2010. február 28., vasárnap

Gyilkos ösztönök- 13.fejezet

13. Mindennapok

/Dana szemszöge/



Ahogy múlt az idő, a napok és a hetek kezdtek összefolyni.
Nem volt már meg az az érzés, hogy a holnap talán mást hoz.
Nem éltem, csak úgy voltam, az üres szobámban, amiből Edward utasítására minden olyan tárgyat kipakoltak, amivel ártani tudnék magamnak.

Evie néhányszor telefonált. Megadta a leckét, mert ugye „iskoláról szó sem lehet, Dana!”
Nem mintha olyan nagyon vágytam volna rá. De azért Evie hiányzott. Ő mindig, mindenben segített nekem. Ha nagy baj volt, akkor a közelébe lenni szinte megváltás volt.
Komolyan, mintha minden gondomat s bajomat elfújta volna a szél.
De most… most még Ő sem volt nekem.
Persze tudom, hogy csak egy telefonba került volna, és már itt is van, de ez a dolog más volt.
Most csakis magamra számíthattam. Nekem kell rendbe hoznom az elcseszett életemet. De ha egyszer olyan nehéz!
Sőt, számomra lehetetlennek bizonyult.

Edward most is velem volt. Az ágyam szélén ült, és az ökölbe szorult, az ingerültségtől néha meg-megránduló kezemet szorongatta.
Segíteni próbált, és valamilyen szinten a hatását éreztem is, de sajnos kevésnek bizonyult.
Ez nem oldja meg a problémáimat. Nem segít nekem. Ezért könnyebb úgy tenni, mintha nem is vennék róla tudomást. Mert attól még gyengébbnek érezném magam.

Sokszor gondolkodtam rajta, hogy vajon mi válthatta ki belőlem ezt a dolgot, de akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam rájönni.
Talán annyi fájdalom ért már, hogy az Alice féle incidenskor betelt a pohár, és a tűrőképességem feladta a harcot a megtaposott szívem ellen?
Lehetséges. De akkor mondja meg valaki, mit kell ilyenkor csinálni! Mit tegyek, hogy ne fájjon ennyire?



/Bella szemszöge/



Egy újabb nap. Egy újabb unalmas, és tehetetlenségben elszenvedett nap.

Egész éjszaka a hátrahagyott életemen járt az eszem.
Mennyivel könnyebb volna Phoenixben.
Az eddigi életem, mondhatni könnyű volt. Gondtalan.
De mióta ideköltöztem…
A sulival már úgy-ahogy megbékéltem. Ha barátokat nem is, pár srácot, akikkel együtt lóghatok, már szereztem.
De Edward…
Minden tök rendben megy, együtt lógunk, beszélgetünk, beavat a legnagyobb titkába, és akkor eltűnik.
De miért?
Ha legalább fel tudnám hívni, vagy tudnám, hol lakik…
Több mint két hete nem jött suliba. Sem Ő, sem a testvérei, de még a barátnője sem.
Eleinte nem akartam bevallani, még magamnak sem, de azt hiszem… megkedveltem. Közel engedtem magamhoz. Számít nekem. Nagyon is sokat.
Elfogadtam hogy vámpír, elfogadtam, hogy van barátnője. Elfogadtam, hogy az utóbbi miatt mi sosem lehetünk úgy együtt, de teljesen távol maradni tőle… lehetetlen.
Nem megy. Pedig ez lenne a helyes, tudom.
De van a srácban valami, ami úgy vonzz magához, mint a mágnes. Lehetetlen szemet hunyni felette, és igazság szerint nem is akarok.
Vele akarok lenni! Szeretem!
Igen, kimondtam, tessék. Szeretem Őt! Szeretem! Szeretem! Szeretem!
De mit érek vele, ha ő még annyira sem méltat, hogy bejöjjön a suliba.
Talán nem is hiányzok neki. Semennyire sem. Talán már azt sem tudja, ki az a Bella Swan.

Ránéztem az órára.
7: 37.
Ezt nem hiszem el! Több mint fél órán át siránkoztam.
Lehunytam a szemem, és jó mélyen kifújtam a levegőt nyugtatásképp.
Kikeltem az ágyból, és az ablakhoz mentem.
Az égen felhők úsztak, az ablakunkból pedig csodálatos rálátás nyílt a forksi erdőre.
Minden olyan zöld… - fintorodtam el.

Mivel zuhanyozni már nem volt időm, felkaptam egy kék farmert fekete pulcsival, és rohantam az apuval közös fürdőszobába.
Csak imádkozni tudtam, hogy ne legyen bent. De remélhetőleg ő már kora reggel bement az őrsre.

Jól sejtettem.
Tíz perc alatt elintéztem reggeli teendőimet, és rohantam vissza a szobámba a táskámért.
Az este már tanultam, és el is pakoltam a táskámba, ezért arra már nem kellett időt pazarolnom.

A földszinten egy cetli várt a hűtőszekrényre mágnesezve: Csak késő este jövök. Ne várj meg, menj szórakozni, Bella! C.

Ki is találtam, hogy főzök valami finomat Charlie-nak.
Ő egész nap elfoglalt, nekem pedig iskola után amúgy is egy csomó időm van.
Csak el ne felejtsek hazafele beugrani a boltba.
A polcon volt egy „KONYHAPÉNZ” feliratú bögre, apu oda szokta rakni a bevásárlásra szánt összeget.
Kivettem belőle pár bankjegyet, és a kabátomat felkapva indultam az újonnan megjavított Chevymhez.

Az odaúton átfutott rajtam a gondolat: Mi van, ha ma vége van a rossz napjaimnak, és Cullenék autóit látom majd a parkolóban?
Nagyon bíztam benne, de mikor befordultam a suliba, egyből megbizonyosodtam az ellenkezőjéről.

Az első órára igyekezve megláttam Francist.
Ma sem hazudtolta meg magát. Jó szokásához híven megint egy vékony pulcsira húzott pólóban járt-kelt.

- Bells! – futott oda hozzám, amint meglátott.
- Szia.
- Jacob mondta, hogy ma este tábortűz lesz a La Push parton. Mondd, hogy eljössz!
- Bocsi, Franc, de ma nem megy. Gondoltam, főzök valamit apunak.
- Szó sem lehet róla Bella! Ki kell mozdulnod! Jössz és kész. Hétre ott vagyok érted. Sziaaa! – kanyarodott el a negyvenhármas terem felé.
Még tiltakozni sem volt időm. Szuper.
Akkor a főzés lefújva. Végül is, tényleg rég voltam már a parton. Igazából azt hiszem, öt éves lehettem, mikor utoljára jártam arra.

Hirtelen kiváncsiság öntött el.
Vajon változott valami arrafelé? Apa mondta, hogy van egy ottani barátja. Billy Black. A fia, Jacob Francisszel jár. Kíváncsi vagyok rá. Vajon tényleg olyan aranyos és jófej, ahogy azt Franc állítja?

2010. február 19., péntek

Gyilkos ösztönök- 12.fejezet

Oké emberek! Ez csak egy nagyon rövid fejezet lesz, amolyan átvezető.
Mindegy, majd megtudjátok a következő fejezetekből, hogy ezt hogy értem.
Amiért ilyen rövid lett, természetesen nem ez lesz az egyedüli friss, hanem lesz MSz is. Jó olvasgatást! ;)
Puszik, Doo




12. Utolér a múlt

/Jasper szemszöge/



Az ölés iránti vágy egyből elemésztett.
Nem láttam mást, csak a karmazsin vörös vért, nem hallottam mást, mint az őrülten verő szívet, és nem éreztem mást, mint a vér csábító illatát…
Hiába. Dana vére mindig is vonzott. Jobban, mint más emberé.

Orrlyukaim kitágultak, ahogy mélyet szippantottam a levegőből, majd felmorogtam.
Alice rögtön előttem termett, és nyugtatgatott, Emmett erősen tartott, de én szabadulni akartam.
Mit sem törődve ellöktem magam elől szerelmem apró testét, és minden erőmet összeszedve kiszabadultam bátyám erős karjai közül. Danának rontottam.

Előre éreztem a kezeim közt vergődő, szenvedő lány melegen, és érzékien pulzáló vérét, de e helyett valami keménybe ütköztem.
Olyanba, amilyen én is voltam.
Edward szorította a nyakam, és hangosan, fenyegetően rám morgott.
Emmett rögtön mellette termett, és leállította őt.
Tudtam, hogy Edward bármit megtenne Adrianaért, talán még engem is képes lenne megölni.
Emmett olyan erővel fogta meg a vállaimat, hogy úgy éreztem, a csontjaim is beletörnek.
De használt. A hirtelen jött fájdalomtól egy pillanatra kitisztult a fejem, és engedtem, hogy Emmett kituszkoljon a szobából.


/Edward szemszöge/


Megtette. Megint elkövette azt, amit pár évvel ezelőtt.
És a testvérem most is úgy reagált, mint akkor.
Nem hittem, nem akartam elhinni, hogy Adriana ezt tenné Jasperrel.
Hisz ha megölte volna, egész örökkévalóságában a tettéért szendvedne.
Nem, nem. Dana nem tenné ezt. Nem ez volt a szándéka.
De akkor ugyan mi?
Tudta, tudnia kellett, hogy feljövünk hozzá, hisz akkor is ezt tettük. Megéreztük a vér szagát, ez természetes. Tudnia kellett azt is, hogy nem engedjük, hogy ezt tegye.
Nem értek semmit…
Amikor kimentem a szobából, tudtam, hogy valami nincs rendben, na de hogy ennyire? Öngyilkosság?
Akkor, abban a helyzetben még megértettem, hisz a szüleit, és a testvérét vesztette el. De most? Csak annyi történt, hogy Alice mondott neki valamit, amit ő rögtön el is hitt, és el kezdett kombinálni.
Sokszor előfordult már, de ilyen módon még sosem reagált rá.
Bármit is tett, okkal tette. És én felelős vagyok azért, hogy ezt az okot megszüntessem, hogy Szerelmem újra boldog legyen… mellettem.
Kellett nekem épp most Bellához mennem, ha hűséges vagyok hozzá, ha azt csinálom, amit mindig is szoktam, akkor ez nem történik meg.
El kell felejtenem azt a lányt! Hagynom kell, hadd élje a maga életét, nélkülem.
Menni fog! Menni fog, hisz alig ismerem. Még nem kötődöm hozzá. Nem szabad vele többet találkoznom, Danával kell lennem, hogy újra bízzon bennem, hogy rám tudjon támaszkodni. Meg kell őt mentenem egy újabb veszteségtől. Nem hagyhatom el. Soha.

Mennyei szerelem- 22.fejezet

22. Normális

{Edward szemszöge}



Még most sem akartam elhinni.
Mindeddig azt hittem, hogy az a valami Bellában egy gonosz teremtés.
Tévedtem.
Mikor meghallottam a kis hangocskákat a fejemben, megbizonyosodhattam róla, hogy egyáltalán nem az, sőt, a babánk imádja Bellát. És az sem mellékes, hogy nem egy gyermekről van szó, hanem kettőtől.
Bella kívánsága valóra vált. Egy kicsi Edward.
Amikor őt hallom, az olyan, mintha a saját hangom lenne. És ahogy próbálja az édesanyját óvni saját magától, magamra ismerek benne.
A fiam sajnos túl gyors ütembe nő, gyorsabban, mint a kishúga.
Igen, a másik kislány. Egy kicsi Bella.
Nyugodtabb, mint a kisfiú, de az ő gondolatait is hallom párszor.
A kis szívük dobog, ez nyilvánvaló. Félig emberek, de félig vámpírok.
Ami még ennél is furcsább, az az, hogy ők maguk között is tudnak kommunikálni.
Örökölték a képességemet.

A fejem még mindig az én Bellám pocakján nyugszik, a kezemmel simogatom, és hallgatom a gyermekeimet.
Mert Ők többé nem „dolgok”, ők csodásak.

Bella szinte sokkot kapott, amikor közöltem vele a tényt: ikreink lesznek.
Most, hogy felfogta, szinte a felhők között jár, ahogy én is.
De mégis… szégyellem magam hogy eddig úgy vélekedtem erről, ahogy.
Nem viselkedtem apaként, nem álltam Bella mellé, amikor kellett volna, kudarcot vallottam.
De elhatároztam, hogy mostantól minden percemben Vele leszek. Velük leszek.

Rosalie amikor kiment azon az ajtón, láttam a fejében, hogy vadászni ment, és a többiek is vele vannak.
Gondolom, Alice látta hogy ez lesz, és már hazafele tartanak, de még nincsenek olyan közel, hogy érzékeljem őket.
- Edward, mit gondolnak most? – kérdezte Bella mohón. Mindent tudni akart, ami a gyermekeinkkel kapcsolatos.
- Most semmit, pihennek. Várj csak… - hirtelen meghallottam valamit. Éhesek voltak. – Szívem, nem vagy éhes véletlenül? – vigyorogtam rá.
Hirtelen nem tudta mit válaszoljon. Eltátotta a száját. Gondolom, mert már napok óta nem érzékelt éhséget, inkább irtózott az összes ételtől.
- Most hogy mondod… jól esne egy kis csoki. – mosolyodott el.
- Csoki? Csak nem az általános terhességi tüneteket produkálod? – nevettem. – Esetleg egy kis uborkás fagylalt? – pusziltam meg az arcát.
- Mm. – fintorgott, amit meg tudtam érteni. Mondjuk én az összes emberi táplálékhoz így álltam hozzá.
- Rögtön hozom a csokidat. – szakadtam el a hasától, de villámgyorsan vissza is értem, kezemben az édességgel.
- Á, köszönöm. – kapta ki a kezemből Bella, és rögtön felbontotta.
- Hát nem furcsa? Félig vámpírok, de csokit akarnak? – néztem Bellára.
- Ahogy nézzük. Félig emberek is, szóval, miért ne ehetnének normálisan?
- Nem is tudom… nem akarsz inkább egy őzt a csoki helyett? – viccelődtem megint.
Nagyon jó kedvem volt, és ezzel nem voltam egyedül. Mint a négyen így voltunk.
Úgy tűnt, kezd minden rendbe jönni, és ezzel hatalmas kő esett le jeges szívemről.

Viszont még mindig ott volt a szülés kérdése.
Attól, hogy tudtam, a kicsik önszántukból sosem ártanának az anyjuknak, attól még nekik valahogy mégis ki kellett jutni onnan bentről. Viszont Bella még mindig egy törékeny és gyenge ember volt. Aggódtam érte. De most már legalább volt esély.
Biztosat nem tudhattunk addig, amíg Carlisle haza nem ér, és nem vizsgálja meg Bellát.

- Annyira bánt, hogy nem lehetek ott holnap. – mondta szomorúan Szerelmem.
- Ebben az állapotban nem erőltetheted meg magad, tudod jól. Ne félj, itt maradok Veled. – mondtam neki.
Tudtam hogy mennyire szeretne ott lenni, hisz Rose olyan volt neki, mintha a saját nővére lenne, Emmett meg a bátyja, épp mint nekem.
Legszívesebben a saját karjaimban vittem volna oda, hogy mindenki megtudja: gyerekeink lesznek. Széjjel akartam kürtölni, azt akartam, hogy mindenki tudja, milyen büszke vagyok, és végre teljesnek érzem az életemet, és azt, hogy apa leszek.
De nem tehettem. Túl kockázatos lenne. Mégis hogyan magyaráznánk meg az embereknek, hogy két hetesen Bella hasa akkora, mintha már a terhessége végét járná?
Még nekem is feltűnt, hogy pár napja mennyit nőt.

- Edward! Ezt nem hiszem el! Nagynéni leszek! Kétszeres nagynéni! – üzente nekem gondolatban Alice.
Mindjárt hazaérnek.
- Jönnek Alice-ék, készülj fel. – mondtam Bellának mosolyogva.
Pár másodpercre rá kinyílt a bejárati ajtó, és a családunk özönlött be rajta. Egyből megrohamozták Bellát.
- Hogy érzed magad?
- Csodás érzés…
- Ezt el sem hiszem!
- Gratula!
- Szülők lesztek! Ez egyszerűen csodás!
Carlisle, Jasper, Alice, Emmett és Esme teljsen el voltak képedve, olyan széles mosoly terült el az arcaikon, hogy azt hittem, szétreped.
Csak Rosalie maradt csöndben, állt a többiek előtt, nem tűnt se boldognak, se szomorúnak.
Hát persze.
Mindig is szeretett volna egy kisbabát, de mivel neki nem lehet, ezért magának akarta a miénket.
Az első perctől kezdve tudtam, hallottam a gondolatait.
Amíg úgy volt, hogy Bella meghal a szülés után, segített neki, hogy minden rendben legyen, hogy a baba egészséges legyen, és hogy ő lehessen az anyja.
De most, hogy minden rendben, rájött, hogy a terve nem válik be.

- Meg kell vizsgálnom. Emmett, Jasper, kellenének a műszereim a pincéből. Felhoznátok őket?
Em és Jazz eltűntek az ajtó mögött, mi pedig apámmal felsegítettük Bellát a kanapéról.

2010. február 10., szerda

Gyilkos ösztönök - 11. fejezet

11. Kezdődik…

/Dana szemszöge/


Ott voltunk a szobámban, Ő átölelt, én meg… igazából nem csináltam semmit. Nem sírtam, nem éreztem, semmi.
Sokszor átéltem már ezt, de most valami mégis más volt.
Az egész világot mocskos sárga színben láttam. Elemésztett a féltékenység.
Újra érezni kezdtem, de csak dühöt, irigységet, féltékenységet. Megijedtem magamtól. A gondolataim betegesek voltak, és minden vágyam volt Edwardot kérdőre vonni, kiabálni vele. Hogy közöljem vele, tudok arról a másikról, és egy percig se higgye, hogy hagyni fogom.

Ellöktem magamtól az erős férfitestet, ami iránt jelen pillanatban semmi pozitívat nem éreztem. Az iránta érzett szerelem sehol sem volt ebben a pillanatban.
Meglepetten nézett rám. – Dana? – vonta fel a szemöldökét.

Dühösen fújtattam, legszívesebben neki mentem volna. Nem tudtam megmagyarázni ezt az érzést, ilyet még soha nem tapasztaltam magamon, pláne Edwardra irányulóan.
De az előbb is ez volt Alice-szel. Mondjuk őt zsigerből utálom. De Edward…?

- Hol voltál Edward, hm? – kiáltottam rá.
- Én… hogy jön most ez ide? Figyelj, veszel egy forró fürdőt, és minden rendben lesz, oké? Itt leszek veled. – terelte el a témát.
- Nem! Nem! – kontráztam rá. – Semmi nem lesz rendben. Te megcsalsz engem Edward! Tudok róla. Ne… ne is tagadd, tudom hogy már nem szeretsz… ó istenem Edward… hogy tehetted ezt? – összerogytam, lecsúsztam az ágyról, remegtem, és újra sírtam. Szorosan lecsuktam a szemem, ringattam magam.
Mi ez? Mi történik velem? Megbolondulok?

Nem néztem fel, de sejtettem hogy Edward ugyanerre gondol épp.
- Szeretlek. Nem hagylak el soha. Nyugodj meg. – ült le mellém, és próbált átkarolni, de ellöktem magamtól, és felpattantam.

- Ne hazudj nekem! Tudom, hol voltál ma este. Annál a Bellánál, ugye? Miért voltál ott? Te az enyém vagy! Nem mehetsz egy másik lányhoz az éjszaka közepén! Megértetted? – sikítottam. A hangom annyira hisztérikus volt, hogy rá sem ismertem. Most komolyan ezt mondtam?

- Tessék? – nyíltak fel a szemei. – Mit mondtál?
- Én… - próbáltam megmagyarázni, bocsánatot kérni, vagy valami, de nem engedte.
- Nem vagyok senkié sem. Érted? Én irányítom az életemet, azt csinálok amit akarok.
- Persze, én csak…
- Sajnálom hogy Bellához mentem, tényleg, nem volt szép dolog, nem is tudom mit képzeltem… de nem mondhatsz nekem ilyet Adriana! Nem tilthatsz meg nekem semmit. Szabad ember vagyok, önálló döntésekkel. – kiabált.
- Megijesztesz… - suttogtam magam elé.
- Te is engem! Dana… ez nem te vagy….
- Tudom.
Kezeimet a halántékomhoz szorítottam, és leültem az ágyra. Mélyeket lélegeztem, próbáltam lenyugtatni magam. A régi Danát akartam. Nem ezt a depressziós, beteg változatot.
- Sajnálom. – mondtam, amikor már több is futotta egy suttogásnál.
- Nem haragszom Rád. Én is sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Nem tudom elégszer meghálálni, hogy elfogadod azt, ami vagyok. Egy szörnyeteg vagyok. Sajnálom… - hajtotta le a fejét.
- Nem vagy az! – ellenkeztem kicsit hangosabban, mint szerettem volna. A hangom megint hisztis volt.
Edward felemelte a fejét.
- Szeretnék egyedül lenni, ha nem bánod. – mondtam neki.
Tisztázni akartam magammal az előbbi dolgot, habár még most is halálra rémisztett a reakcióm.
- Talán jobb lenne ha… - jött közelebb.
De pont ezt nem akartam. A közelségét. Nem akartam megint megbántani, és tudtam, hogy még mindig úgy érzek, mint pár perce. Nehezemre esett visszafogni magam, és nem rákiabálni, vagy ne adj isten nekimenni. Mondjuk az csak nekem fájna.
- Dana? – érintette meg a vállam.
Jaj ne… ez a valami erősebb nálam. Mi történik?
- Nem! Egyedül akarok lenni! Most! Menj már! – kiabáltam és kituszkoltam az ajtón.
Komolyan megijedtem magamtól. Talán nem is ő a szörnyeteg.

A lelkemben fájdalom tombolt, és homályosan láttam mindent.
Dühös voltam Edwardra, dühös voltam Bellára, magamra, és az egész világra.
Nem tudtam mi ez, de abban biztos voltam, hogy nem a depresszióm. Azt már volt időm kitapasztalni, és most egyáltalán nem ennek kéne történnie.
Most jönne a második fázis. A magamba fordulás, a szótlanság, az érzéketlenség, az önmarcangolás, de nem a mérhetetlen düh, és az ölési vágy.
Rossz vagyok, valami rossz történik, aminek nem szabadna. Tennem kell valamit.

Felkeltem az ágyról, és azt megkerülve kutatni kezdtem a fiókomba. A szike.
Igen, ezt kell tennem. Éreznem kell a fájdalmat. Bűnhődnöm kell.
Kikaptam a fiókom mélyéről, és bezárkóztam a fürdőszobámba Elővettem egy törölközőt, leültem a márvány csempére.
Hideg volt és kemény, ismerős érzés.
Felhúztam a pulcsim szárát, szabaddá téve a csuklómat és az alkaromat.
Lassan, nagyon lassan belemélyesztettem a szikét a bőrömbe, majd a húsomba.
A vérem gyorsan kiserkent, eléggé ahhoz, hogy a lentiek megérezzék.
A következő pillanatban a kulcsrazárt ajtó kitört a helyéről, egyszerre öt döbbent, és egy éhes vámpír arcával találtam szemben magam…

Mennyei szerelem - 21. fejezet

21. Változások


{Bella szemszöge}


Egy keddi napot írtunk, mikor szokás szerint a kanapén feküdtem bebugyolálva, Rosalie pedig mellettem.
Egyre csak a holnapi esküvőjéről beszélt, mesélt minden kis részletéről: a csokráról, a papról, aki a próbabeszédein mindig köpködi a mellette álló Emmettet – ami lássuk be, elég vicces lehet, a Los Angelesi nászútjukról, hogy mit fognak csinálni…
És én egy idő után már nem tudtam rá odafigyelni. Persze örültem nővérem boldogságának, de istenem, csak rám kellett nézni. Hahó, itt fekszem az ágyba magatehetlenül, terhesen… haldokolva.
Ezért nem tudtam már rá figyelni, de elküldeni mégsem akartam, hisz olyan hálás voltam neki hogy törődik velem, hogy mellettem van, és az állapotom tényleg javult. Bár azt nem tudom hogy Rose miatt-e, vagy mert a kisbabám végre befogadja az emberi ételt, noha még csak kis adagokban.
Én azért azt hiszem, mindkét ok rásegített.

Ezen a keddi napon azonban valami megváltozott.
Edward jött le a lépcsőn, arcán halvány mosollyal. Nem tudtam mire vélni a dolgot.

Rose egyből felpattant mellőlem, és elállta Szerelmem útját.
De én már annyira magam mellett akartam tudni, hogy rá kellett szólnom Rosalie-ra.
- Rose, hagyd csak. Kérlek. Nem lesz baj.
- Hát hogyne. Mint három napja? Miután ez a szörnyeteg elment innen, annyira sírtál, hogy alig kaptál levegőt.
Az igazából nem is Edward miatt volt. Nem mondtam Rose-nak, de a baba akkorákat rúgott, hogy úgy éreztem, az egyik bordám bánja.
De Edwardnak rögtön elkínzott lett az arca Rosalie kijelentésére.
- Rosalie… - nyögte.
Nővérem ellenezte a dolgot, de végül odébbállt, és kiment a szobából, én pedig végre Rá koncentrálhattam.
- Edward, hiányoztál. – mosolyogtam rá.
Nem akartam hogy lássa, hogy ez engem mennyire letör.
- Ne haragudj rám emiatt… én akartam jönni, de… - nem kellett befejeznie, tudtam, nehéz most mellettem lennie.
- Nem kell magyarázkodni, megértem… - mondtam neki végül.
Szomorúan bólintott, majd közelebb jött, leült mellém, és elkezdte simogatni a homlokomat. Hideg érintése most különösen jól esett.
De a következő tette eléggé meglepett.
Pocakomon nyugvó kezemre rátette a sajátját.
Én eddig azt hittem undorodik a hasamtól…
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Most egész jól. Nem fészkelődik. – mosolyogtam rá félénken.
Attól hogy undora szemmel láthatóan csillapodott, még nem voltam benne biztos, hogy hogyan viszonyul a „dologhoz” a hasamban.
- Edward? – már épp meg akartam tőle kérdezni, de ahogy végiggondoltam hogyan hangzana, inkább hárítottam.
- Igen?
- Csak… szeretlek. – mondtam végül.
- Én is nagyon szeretlek téged. – puszilta meg a homlokom.
- Engem… - gondolkoztam hangosan. – De én már nem egyedül vagyok. – könnyek gyűltek a szemembe. – Egy pici Edwardot hordok a szívem alatt, és annyira… annyira fáj hogy te nem szereted Őt.
Erre a kijelentésemre megint eluralkodott rajta a már jól megszokott búskomorság.
Többször is szólásra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Úgy tűnt, valamin nagyon gondolkozik.
- Sajnálom. Megígérem, hogy megpróbálok változtatni ezen. – nézett a szemembe. Őszintének látszott, és boldoggá tett hogy tényleg változtatni szeretne az álláspontján. Miattam.
- … de mit is mondtál… pici Edward? Én azt hittem, egy pici Bella.
Legszívesebben megcsókoltam volna. Annyira aranyos volt. Most először tényleg el tudtam képzelni apukának.
Olyan szélesen elmosolyodtam erre a tényre, amennyire csak tudtam. Boldoggá tett.
- Biztos vagyok benne, hogy kisfiú. – bátorodtam fel, és elkezdtem simogatni a hasamat, így ő is kénytelen volt ezt tenni a kezemen lévő kezével. Úgy látszott, nem zavarja, habár nagyobb figyelmet nem szentelt neki.
De aztán valami megváltozott. Ahogy a keze a hasamat érintette, a tekintete ködössé vált, mint aki valamit észrevett…
A Babám… mi van vele? Valami baj van?
Edward úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott, nem mozdult, nem pislogott, semmi.
- Edward?
A tenyerét kinyújtotta a hasamon, és picit erősebben tette rá, de korántsem fájóan.
- Edward! Megijesztesz… mondd már mi van. – nem tudtam, mit csináljak hogy végre rám figyeljen, de nem bírtam tovább a várakozást a válaszára.
- Edward! – kiáltottam rá.
Aztán valami megváltozott, és én tudtam, hogy nincs baj. Sőt…
A kezei finoman elkezdték simogatni a hasamat.
- Oh. – nyögött fel. Ha nem tudtam volna hogy képtelen rá, azt hittem volna hogy sír.
Aztán helyzetet váltott, és a fülét a hasamra tapasztotta.
- Mi az? – kérdeztem tőle immár higgadtan.
- Hallom… a gondolataikat. – a hangja teli volt csodálattal, gyengédséggel és szeretettel.
Várjunk csak… gondolataikat? Mi ez a többes szám? Ha csak nem…
- Tessék? – alig akartam elhinni. Ebben a mondatában két tény is a szemem elé tárult.
Ő hallja a gyermekünket, aki nem is egyedül van odabent…
- Szeretnek Téged. – nézett fel rám. – Mindketten.

2010. február 9., kedd

Dana változás

Hali:)

Megszavaztátok, hogy Annalynne legyen az új Adriana, szóvál váltottam képet.
Mostantól ő Dana karaktere, VÉGRE!!!:D

UI: Friss nemsokára lesz:)
ja és utó-utóirat: Ancsi, várom a csütörtöki mozizást:P

Puszim, Doo

2010. február 5., péntek

Saját regény - előzetes

Sziasztok! :)
Evie és Francis már tudja, hogy belekezdtem egy saját regénybe.
Ennek semmi köze nem lesz a Twilighthoz, de nem lesz sem unalmas, sem pedig átlagos. Ezt megígérhetem.
A történet egy lányról fog szólni, aki a családjával új helyre költözik. Camilnak nehezen megy a beilleszkedés az új iskolába, nehezen szokja meg maga körül az új arcokat.
Ki ez a lány? És milyen titkot rejteget, ami az egész életére hatással van?
Megtudjátok, ha elolvassátok a történetet!
Itt van egy kis részlet a regényemből, talán kedvet kaptok hozzá.
Pusz, Doo

--



Brooklyn. Az otthonom.
Milyen furcsa ezt mondani…
A new yorki gépünk alig egy órája szállt csak le.

Nem értem anyuékat. New York tökéletes volt, minden szempontból.
Imádtam a nyüzsgést, azt, hogy a város sosem alszik. Otthon éreztem magam.
A többiek szerint nyugalom kell a családunknak.
Nyugalom, egyenlő unalom.
Szuper.

A házban több tucat doboz várt kibontásra, de én mégsem tudtam elszakadni az ablaktól.
Az eső zuhogott, és én is megengedtem magamnak egykét krokodilkönnyet.

A házunk nem mondható valami nagynak, de a new yorki lakásunkat mindenképp fölülmúlja.
Világos faparketta a halványrózsaszín falú nappaliban, és a három szobában.
A konyhában meleg, barnás csempék vannak lerakva, ami összhangban van a világosbarna szekrénysorral. Az egész nem nagy, de be kell valljam, nagyon otthonos.
Az én szobám az emeleten van, anyuéké, és Kenny-é között.
Igazából elég csajos a lila falaival, és a fehér komóddal.
El is terveztem, hogy a falakat átfestem narancssárgára, a kedvenc színemre.
A falra pedig kiaggatom a kedvenc posztereimet, amik nélkül aligha lehetne otthonos egy tinédzser lány szobája.

- Hé, Camy, gyere már segíteni! – szól fel nekem Kenny, de én még mindig nem vagyok hajlandó elszakadni az ablakomtól.
Egész jó a hely. A szobámban a párkány szélesebbre van megcsinálva, így néhány párnával egész kényelmesen el lehet helyezkedni rajta.
El is határoztam, hogy itt fogok majd írni, ugyanis megszállott naplóíró vagyok. Mindig ott szorongatom a kezembe a pici, kopott piros noteszom.

Felsóhajtok, és leszállok a párkányomról, hogy lemehessek segíteni a bátyámnak.
Anyu és apu elment bevásárolni, hogy legyen itt valami kaja.

- Na, végre hogy méltóztatott lejönni a kisasszony – borzolta össze Ken a hajam.
Elmosolyodtam, de többre most nem tellett.
- Kenny?
- Mondjad. – sóhajtott.
- Neked nem hiányzik New York?
Reméltem megnyugtat, hogy nem csak én nem akartam ezt a költözés dolgot, de sajnálatomra ő tökéletesen egyetértett apuék elméletével, miszerint szükségünk van egy kis nyugira, és amúgy is, a mi helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak a túlzott figyelmet, mert valakinek előbb-utóbb feltűnne, hogy mi mások vagyunk…

Gyilkos ösztönök- 10.fejezet

10. Érzések

/Edward szemszöge/


Miután hazavittem Bellát, úgy éreztem, akkor, ott ismertem meg igazán.
Eddig is kedveltem, kár tagadni, de hogy még a rideg valóságot is ennyire könnyen fogadja… elképesztő egy lány.

Leparkoltam a kocsit a garázsba, és bementem a házba, ahol Alice fogadott.
Majd kiugrott a bőréből mikor meglátta a levakarhatatlan mosolyt az arcomon.
- Annyira tudtam! Jaj Edward, annyira tudtam hogy minden jól alakul! De megmondtam, igaz? – ugrott a nyakamba.
- Igaz Alice, megmondtad. Igazad volt, mint mindig. – mondtam neki, és próbáltam meglazítani a karjait a nyakam körül. – Alice, megfojtasz.
- Bocsi. – és elengedett.
- Na, mesélj! Mi volt? – húzott a kanapéhoz.
- Miért nem meséled el inkább te? – nevettem.
Hisz Ő ne tudná mi, és hogy történt, mikor előre látja a jövőt?
- Jaj, de az nem ugyan az. Én nem voltam ott. Sajnos.
- Az lényegtelen. A vége így is, úgy is ugyanaz.
- El sem hiszem! Végre lesz egy rendes barátnőd, nem olyan mint ez az… - még időben befejezte, de a gondolatai elértek hozzám: élősködő.
- Szeretem Danát! Szüksége van rám, és nem fogom elhagyni. Bella csak egy barát, érted? – nem akartam kiabálni vele, de feldühített.
- Nem kell vele lenned csak azért, mert ő nem hagy más választást. Szabad ember vagy, független! És nem hiszem el, hogy nem látod be: Bella mennyivel jobb választás lenne.
- Ne mondj ilyeneket… Én igen is szeretem Adrianát! Annyi minden összeköt vele, annyi minden történt már hogy…
- … hogy nem tudod nélküle elképzelni az életedet – mondta unottam.
- Igen, ezt már párszor elmondtad, de vedd végre észre, hogy az a lány csak kihasznál. Nem hagy neked más lehetőséget, csak azt, hogy vele légy.
- Na jó, nekem erre nincs időm. – nem bírtam tovább hallgatni a Danáról kialakított véleményét, talán mert kicsit igazat is adtam neki.
Igen, tudtam hogy Adriana mennyire ragaszkodik hozzám, de én ezt nem is bántam soha. Mindig is vele akartam lenni, ezért ha még az is lenne a helyzet, amit a nővérem állít – miszerint kihasznál – nem bánnám.
Legalábbis eddig sosem bántam volna…

Alice tekintete elhomályosult, látomása volt.
Csupán néhány másodpercig tartott, amíg kinyitotta a szemét, és elvigyorogta magát.
Csak remélni tudtam, hogy nem az esti tervemet látta. Jaj, add hogy ne…
- Hmm, szóval menned kell. Megértem. Menny, siess! – majd elkezdett kituszkolni a szobából. – Rajta már!
Ennyit arról, hogy titokba marad a döntésem.

Elkezdtem futni az erdőben.
Az eső szemerkélt, így a cseppek apró ütésekként csapódtak arcomba, de nem érdekelt, mint ahogy az sem, hogy a hajam csupa víz, vagy az, hogy a cipőm ragad és cuppog a sárban minden egyes lépésemnél.
Csak egy valamire tudtam gondolni: nem sokára láthatom Bellát.

Mert hozzá igyekeztem ilyen későn, a sötétben.
Ez sokak szerint biztos perverzitás lenne, kilesni, ahogy alszik, látni a szobáját, az ágyát, hallgatni a nyugodt szívverését…
De bennem nem volt semmi tisztességtelen gondolat. Tényleg nem.
Egyszerűen látnom kellett azt, aki ilyen kedves a szívemnek.
Szinte vonzott magához, mint egy mágnes.
Nem tudtam, hogy ez azért van-e, mert annyira titokzatos számomra – mert nem hallom a gondolatait, és mert az egész lénye annyira szokatlan -, vagy… netán éreznék iránta valamit?
Persze a barátom volt, barátságot éreztem, de nem voltam benne biztos, hogy nincs-e amellett még valami. Esetleg több.

Így hát felmásztam az ablakához, óvatosan, hogy a szomszédok ne figyeljenek fel rám – már akik még ébren vannak ilyen későn.
Halkan és gyorsan felhúztam az ablakát, és már bent is voltam kevesebb, mint fél másodperc alatt.

A szobája átlagos volt.
Egy ágy a szoba közepén, a fal mellett, lila takaróval és párnával, mellette egy kis éjjeli szekrénnyel.
Egy nagyobb szekrény a másik oldalon, szemben az ággyal, és egy számítógép.
És végül, egy farkasos kép az ajtó mellett, ami, gondolom La Pushról származott.

Bella édesen aludt az ágyban, felgyűrve a takarója szélét.
Illata az egész szobát betöltötte, mint ahogy szívének lány dobogása.
Hirtelen kényszert éreztem odamenni hozzá, és megsimogatni az arcát, betakarni rendesen…
De nem tehetem. Nekem barátnőm van, nem simogathatok egy másik lányt. Már az is nonszensz, hogy betörök a szobájába.

Kiugrottam az ablakon, és hazafelé kezdtem futni, vissza Danához. Az eddigi élezemhez.

Mennyei szerelem- 20.fejezet

20. Gondolatok a négy fal között


{Edward szemszöge}





Mindannyian követünk el hibákat.
Természetes dolog, hisz ezekből tanulunk meg helyesen viselkedni, jó döntéseket hozni.
Tanulni a hibákból… oly sokszor hallottuk már.
De mi van akkor, ha valaki annyi hibát követ el, olyan helyrehozhatatlanul nagy hibákat, hogy egy idő után már elfelejt helyesen cselekedni?

*

Félek, pedig nem szoktam. Az igazság az, hogy egész életemben csak kétszer féltem igazán.
A legelső, mikor Bella rejtélyes körülmények között eltűnt a phoenixi szállodából, ahová Alice-szel és Jasperrel menekült el James elől.
Mint később kiderült, James a régi balett-termébe hívta, hogy ott végezzen vele.
Akkor, ott tényleg azt hittem, elveszítem.
És a másik, mikor az az autó elütötte.
Féltem, hogy belehalok a fájdalomba. Életem elvesztésébe.

De most, mikor az az átkozott szörnyeteg kínozza Bellát, megint félek.
Félelem… nem, azt hiszem ez nem a megfelelő szó.
Félnék, ha lenne még remény, a félelem ezerszer jobb lenne ennél.
Igazából üres vagyok. Üres, mint ez a szoba. Az ijesztően hófehér falak, a hatalmas üveglapok, amik a kinti sivár természetet mutatják.
Mikor megtudtam, hogy Szerelmem halálra van ítélve, általam, mindent leromboltam. A CD-imet összetörtem, az ágyamat kihajítottam az ablakon. Fákat téptem ki a földből, mégsem lett jobb.
A fenébe is, nem lett jobb. Maradt a szörnyű sivár lelkem, és a bűntudat, ami felemészt. De persze megérdemlem.

Azt öltem meg, aki a világot jelentette nekem.
Bella halott volt a szememben.
Carlisle még bizakodott, próbált nyugtatni engem, és a testvéreimet, hogy minden rendben lesz.

Fájt hogy nem lehetek Vele, de egyszerűen nem bírtam nézni, hogy az a dolog szép lassan megöli. Bárhogy nézzük, az én hibám. Egy hatalmas, visszafordíthatatlan, és megbocsáthatatlan hiba.

Már egy napja csak ültem a nagy, fehér falak között a padlón, hátamat a falnak vetve, és gondolkoztam.
Tudtam, hogy Vele kéne lennem, kihasználva azt a pár hetet még, amit mellette tölthetek. Hiányzott az érintése, a csókja…
De hogy is gondolhatok erre? Hisz Életem értelme most csak egy falfehér, lesoványodott, elkínzott nő; akinek én tettem tönkre az életét.
Nem érdemlem meg egyetlen szavát sem, nemhogy a csókjait.

Mielőtt megismertem volna Őt, olyan voltam, mint az élő holtak. Minden nap csak ültem az örök nyugalmat adó szobámban, és vámpír létemen keseregtem.
Bárcsak soha nem ismertem volna meg. Maradt volna az anyjával Phoenixben. Élvezhette volna a meleget, a napfényt, lehetett volna egy normális élete, egy normális férjjel, és normális gyerekekkel.
De nem… neki én kellettem, egy átkozott vámpír. És ha ez nem lett volna neki elég, most a szíve alatt hord mégegyet, akit ráadásul ugyanúgy szeret.

Hát normális ez? – kérdem én.
Miért kell neki ilyen sorsa jutnia? Pont neki, aki egész életében annyira tiszta lelkű volt...

2 hete még minden annyira csodálatos volt. Szerelmesebbek voltunk, mint valaha, szinte szárnyaltunk a boldogságtól.
És most, mintha a legrosszabb rémálomba csöppentünk volna.

Millió és millió dolgon járt az agyam, de mégis mindig visszatértem ahhoz az egyhez, hogy nem vagyok vele. Utáltam magam, amiért ilyen gyenge vagyok, és egyedül hagyom a bajban, holott Ő biztos nem tenné.

Nem. Nem! Küzdenem kell érte! Ha Carlisle szerint még van esélye az életben maradásra, énis hinni fogok benne.
És ha… mégsem így alakulna – aminek a gondolatára mintha egy darabot szakítanának ki nem dobogó szívemből -, legalább mellette voltam a végsőkig, mint egy igazi férfi.

Elhatároztam magam, felkeltem a földről, és lementem az emeleti szobámból rendes, emberi tempóban, és csak reménykedni tudtam benne, hogy a pár napja történt beszélgetésünkért, amiben arról próbáltam meggyőzni, hogy vegyük ki belőle azt a szornyszülöttet, nem utál.

A kanapén feküdt, mint mindig. Egy hatalmas, vastag fehér pléd volt rajta, hogy legalább az melegítse lázban fürdő testét.
A kanapé közepén, a fehér lepel alatt hatalmas dudor látszott, amire már ránézve is a hányinger kerülgetett, holott nem is tudtam hányni.

Odamentem a kanapéhoz, de Rose rögtön mellettem termett, mint egy anyatigris, védelmezve Bellát.
Még rám is morgott.
- Rose, hagyd csak – hallottam meg Szerelmem gyenge hangját. – Kérlek. Nem lesz baj.
- Hát hogyne. Mint három napja? Miután ez a szörnyeteg elment innen, annyira sírtál, hogy alig kaptál levegőt.
Hát ez betalált. Sírt. Miattam, miközben én az erdőt pusztítottam.
- Rosalie… - nyögtem. Nem volt kedvem veszekedni, és nem is volt jogom hozzá, hisz csak az igazat mondta.
A fejét rázta, de végül félreállt az útból, és kiment az ajtón.
- Edward – mosolygott rám Bella. – Hiányoztál.
- Ne haragudj rám emiatt… én akartam jönni, de… - na igen. Nem volt rá magyarázat. Azt mégsem mondhattam, hogy azért nem jöttem, mert nincs bennem elég kitartás.
- Nem kell magyarázkodni – mondta fátyolos hangon. – Megértem.
Lassan bólintottam, majd közelebb mentem, és felültem a földre, és elkezdtem simogatni az arcát. Másik kezemmel gyenge tenyerét simogattam, ami mint mindig, most is védekezően pihent a hasán.
- Hogy érzed magad? – hülye kérdés. Mégis hogy érezné magát?
- Most egész jól. Nem fészkelődik. – eresztett meg egy gyenge mosolyt.
Én ezen nem tudtam mosolyogni. Épp elég erő kellett ahhoz is, hogy ne húzzam el a kezemet a tenyeréről.
- Edward?
- Igen?
- Csak… - elgondolkozott. – Szeretlek. – Tudtam hogy nem ezt akarta mondani.
- Én is nagyon szeretlek Téged. – pusziltam meg finoman verejtékes homlokát.
- Engem… de én már nem egyedül vagyok. Egy pici Edwardot hordok a szívem alatt, és annyira… annyira fáj hogy Te nem szereted őt.
Erre most mit felelhetnék? Hogy nem szeretem, az enyhe kifejezés. Én utálom.
De annyira hiányzott a mosolya, az az igazi, Bellás mosoly, amire még az én halott szívem is mintha újra életre kelne, hogy hazudnom kellett neki.
- Sajnálom. Megígérem, hogy megpróbálok változtatni ezen. De mit is mondtál… pici Edward? Én azt hittem, egy pici Bella. – még a hideg is kirázott, hogy azt a dolgot az édes „pici” jelzővel illetjük, de az, hogy Bellához kellett hasonlítanom, egyenesen a szívembe mart.
De nem hiába, mert olyan aranyos, és egészséges mosolyt villantott, mintha az az izé nem is létezne, mintha nem is fájna neki.
- Biztos vagyok benne, hogy kisfiú. – közölte még mindig mosolyogva, és a hasát simogatva, ami a kezén nyugvó kezemet szintén körkörös mozgásra ítélte a hasán.
És ekkor valami nagyon furcsa dolog történt.

:(

Ne haragudjatok hogy ennyit késik a friss, de Evie-nek elromlott az internetje, Francis gépébe meg nem megy bele az USB-m... de lesz valahogy, megígérem..hamarosan!
És mindkettő történetemből lesz friss egyszerre. egy kis kárpótlás...
És BD-oldalra is rakok fel.
Tényleg bocsi

Na és akkor...
Biztos észrevettétek, hogy van egy kis hajtépés a chatben.
Nem részletezem, de Evie-re irányul, szóval őt légyszi hagyjuk békén.
Megtörtént, oké, megbánta, akkor zárjuk le a témát. Ne rontsuk ezzel a blog színvonalát, légy szíves!
Suliba oké, de nyilvánosan kicsit gáz.

Remélem nem kérek sokat, mindketten a barátnőim vagytok, és nem akarok feszkót köztetek!

Puszi mindenkinek, Doo