{ Edward szemszöge }
2 hét eltelt már,és a hangok azóta sem jelentkeztek.
Alice egyre furcsább lett, és vele egyhuzamban Jazz is. Apám egyre több időt töltött a kórházban, és ahogy én azt észrevettem, még anyám sem tudta hogy miért.
A dolgok kezdtek egyre furábbá válni hármójuk körül…
Emmett egyre többet poénkodott, bár ez nála amúgy is megszokott volt. Mondhatni, velejárója az egész lényének. Viccelődött, de nálam semmit nem tudott elérni vele. Ugyan már néhanap megengedtem magamnak egy-egy halvány kis mosoly-féleséget, de az igazi jókedv messziről elkerült. Rosalie-n nyoma sem volt rosszkedvnek. Túltette magát. Jellemző. Ő volt az egyetlen családtagjaim között, aki olyan volt mint régen, mintha nem történt volna semmi. Ezért kicsit irigyeltem is. Én már soha többé nem fogok így érezni.
Bella megváltoztatta az egész életemet, az Ő halálával egyben magamat is elvesztettem. Ő volt hosszú, bonyodalmas életem értelme. Igen, volt. Mert már sosem láthatom viszont.
Az egyetlen jó dolog a halála után a fejemben felcsendülő, mennyei hangja volt. De már azt is elvesztettem. Bátran kijelentem, hogy immár az életemnek semmi, de semmi értelme sem maradt.
Csak teltek a napok ebben a kuszaságban.
Azt hiszem, egy keddi napot írtunk, mikor a nappaliból üvegcsörömpölés hallatszott. Én persze azonnal lerohantam, mint kiderült, húgomnak látomása volt, és a kanapé melletti üvegváza látta kárát.
A látomás azt hiszem a kórházban zajlott, igen, ott volt. Csempézett falak, és egy világos tolóajtó. A szobában, vagy teremben, nem tudom pontosan, egy csomó asztal volt, leterítve fehér lepellel. Halottasház. Ekkor Carlisle lépett be az ajtón, majd odament az egyik ilyen asztalhoz.
Eddig tartott a látomás, és Alice visszatért közénk.
- Alice, ez meg mi volt? – kérdeztem meg tőle, mert ez még tőle is eléggé furcsa volt.
- Áá, semmi Edward, nem lényeges. Biztosan csak egy kórházi munka. Nem is tudom miért láttam.
És tényleg, a Jasperrel töltött napra gondolt, semmi egyébre. Nem tudtam hogy ez vagy azért van, mert tényleg nem jelent semmit a látomása, vagy mert nagyon is jelent valamit.
- Alice, kicsim, megosztanád velülünk is? – kérdezte Esme. Ja, igen, ők még mindig nem tudják, miről van szó.
- Anya, mint már mondtam, semmi érdekes, magam sem értem. Jazz, jössz sétálni, olyan unalmas itt, már vagy 1 órája csak ülünk és ülünk. Kell a friss levegő.
- Alice, neked nincs szükséged levegőre. Mi folyik itt?
- Edward nem kell paranoiásnak lenni, csak mert kettesben szeretnék lenni a szerelmemmel. Tudod, vannak bizonyos szükségleteink.
Milyen jó neki, bármikor együtt lehet Jazz-el. Annyira szerencsések ők ketten, meg persze Emmették és apámék is. Csak én vagyok magányos, újra.
- Á, vagy úgy, akkor bocsánat hogy meggyanúsítottalak Alice.
- Nem történént semmi bátyó. Gyere szerelmem! – felállt, megpuszilt, majd Esmét is, utána kézenfogta Jaspert, és kilibegett a szobából.
- Esme, ha nem haragszol, én is inkább felmennék olvasni.
- Persze, menj csak, én el leszek. És apád is azt mondta, hogy 6 körül jön haza.
- Akkor jó. Szia anya.
- Viszlát kicsim. És jó olvasást. – mosolygott rám.
Viszonoztam kedves, meleg mosolyát, majd eltűntem a lépcsőfordulóban.
Egy kicsit bűntudatom támadt, hogy magára hagytam anyámat. Hisz mióta Carlisle olyan sok időt a kórházban tölt, sokszor van egyedül. Még Rose sem tölt vele annyi időt, mint régen. Azok ketten nagyon elvannak mostanság. Lehet, hogy egy újabb esküvőt terveznek Emmettel!?
Hát ez igazán ironikus, ők vagy már tizedjére házasodnak, míg én itt ülök nagy magányomban. Pedig ha úgy vesszük, én vagyok az idősebb.
Na de persze Bella után nem tudnék beleszeretni egy nőbe sem. Ő nagyon mély nyomot hagyott bennem. Sosem fogom elfelejteni az én Angyalkámat. Ez köszönhető a vámpírmemóriának és nem kevésbé az őszinte, és mély érzéseimnek irányába.
A szobámban voltam, és olvastam. A zenelejátszót bekapcsoltam, és halkan zenét hallgattam közbe. Claire de Lune… Erről persze eszembe jutott Ő. Mikor Vele táncoltam itt, a szobámban szintén Debussyra. Szép nap volt. De elmúlt.
Visszatértem a könyvemhez, ekkor azonban meghallottam azt, amit már két hete egyáltalán. Ő beszélt hozzám.
- Nem sokára együtt leszünk…- már megint ez a mondat… mégis hogy érti ezt?
Nem tudom. Nem is számít. Csak az számít, hogy megint hallhatom a számomra legcsodásabb hangot. Szerelmem mennyei hangját.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése