátoméba.

- Nos? – szóltam apámhoz, immár kint, a háztól néhány méterre.
- Ez… nem lesz mindennapi, amit most elmondok neked. Szóval. Kezdem az elején.
Miután, az a szörnyűség történt, a nővérednek látomása volt… Rólad és Belláról.

Értetlenül néztem apámra.
- De hát… az hogy lehetséges? – tudakoltam.
- Hadd folytassam. – kérlelt apám.
Bólintottam.

- Szóval, ez Alice-t is nagyon meglepte, ezért szólt Jaspernek róla. Hát, Jaspert nem képesztette el úgy a dolog mint Alice-t. Merthogy, ő már az óta érezte Bellát, amióta meghalt. Sőt, erősebben érezte, mint minket. Ebből ők ketten arra következtettek, hogy Bella lelke… hogy is mondjam… a földön ragadt.


Képzelődöm? Vagy apám az előbb azt mondta hogy Bella életben van?

- Alice-ék szóltak nekem, hogy mire jöttek rá. Ez 3-4 hete volt. Azért dolgoztam annyit mostanában, mert testet kerestem Bella lelkének. Vissza akartuk Őt hozni az életbe, Edward. És… és sikerült.

Sikerült?
Az a lány ott bent…

Egy másodperc töredéke alatt a házba értem.

- Ez igaz? – álltam meg a lány előtt. – Tényleg Te vagy az?
A könnyei végig folytak az arcán, és boldog mosolyra húzta a száját.
- Igen, én vagyok. Én vagyok az. – mondta, és a nyakamba vetette magát.

Még mindig az ájulás határán voltam. De éreztem az illatát… és ez száz százalékos igazat adott apám és a lány szavainak. Bella szavainak.

Megöleltem, csókoltam a nyakát.
- Annyira hiányoztál. Én… majdnem bele haltam. Nélküled képtelen vagyok létezni. – mondtam a szemébe nézve. Ha ember lettem volna, literszámra folytak volna a könnyeim, de így csak tágra nyílt, örömtől fátyolos tekintettel fürkésztem az arca minden egyes részletét.

Más volt… de nem érdekelt. Csak az számított, hogy visszakaptam Őt. Életem értelmét.

Ő csak zokogott az ölelésemben. De tudtam, hogy a boldogságtól.
És a nevemet mondogatta, mintha ez tartaná életben.
- Edward, Edward, Edward – zokogta.
Belecsókoltam a nyakába, és magamhoz öleltem Őt. Egy centi sem maradt köztünk. Csak a ruhánk vékony anyaga választott el egymástól.

Ő felemelte mellkasomba fúrt arcát, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, mint előző életében soha…