Saját regény - előzetes

Sziasztok! :)
Evie és Francis már tudja, hogy belekezdtem egy saját regénybe.
Ennek semmi köze nem lesz a Twilighthoz, de nem lesz sem unalmas, sem pedig átlagos. Ezt megígérhetem.
A történet egy lányról fog szólni, aki a családjával új helyre költözik. Camilnak nehezen megy a beilleszkedés az új iskolába, nehezen szokja meg maga körül az új arcokat.
Ki ez a lány? És milyen titkot rejteget, ami az egész életére hatással van?
Megtudjátok, ha elolvassátok a történetet!
Itt van egy kis részlet a regényemből, talán kedvet kaptok hozzá.
Pusz, Doo

--



Brooklyn. Az otthonom.
Milyen furcsa ezt mondani…
A new yorki gépünk alig egy órája szállt csak le.

Nem értem anyuékat. New York tökéletes volt, minden szempontból.
Imádtam a nyüzsgést, azt, hogy a város sosem alszik. Otthon éreztem magam.
A többiek szerint nyugalom kell a családunknak.
Nyugalom, egyenlő unalom.
Szuper.

A házban több tucat doboz várt kibontásra, de én mégsem tudtam elszakadni az ablaktól.
Az eső zuhogott, és én is megengedtem magamnak egykét krokodilkönnyet.

A házunk nem mondható valami nagynak, de a new yorki lakásunkat mindenképp fölülmúlja.
Világos faparketta a halványrózsaszín falú nappaliban, és a három szobában.
A konyhában meleg, barnás csempék vannak lerakva, ami összhangban van a világosbarna szekrénysorral. Az egész nem nagy, de be kell valljam, nagyon otthonos.
Az én szobám az emeleten van, anyuéké, és Kenny-é között.
Igazából elég csajos a lila falaival, és a fehér komóddal.
El is terveztem, hogy a falakat átfestem narancssárgára, a kedvenc színemre.
A falra pedig kiaggatom a kedvenc posztereimet, amik nélkül aligha lehetne otthonos egy tinédzser lány szobája.

- Hé, Camy, gyere már segíteni! – szól fel nekem Kenny, de én még mindig nem vagyok hajlandó elszakadni az ablakomtól.
Egész jó a hely. A szobámban a párkány szélesebbre van megcsinálva, így néhány párnával egész kényelmesen el lehet helyezkedni rajta.
El is határoztam, hogy itt fogok majd írni, ugyanis megszállott naplóíró vagyok. Mindig ott szorongatom a kezembe a pici, kopott piros noteszom.

Felsóhajtok, és leszállok a párkányomról, hogy lemehessek segíteni a bátyámnak.
Anyu és apu elment bevásárolni, hogy legyen itt valami kaja.

- Na, végre hogy méltóztatott lejönni a kisasszony – borzolta össze Ken a hajam.
Elmosolyodtam, de többre most nem tellett.
- Kenny?
- Mondjad. – sóhajtott.
- Neked nem hiányzik New York?
Reméltem megnyugtat, hogy nem csak én nem akartam ezt a költözés dolgot, de sajnálatomra ő tökéletesen egyetértett apuék elméletével, miszerint szükségünk van egy kis nyugira, és amúgy is, a mi helyzetünkben nem engedhetjük meg magunknak a túlzott figyelmet, mert valakinek előbb-utóbb feltűnne, hogy mi mások vagyunk…