Gyilkos ösztönök- 13.fejezet

13. Mindennapok

/Dana szemszöge/



Ahogy múlt az idő, a napok és a hetek kezdtek összefolyni.
Nem volt már meg az az érzés, hogy a holnap talán mást hoz.
Nem éltem, csak úgy voltam, az üres szobámban, amiből Edward utasítására minden olyan tárgyat kipakoltak, amivel ártani tudnék magamnak.

Evie néhányszor telefonált. Megadta a leckét, mert ugye „iskoláról szó sem lehet, Dana!”
Nem mintha olyan nagyon vágytam volna rá. De azért Evie hiányzott. Ő mindig, mindenben segített nekem. Ha nagy baj volt, akkor a közelébe lenni szinte megváltás volt.
Komolyan, mintha minden gondomat s bajomat elfújta volna a szél.
De most… most még Ő sem volt nekem.
Persze tudom, hogy csak egy telefonba került volna, és már itt is van, de ez a dolog más volt.
Most csakis magamra számíthattam. Nekem kell rendbe hoznom az elcseszett életemet. De ha egyszer olyan nehéz!
Sőt, számomra lehetetlennek bizonyult.

Edward most is velem volt. Az ágyam szélén ült, és az ökölbe szorult, az ingerültségtől néha meg-megránduló kezemet szorongatta.
Segíteni próbált, és valamilyen szinten a hatását éreztem is, de sajnos kevésnek bizonyult.
Ez nem oldja meg a problémáimat. Nem segít nekem. Ezért könnyebb úgy tenni, mintha nem is vennék róla tudomást. Mert attól még gyengébbnek érezném magam.

Sokszor gondolkodtam rajta, hogy vajon mi válthatta ki belőlem ezt a dolgot, de akárhogy is próbálkoztam, nem tudtam rájönni.
Talán annyi fájdalom ért már, hogy az Alice féle incidenskor betelt a pohár, és a tűrőképességem feladta a harcot a megtaposott szívem ellen?
Lehetséges. De akkor mondja meg valaki, mit kell ilyenkor csinálni! Mit tegyek, hogy ne fájjon ennyire?



/Bella szemszöge/



Egy újabb nap. Egy újabb unalmas, és tehetetlenségben elszenvedett nap.

Egész éjszaka a hátrahagyott életemen járt az eszem.
Mennyivel könnyebb volna Phoenixben.
Az eddigi életem, mondhatni könnyű volt. Gondtalan.
De mióta ideköltöztem…
A sulival már úgy-ahogy megbékéltem. Ha barátokat nem is, pár srácot, akikkel együtt lóghatok, már szereztem.
De Edward…
Minden tök rendben megy, együtt lógunk, beszélgetünk, beavat a legnagyobb titkába, és akkor eltűnik.
De miért?
Ha legalább fel tudnám hívni, vagy tudnám, hol lakik…
Több mint két hete nem jött suliba. Sem Ő, sem a testvérei, de még a barátnője sem.
Eleinte nem akartam bevallani, még magamnak sem, de azt hiszem… megkedveltem. Közel engedtem magamhoz. Számít nekem. Nagyon is sokat.
Elfogadtam hogy vámpír, elfogadtam, hogy van barátnője. Elfogadtam, hogy az utóbbi miatt mi sosem lehetünk úgy együtt, de teljesen távol maradni tőle… lehetetlen.
Nem megy. Pedig ez lenne a helyes, tudom.
De van a srácban valami, ami úgy vonzz magához, mint a mágnes. Lehetetlen szemet hunyni felette, és igazság szerint nem is akarok.
Vele akarok lenni! Szeretem!
Igen, kimondtam, tessék. Szeretem Őt! Szeretem! Szeretem! Szeretem!
De mit érek vele, ha ő még annyira sem méltat, hogy bejöjjön a suliba.
Talán nem is hiányzok neki. Semennyire sem. Talán már azt sem tudja, ki az a Bella Swan.

Ránéztem az órára.
7: 37.
Ezt nem hiszem el! Több mint fél órán át siránkoztam.
Lehunytam a szemem, és jó mélyen kifújtam a levegőt nyugtatásképp.
Kikeltem az ágyból, és az ablakhoz mentem.
Az égen felhők úsztak, az ablakunkból pedig csodálatos rálátás nyílt a forksi erdőre.
Minden olyan zöld… - fintorodtam el.

Mivel zuhanyozni már nem volt időm, felkaptam egy kék farmert fekete pulcsival, és rohantam az apuval közös fürdőszobába.
Csak imádkozni tudtam, hogy ne legyen bent. De remélhetőleg ő már kora reggel bement az őrsre.

Jól sejtettem.
Tíz perc alatt elintéztem reggeli teendőimet, és rohantam vissza a szobámba a táskámért.
Az este már tanultam, és el is pakoltam a táskámba, ezért arra már nem kellett időt pazarolnom.

A földszinten egy cetli várt a hűtőszekrényre mágnesezve: Csak késő este jövök. Ne várj meg, menj szórakozni, Bella! C.

Ki is találtam, hogy főzök valami finomat Charlie-nak.
Ő egész nap elfoglalt, nekem pedig iskola után amúgy is egy csomó időm van.
Csak el ne felejtsek hazafele beugrani a boltba.
A polcon volt egy „KONYHAPÉNZ” feliratú bögre, apu oda szokta rakni a bevásárlásra szánt összeget.
Kivettem belőle pár bankjegyet, és a kabátomat felkapva indultam az újonnan megjavított Chevymhez.

Az odaúton átfutott rajtam a gondolat: Mi van, ha ma vége van a rossz napjaimnak, és Cullenék autóit látom majd a parkolóban?
Nagyon bíztam benne, de mikor befordultam a suliba, egyből megbizonyosodtam az ellenkezőjéről.

Az első órára igyekezve megláttam Francist.
Ma sem hazudtolta meg magát. Jó szokásához híven megint egy vékony pulcsira húzott pólóban járt-kelt.

- Bells! – futott oda hozzám, amint meglátott.
- Szia.
- Jacob mondta, hogy ma este tábortűz lesz a La Push parton. Mondd, hogy eljössz!
- Bocsi, Franc, de ma nem megy. Gondoltam, főzök valamit apunak.
- Szó sem lehet róla Bella! Ki kell mozdulnod! Jössz és kész. Hétre ott vagyok érted. Sziaaa! – kanyarodott el a negyvenhármas terem felé.
Még tiltakozni sem volt időm. Szuper.
Akkor a főzés lefújva. Végül is, tényleg rég voltam már a parton. Igazából azt hiszem, öt éves lehettem, mikor utoljára jártam arra.

Hirtelen kiváncsiság öntött el.
Vajon változott valami arrafelé? Apa mondta, hogy van egy ottani barátja. Billy Black. A fia, Jacob Francisszel jár. Kíváncsi vagyok rá. Vajon tényleg olyan aranyos és jófej, ahogy azt Franc állítja?