Mennyei szerelem - 12. fejezet

{ Bella szemszöge }



Ott álltunk a kis faház egyetlen szobájában, és csókolóztunk.
Ebben a csókban benne volt majd’ kéthónapnyi nélkülözés.

Mérhetetlenül jó érzés volt megint itt lenni védelmező, hideg karjaiban.
- Menjünk haza. – mondta kissé elhúzódva tőlem.
Megbabonázott pillantásával. Csak bólintani tudtam, azt is alig észrevehetőleg.
Felkapott az ölébe, és futásnak eredt.
Én karjaimmal átfontam a nyakát, arcomat a nyakába temettem.
Újra itt voltam Vele, a legcsodásabb lénnyel.
Sokáig egyikünk sem szólalt meg, de végül kitört belőle a kérdés:
- Hogyan lehetséges ez?
- Fogalmam sincs Edward… egyszer csak előjött az az autó a semmiből, és utána már kívülről láttam magam, amint egy csomó ember körülöttem áll, és megdöbbenve figyel engem. Alice pedig fölém hajolva kiabálja a nevemet.
Szörnyű volt visszagondolni: A nap, mikor mindent elvesztettem, ami valaha az enyém volt.
De ez a mai nap, reményeim szerint az, mikor mindent visszakapok.
Vagyis… majdnem mindent. Az apámat, anyámat, Philt, a barátaimat és a testemet örökre elvesztettem.
De a legfontosabbat, Edwardot visszakaphattam. És vele együtt a Culleneket is. Köztük a legjobb barátnőmmel. És ezek, azt hiszem, kárpótolnak engem a veszteségeim nagy részéért.

Hosszú ideje úton voltunk már. Ebből következtettem, hogy bizonyára nem a forksi erdőben vagyunk. Hisz onnan Edwardnak 5 perc a házig.

- Edward? – néztem fel az arcára.
Ő is rámpillantott.
- Ugye nem akartál elmenni a… Volturihoz?
Nem tudtam honnan jött ez a kérdés, de azért elég fontosnak bizonyult.
- Bella, én megmondtam, hogy nélküled nem tudok tovább élni. El akartam menni. De aztán eszembe jutott Esme, hogy neki ez mekkora fájdalmat okozna, és rábeszéltem magam a maradásra. De nagyon nehéz volt minden egyes nap.
- De most már minden rendbe jön, ugye? – kérdeztem, ezzel arra utalva hogy együtt maradunk-e.
Mosolyogva megcsókolta a homlokomat.
- Igen Szerelmem. Minden rendbe fog jönni. Visszamegyünk a házba, elmagyarázzuk a többieknek a történteket, és éljük tovább az életünket.
- Szóval… még így is akarsz engem? – néztem végig magamon.
- Bella, hogy kérdezhetsz ilyet? Szeretlek téged, Te vagy a mindenem, érted? És amúgy meg… nagyon csinos vagy. – villantotta fel féloldalas mosolyát, amitől mindig felgyorsult a szívverésem. És most sem volt ez másképp.

Amikor a Cullen házhoz értünk, talpraállított, és megcsókolt.
Kérdések cikáztak át a fejemen. Azt már tudom, hogy Edward, Alice, Jasper és Carlisle elfogadnak így. De mi van a többiekkel?
Esme-vel, akit pótanyukámnak tekintettem, vajon most lesz-e az egyetlen, az igazi?
És Rose? Mit fog szólni Rose, aki már eredeti testemben is utált? Nem hiszem, hogy így megszeretne.
Emmett miatt annyira nem aggódtam. Poénkodni így is lehet… kétlem, hogy ez a külsőmtől függene.

Bíztam benne, hogy Edwardnak lesz igaza, és minden rendbe jön.
Megfogta a kezem, és bevezetett a házba. Már mindenki a nappaliban volt, gondolom Carlisle összehívta az egész családot.

Mikor beléptünk a helyiségbe, kicsit furán éreztem magam hogy senki sem ismer fel, bár ez természetes volt.
Mikor Esme meglátta, hogy Edward a kezemet fogja, és a képén hatalmas vigyor van, hogy is mondjam… kissé meglepődött.
- Edward, ki ez az ifjú hölgy? – kérdzete tágra nyílt szemekkel.
Hát… ez a kérdés meglehetősen egyszerű, az én esetemben mégis eszméletlenül bonyolult.
- Anya… ez kissé bonyolult. Alice, elmagyaráznád Esmének a történteket?
Alice elkezdett mesélni a családnak.
Emmett nem lepődött meg, amin viszont én meglepődtem. Alice-ék biztos már beavatták.
Csak azt nem értettem, hogy miért.
Esme arcán több érzelem is jelen volt. Boldogság, kétkedés, és… düh?
- És nekem erről miért nem szóltatok? Tudjátok hogy Bella mennyire fontos nekem.
Olyan, mintha a saját gyermekem lenne! Segítettem volna. – mondta, és tekintetét Carlisle és Alice között jártatta.
- Szívem, sajnálom, de azt gondoltuk, hogyha nem tudunk olyan sokan erről, kevesebb az esély arra, hogy Edward megtudja a gondolatainkból. Bőven elég, hogy négyen tudtunk a dologról.
- Négyen? – kérdezte Esme.
- Igen, tudod, Emmett meghallotta amint Belláról és a tervről beszélünk, és muszáj volt elmondanunk neki.
- Mi? Te tudtad és nekem nem szóltál? – Rose szeme szikrákat szórt, ahogy Emmettre nézett.
- Bocs Cica, de meg lett tiltva. – Emm a földet nézte. Mindig megmosolyogtatott, ahogy a nagy és erős Emmett fülét-farkát behúzta, mikor a törékeny Rosalie leszidta valamiért.
Mint egy nagy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre.

- Jaj Édesem, annyira örülök Neked. – jött oda hozzám Esme, és megölelt, mint anya a lányát.
- Hiányoztál. – néztem rá.
- Te is nekem, hidd el. Nélküled olyan unalmas volt ez a ház. De most majd bepótoljuk.
Tényleg, biztos éhes vagy. Gyere Rose, vásároljunk.
Rose felállt a kanapéról, és elindult felém…
Vajon felpofoz, vagy kiabálni fog? De nem, amit tett, teljes mértékben meglepett.
Megölelt. Mintha a húga volnék, mintha tényleg örülne, hogy visszajöttem.
- Bocsáss meg nekem, amiért olyan undok voltam veled mindig. Pedig nem szolgáltál rá. Egyszerűen csak irigyeltelek. De ami veled történt… jaj Bella, én annyira sajnálom.
- Rosalie, én nem haragszom rád. Soha nem is haragudtam. Köszönöm. – mosolyogtam rá.

Majd elmentek Esmével.
Tényleg éhes voltam. Eddig észre sem vettem.

Edward odajött hozzám, és szorosan magához ölelt.
- Látod? Elfogadnak. Szeretnek téged. Minden olyan lesz, mint ezelőtt.