Mennyei szerelem- 22.fejezet

22. Normális

{Edward szemszöge}



Még most sem akartam elhinni.
Mindeddig azt hittem, hogy az a valami Bellában egy gonosz teremtés.
Tévedtem.
Mikor meghallottam a kis hangocskákat a fejemben, megbizonyosodhattam róla, hogy egyáltalán nem az, sőt, a babánk imádja Bellát. És az sem mellékes, hogy nem egy gyermekről van szó, hanem kettőtől.
Bella kívánsága valóra vált. Egy kicsi Edward.
Amikor őt hallom, az olyan, mintha a saját hangom lenne. És ahogy próbálja az édesanyját óvni saját magától, magamra ismerek benne.
A fiam sajnos túl gyors ütembe nő, gyorsabban, mint a kishúga.
Igen, a másik kislány. Egy kicsi Bella.
Nyugodtabb, mint a kisfiú, de az ő gondolatait is hallom párszor.
A kis szívük dobog, ez nyilvánvaló. Félig emberek, de félig vámpírok.
Ami még ennél is furcsább, az az, hogy ők maguk között is tudnak kommunikálni.
Örökölték a képességemet.

A fejem még mindig az én Bellám pocakján nyugszik, a kezemmel simogatom, és hallgatom a gyermekeimet.
Mert Ők többé nem „dolgok”, ők csodásak.

Bella szinte sokkot kapott, amikor közöltem vele a tényt: ikreink lesznek.
Most, hogy felfogta, szinte a felhők között jár, ahogy én is.
De mégis… szégyellem magam hogy eddig úgy vélekedtem erről, ahogy.
Nem viselkedtem apaként, nem álltam Bella mellé, amikor kellett volna, kudarcot vallottam.
De elhatároztam, hogy mostantól minden percemben Vele leszek. Velük leszek.

Rosalie amikor kiment azon az ajtón, láttam a fejében, hogy vadászni ment, és a többiek is vele vannak.
Gondolom, Alice látta hogy ez lesz, és már hazafele tartanak, de még nincsenek olyan közel, hogy érzékeljem őket.
- Edward, mit gondolnak most? – kérdezte Bella mohón. Mindent tudni akart, ami a gyermekeinkkel kapcsolatos.
- Most semmit, pihennek. Várj csak… - hirtelen meghallottam valamit. Éhesek voltak. – Szívem, nem vagy éhes véletlenül? – vigyorogtam rá.
Hirtelen nem tudta mit válaszoljon. Eltátotta a száját. Gondolom, mert már napok óta nem érzékelt éhséget, inkább irtózott az összes ételtől.
- Most hogy mondod… jól esne egy kis csoki. – mosolyodott el.
- Csoki? Csak nem az általános terhességi tüneteket produkálod? – nevettem. – Esetleg egy kis uborkás fagylalt? – pusziltam meg az arcát.
- Mm. – fintorgott, amit meg tudtam érteni. Mondjuk én az összes emberi táplálékhoz így álltam hozzá.
- Rögtön hozom a csokidat. – szakadtam el a hasától, de villámgyorsan vissza is értem, kezemben az édességgel.
- Á, köszönöm. – kapta ki a kezemből Bella, és rögtön felbontotta.
- Hát nem furcsa? Félig vámpírok, de csokit akarnak? – néztem Bellára.
- Ahogy nézzük. Félig emberek is, szóval, miért ne ehetnének normálisan?
- Nem is tudom… nem akarsz inkább egy őzt a csoki helyett? – viccelődtem megint.
Nagyon jó kedvem volt, és ezzel nem voltam egyedül. Mint a négyen így voltunk.
Úgy tűnt, kezd minden rendbe jönni, és ezzel hatalmas kő esett le jeges szívemről.

Viszont még mindig ott volt a szülés kérdése.
Attól, hogy tudtam, a kicsik önszántukból sosem ártanának az anyjuknak, attól még nekik valahogy mégis ki kellett jutni onnan bentről. Viszont Bella még mindig egy törékeny és gyenge ember volt. Aggódtam érte. De most már legalább volt esély.
Biztosat nem tudhattunk addig, amíg Carlisle haza nem ér, és nem vizsgálja meg Bellát.

- Annyira bánt, hogy nem lehetek ott holnap. – mondta szomorúan Szerelmem.
- Ebben az állapotban nem erőltetheted meg magad, tudod jól. Ne félj, itt maradok Veled. – mondtam neki.
Tudtam hogy mennyire szeretne ott lenni, hisz Rose olyan volt neki, mintha a saját nővére lenne, Emmett meg a bátyja, épp mint nekem.
Legszívesebben a saját karjaimban vittem volna oda, hogy mindenki megtudja: gyerekeink lesznek. Széjjel akartam kürtölni, azt akartam, hogy mindenki tudja, milyen büszke vagyok, és végre teljesnek érzem az életemet, és azt, hogy apa leszek.
De nem tehettem. Túl kockázatos lenne. Mégis hogyan magyaráznánk meg az embereknek, hogy két hetesen Bella hasa akkora, mintha már a terhessége végét járná?
Még nekem is feltűnt, hogy pár napja mennyit nőt.

- Edward! Ezt nem hiszem el! Nagynéni leszek! Kétszeres nagynéni! – üzente nekem gondolatban Alice.
Mindjárt hazaérnek.
- Jönnek Alice-ék, készülj fel. – mondtam Bellának mosolyogva.
Pár másodpercre rá kinyílt a bejárati ajtó, és a családunk özönlött be rajta. Egyből megrohamozták Bellát.
- Hogy érzed magad?
- Csodás érzés…
- Ezt el sem hiszem!
- Gratula!
- Szülők lesztek! Ez egyszerűen csodás!
Carlisle, Jasper, Alice, Emmett és Esme teljsen el voltak képedve, olyan széles mosoly terült el az arcaikon, hogy azt hittem, szétreped.
Csak Rosalie maradt csöndben, állt a többiek előtt, nem tűnt se boldognak, se szomorúnak.
Hát persze.
Mindig is szeretett volna egy kisbabát, de mivel neki nem lehet, ezért magának akarta a miénket.
Az első perctől kezdve tudtam, hallottam a gondolatait.
Amíg úgy volt, hogy Bella meghal a szülés után, segített neki, hogy minden rendben legyen, hogy a baba egészséges legyen, és hogy ő lehessen az anyja.
De most, hogy minden rendben, rájött, hogy a terve nem válik be.

- Meg kell vizsgálnom. Emmett, Jasper, kellenének a műszereim a pincéből. Felhoznátok őket?
Em és Jazz eltűntek az ajtó mögött, mi pedig apámmal felsegítettük Bellát a kanapéról.