Gyilkos ösztönök - 11. fejezet

11. Kezdődik…

/Dana szemszöge/


Ott voltunk a szobámban, Ő átölelt, én meg… igazából nem csináltam semmit. Nem sírtam, nem éreztem, semmi.
Sokszor átéltem már ezt, de most valami mégis más volt.
Az egész világot mocskos sárga színben láttam. Elemésztett a féltékenység.
Újra érezni kezdtem, de csak dühöt, irigységet, féltékenységet. Megijedtem magamtól. A gondolataim betegesek voltak, és minden vágyam volt Edwardot kérdőre vonni, kiabálni vele. Hogy közöljem vele, tudok arról a másikról, és egy percig se higgye, hogy hagyni fogom.

Ellöktem magamtól az erős férfitestet, ami iránt jelen pillanatban semmi pozitívat nem éreztem. Az iránta érzett szerelem sehol sem volt ebben a pillanatban.
Meglepetten nézett rám. – Dana? – vonta fel a szemöldökét.

Dühösen fújtattam, legszívesebben neki mentem volna. Nem tudtam megmagyarázni ezt az érzést, ilyet még soha nem tapasztaltam magamon, pláne Edwardra irányulóan.
De az előbb is ez volt Alice-szel. Mondjuk őt zsigerből utálom. De Edward…?

- Hol voltál Edward, hm? – kiáltottam rá.
- Én… hogy jön most ez ide? Figyelj, veszel egy forró fürdőt, és minden rendben lesz, oké? Itt leszek veled. – terelte el a témát.
- Nem! Nem! – kontráztam rá. – Semmi nem lesz rendben. Te megcsalsz engem Edward! Tudok róla. Ne… ne is tagadd, tudom hogy már nem szeretsz… ó istenem Edward… hogy tehetted ezt? – összerogytam, lecsúsztam az ágyról, remegtem, és újra sírtam. Szorosan lecsuktam a szemem, ringattam magam.
Mi ez? Mi történik velem? Megbolondulok?

Nem néztem fel, de sejtettem hogy Edward ugyanerre gondol épp.
- Szeretlek. Nem hagylak el soha. Nyugodj meg. – ült le mellém, és próbált átkarolni, de ellöktem magamtól, és felpattantam.

- Ne hazudj nekem! Tudom, hol voltál ma este. Annál a Bellánál, ugye? Miért voltál ott? Te az enyém vagy! Nem mehetsz egy másik lányhoz az éjszaka közepén! Megértetted? – sikítottam. A hangom annyira hisztérikus volt, hogy rá sem ismertem. Most komolyan ezt mondtam?

- Tessék? – nyíltak fel a szemei. – Mit mondtál?
- Én… - próbáltam megmagyarázni, bocsánatot kérni, vagy valami, de nem engedte.
- Nem vagyok senkié sem. Érted? Én irányítom az életemet, azt csinálok amit akarok.
- Persze, én csak…
- Sajnálom hogy Bellához mentem, tényleg, nem volt szép dolog, nem is tudom mit képzeltem… de nem mondhatsz nekem ilyet Adriana! Nem tilthatsz meg nekem semmit. Szabad ember vagyok, önálló döntésekkel. – kiabált.
- Megijesztesz… - suttogtam magam elé.
- Te is engem! Dana… ez nem te vagy….
- Tudom.
Kezeimet a halántékomhoz szorítottam, és leültem az ágyra. Mélyeket lélegeztem, próbáltam lenyugtatni magam. A régi Danát akartam. Nem ezt a depressziós, beteg változatot.
- Sajnálom. – mondtam, amikor már több is futotta egy suttogásnál.
- Nem haragszom Rád. Én is sajnálom, nem akartalak megijeszteni. Nem tudom elégszer meghálálni, hogy elfogadod azt, ami vagyok. Egy szörnyeteg vagyok. Sajnálom… - hajtotta le a fejét.
- Nem vagy az! – ellenkeztem kicsit hangosabban, mint szerettem volna. A hangom megint hisztis volt.
Edward felemelte a fejét.
- Szeretnék egyedül lenni, ha nem bánod. – mondtam neki.
Tisztázni akartam magammal az előbbi dolgot, habár még most is halálra rémisztett a reakcióm.
- Talán jobb lenne ha… - jött közelebb.
De pont ezt nem akartam. A közelségét. Nem akartam megint megbántani, és tudtam, hogy még mindig úgy érzek, mint pár perce. Nehezemre esett visszafogni magam, és nem rákiabálni, vagy ne adj isten nekimenni. Mondjuk az csak nekem fájna.
- Dana? – érintette meg a vállam.
Jaj ne… ez a valami erősebb nálam. Mi történik?
- Nem! Egyedül akarok lenni! Most! Menj már! – kiabáltam és kituszkoltam az ajtón.
Komolyan megijedtem magamtól. Talán nem is ő a szörnyeteg.

A lelkemben fájdalom tombolt, és homályosan láttam mindent.
Dühös voltam Edwardra, dühös voltam Bellára, magamra, és az egész világra.
Nem tudtam mi ez, de abban biztos voltam, hogy nem a depresszióm. Azt már volt időm kitapasztalni, és most egyáltalán nem ennek kéne történnie.
Most jönne a második fázis. A magamba fordulás, a szótlanság, az érzéketlenség, az önmarcangolás, de nem a mérhetetlen düh, és az ölési vágy.
Rossz vagyok, valami rossz történik, aminek nem szabadna. Tennem kell valamit.

Felkeltem az ágyról, és azt megkerülve kutatni kezdtem a fiókomba. A szike.
Igen, ezt kell tennem. Éreznem kell a fájdalmat. Bűnhődnöm kell.
Kikaptam a fiókom mélyéről, és bezárkóztam a fürdőszobámba Elővettem egy törölközőt, leültem a márvány csempére.
Hideg volt és kemény, ismerős érzés.
Felhúztam a pulcsim szárát, szabaddá téve a csuklómat és az alkaromat.
Lassan, nagyon lassan belemélyesztettem a szikét a bőrömbe, majd a húsomba.
A vérem gyorsan kiserkent, eléggé ahhoz, hogy a lentiek megérezzék.
A következő pillanatban a kulcsrazárt ajtó kitört a helyéről, egyszerre öt döbbent, és egy éhes vámpír arcával találtam szemben magam…