Mennyei szerelem - 21. fejezet

21. Változások


{Bella szemszöge}


Egy keddi napot írtunk, mikor szokás szerint a kanapén feküdtem bebugyolálva, Rosalie pedig mellettem.
Egyre csak a holnapi esküvőjéről beszélt, mesélt minden kis részletéről: a csokráról, a papról, aki a próbabeszédein mindig köpködi a mellette álló Emmettet – ami lássuk be, elég vicces lehet, a Los Angelesi nászútjukról, hogy mit fognak csinálni…
És én egy idő után már nem tudtam rá odafigyelni. Persze örültem nővérem boldogságának, de istenem, csak rám kellett nézni. Hahó, itt fekszem az ágyba magatehetlenül, terhesen… haldokolva.
Ezért nem tudtam már rá figyelni, de elküldeni mégsem akartam, hisz olyan hálás voltam neki hogy törődik velem, hogy mellettem van, és az állapotom tényleg javult. Bár azt nem tudom hogy Rose miatt-e, vagy mert a kisbabám végre befogadja az emberi ételt, noha még csak kis adagokban.
Én azért azt hiszem, mindkét ok rásegített.

Ezen a keddi napon azonban valami megváltozott.
Edward jött le a lépcsőn, arcán halvány mosollyal. Nem tudtam mire vélni a dolgot.

Rose egyből felpattant mellőlem, és elállta Szerelmem útját.
De én már annyira magam mellett akartam tudni, hogy rá kellett szólnom Rosalie-ra.
- Rose, hagyd csak. Kérlek. Nem lesz baj.
- Hát hogyne. Mint három napja? Miután ez a szörnyeteg elment innen, annyira sírtál, hogy alig kaptál levegőt.
Az igazából nem is Edward miatt volt. Nem mondtam Rose-nak, de a baba akkorákat rúgott, hogy úgy éreztem, az egyik bordám bánja.
De Edwardnak rögtön elkínzott lett az arca Rosalie kijelentésére.
- Rosalie… - nyögte.
Nővérem ellenezte a dolgot, de végül odébbállt, és kiment a szobából, én pedig végre Rá koncentrálhattam.
- Edward, hiányoztál. – mosolyogtam rá.
Nem akartam hogy lássa, hogy ez engem mennyire letör.
- Ne haragudj rám emiatt… én akartam jönni, de… - nem kellett befejeznie, tudtam, nehéz most mellettem lennie.
- Nem kell magyarázkodni, megértem… - mondtam neki végül.
Szomorúan bólintott, majd közelebb jött, leült mellém, és elkezdte simogatni a homlokomat. Hideg érintése most különösen jól esett.
De a következő tette eléggé meglepett.
Pocakomon nyugvó kezemre rátette a sajátját.
Én eddig azt hittem undorodik a hasamtól…
- Hogy érzed magad? – kérdezte.
- Most egész jól. Nem fészkelődik. – mosolyogtam rá félénken.
Attól hogy undora szemmel láthatóan csillapodott, még nem voltam benne biztos, hogy hogyan viszonyul a „dologhoz” a hasamban.
- Edward? – már épp meg akartam tőle kérdezni, de ahogy végiggondoltam hogyan hangzana, inkább hárítottam.
- Igen?
- Csak… szeretlek. – mondtam végül.
- Én is nagyon szeretlek téged. – puszilta meg a homlokom.
- Engem… - gondolkoztam hangosan. – De én már nem egyedül vagyok. – könnyek gyűltek a szemembe. – Egy pici Edwardot hordok a szívem alatt, és annyira… annyira fáj hogy te nem szereted Őt.
Erre a kijelentésemre megint eluralkodott rajta a már jól megszokott búskomorság.
Többször is szólásra nyitotta a száját, de nem mondott semmit. Úgy tűnt, valamin nagyon gondolkozik.
- Sajnálom. Megígérem, hogy megpróbálok változtatni ezen. – nézett a szemembe. Őszintének látszott, és boldoggá tett hogy tényleg változtatni szeretne az álláspontján. Miattam.
- … de mit is mondtál… pici Edward? Én azt hittem, egy pici Bella.
Legszívesebben megcsókoltam volna. Annyira aranyos volt. Most először tényleg el tudtam képzelni apukának.
Olyan szélesen elmosolyodtam erre a tényre, amennyire csak tudtam. Boldoggá tett.
- Biztos vagyok benne, hogy kisfiú. – bátorodtam fel, és elkezdtem simogatni a hasamat, így ő is kénytelen volt ezt tenni a kezemen lévő kezével. Úgy látszott, nem zavarja, habár nagyobb figyelmet nem szentelt neki.
De aztán valami megváltozott. Ahogy a keze a hasamat érintette, a tekintete ködössé vált, mint aki valamit észrevett…
A Babám… mi van vele? Valami baj van?
Edward úgy nézett ki, mint aki sokkot kapott, nem mozdult, nem pislogott, semmi.
- Edward?
A tenyerét kinyújtotta a hasamon, és picit erősebben tette rá, de korántsem fájóan.
- Edward! Megijesztesz… mondd már mi van. – nem tudtam, mit csináljak hogy végre rám figyeljen, de nem bírtam tovább a várakozást a válaszára.
- Edward! – kiáltottam rá.
Aztán valami megváltozott, és én tudtam, hogy nincs baj. Sőt…
A kezei finoman elkezdték simogatni a hasamat.
- Oh. – nyögött fel. Ha nem tudtam volna hogy képtelen rá, azt hittem volna hogy sír.
Aztán helyzetet váltott, és a fülét a hasamra tapasztotta.
- Mi az? – kérdeztem tőle immár higgadtan.
- Hallom… a gondolataikat. – a hangja teli volt csodálattal, gyengédséggel és szeretettel.
Várjunk csak… gondolataikat? Mi ez a többes szám? Ha csak nem…
- Tessék? – alig akartam elhinni. Ebben a mondatában két tény is a szemem elé tárult.
Ő hallja a gyermekünket, aki nem is egyedül van odabent…
- Szeretnek Téged. – nézett fel rám. – Mindketten.