Mennyei szerelem- 20.fejezet

20. Gondolatok a négy fal között


{Edward szemszöge}





Mindannyian követünk el hibákat.
Természetes dolog, hisz ezekből tanulunk meg helyesen viselkedni, jó döntéseket hozni.
Tanulni a hibákból… oly sokszor hallottuk már.
De mi van akkor, ha valaki annyi hibát követ el, olyan helyrehozhatatlanul nagy hibákat, hogy egy idő után már elfelejt helyesen cselekedni?

*

Félek, pedig nem szoktam. Az igazság az, hogy egész életemben csak kétszer féltem igazán.
A legelső, mikor Bella rejtélyes körülmények között eltűnt a phoenixi szállodából, ahová Alice-szel és Jasperrel menekült el James elől.
Mint később kiderült, James a régi balett-termébe hívta, hogy ott végezzen vele.
Akkor, ott tényleg azt hittem, elveszítem.
És a másik, mikor az az autó elütötte.
Féltem, hogy belehalok a fájdalomba. Életem elvesztésébe.

De most, mikor az az átkozott szörnyeteg kínozza Bellát, megint félek.
Félelem… nem, azt hiszem ez nem a megfelelő szó.
Félnék, ha lenne még remény, a félelem ezerszer jobb lenne ennél.
Igazából üres vagyok. Üres, mint ez a szoba. Az ijesztően hófehér falak, a hatalmas üveglapok, amik a kinti sivár természetet mutatják.
Mikor megtudtam, hogy Szerelmem halálra van ítélve, általam, mindent leromboltam. A CD-imet összetörtem, az ágyamat kihajítottam az ablakon. Fákat téptem ki a földből, mégsem lett jobb.
A fenébe is, nem lett jobb. Maradt a szörnyű sivár lelkem, és a bűntudat, ami felemészt. De persze megérdemlem.

Azt öltem meg, aki a világot jelentette nekem.
Bella halott volt a szememben.
Carlisle még bizakodott, próbált nyugtatni engem, és a testvéreimet, hogy minden rendben lesz.

Fájt hogy nem lehetek Vele, de egyszerűen nem bírtam nézni, hogy az a dolog szép lassan megöli. Bárhogy nézzük, az én hibám. Egy hatalmas, visszafordíthatatlan, és megbocsáthatatlan hiba.

Már egy napja csak ültem a nagy, fehér falak között a padlón, hátamat a falnak vetve, és gondolkoztam.
Tudtam, hogy Vele kéne lennem, kihasználva azt a pár hetet még, amit mellette tölthetek. Hiányzott az érintése, a csókja…
De hogy is gondolhatok erre? Hisz Életem értelme most csak egy falfehér, lesoványodott, elkínzott nő; akinek én tettem tönkre az életét.
Nem érdemlem meg egyetlen szavát sem, nemhogy a csókjait.

Mielőtt megismertem volna Őt, olyan voltam, mint az élő holtak. Minden nap csak ültem az örök nyugalmat adó szobámban, és vámpír létemen keseregtem.
Bárcsak soha nem ismertem volna meg. Maradt volna az anyjával Phoenixben. Élvezhette volna a meleget, a napfényt, lehetett volna egy normális élete, egy normális férjjel, és normális gyerekekkel.
De nem… neki én kellettem, egy átkozott vámpír. És ha ez nem lett volna neki elég, most a szíve alatt hord mégegyet, akit ráadásul ugyanúgy szeret.

Hát normális ez? – kérdem én.
Miért kell neki ilyen sorsa jutnia? Pont neki, aki egész életében annyira tiszta lelkű volt...

2 hete még minden annyira csodálatos volt. Szerelmesebbek voltunk, mint valaha, szinte szárnyaltunk a boldogságtól.
És most, mintha a legrosszabb rémálomba csöppentünk volna.

Millió és millió dolgon járt az agyam, de mégis mindig visszatértem ahhoz az egyhez, hogy nem vagyok vele. Utáltam magam, amiért ilyen gyenge vagyok, és egyedül hagyom a bajban, holott Ő biztos nem tenné.

Nem. Nem! Küzdenem kell érte! Ha Carlisle szerint még van esélye az életben maradásra, énis hinni fogok benne.
És ha… mégsem így alakulna – aminek a gondolatára mintha egy darabot szakítanának ki nem dobogó szívemből -, legalább mellette voltam a végsőkig, mint egy igazi férfi.

Elhatároztam magam, felkeltem a földről, és lementem az emeleti szobámból rendes, emberi tempóban, és csak reménykedni tudtam benne, hogy a pár napja történt beszélgetésünkért, amiben arról próbáltam meggyőzni, hogy vegyük ki belőle azt a szornyszülöttet, nem utál.

A kanapén feküdt, mint mindig. Egy hatalmas, vastag fehér pléd volt rajta, hogy legalább az melegítse lázban fürdő testét.
A kanapé közepén, a fehér lepel alatt hatalmas dudor látszott, amire már ránézve is a hányinger kerülgetett, holott nem is tudtam hányni.

Odamentem a kanapéhoz, de Rose rögtön mellettem termett, mint egy anyatigris, védelmezve Bellát.
Még rám is morgott.
- Rose, hagyd csak – hallottam meg Szerelmem gyenge hangját. – Kérlek. Nem lesz baj.
- Hát hogyne. Mint három napja? Miután ez a szörnyeteg elment innen, annyira sírtál, hogy alig kaptál levegőt.
Hát ez betalált. Sírt. Miattam, miközben én az erdőt pusztítottam.
- Rosalie… - nyögtem. Nem volt kedvem veszekedni, és nem is volt jogom hozzá, hisz csak az igazat mondta.
A fejét rázta, de végül félreállt az útból, és kiment az ajtón.
- Edward – mosolygott rám Bella. – Hiányoztál.
- Ne haragudj rám emiatt… én akartam jönni, de… - na igen. Nem volt rá magyarázat. Azt mégsem mondhattam, hogy azért nem jöttem, mert nincs bennem elég kitartás.
- Nem kell magyarázkodni – mondta fátyolos hangon. – Megértem.
Lassan bólintottam, majd közelebb mentem, és felültem a földre, és elkezdtem simogatni az arcát. Másik kezemmel gyenge tenyerét simogattam, ami mint mindig, most is védekezően pihent a hasán.
- Hogy érzed magad? – hülye kérdés. Mégis hogy érezné magát?
- Most egész jól. Nem fészkelődik. – eresztett meg egy gyenge mosolyt.
Én ezen nem tudtam mosolyogni. Épp elég erő kellett ahhoz is, hogy ne húzzam el a kezemet a tenyeréről.
- Edward?
- Igen?
- Csak… - elgondolkozott. – Szeretlek. – Tudtam hogy nem ezt akarta mondani.
- Én is nagyon szeretlek Téged. – pusziltam meg finoman verejtékes homlokát.
- Engem… de én már nem egyedül vagyok. Egy pici Edwardot hordok a szívem alatt, és annyira… annyira fáj hogy Te nem szereted őt.
Erre most mit felelhetnék? Hogy nem szeretem, az enyhe kifejezés. Én utálom.
De annyira hiányzott a mosolya, az az igazi, Bellás mosoly, amire még az én halott szívem is mintha újra életre kelne, hogy hazudnom kellett neki.
- Sajnálom. Megígérem, hogy megpróbálok változtatni ezen. De mit is mondtál… pici Edward? Én azt hittem, egy pici Bella. – még a hideg is kirázott, hogy azt a dolgot az édes „pici” jelzővel illetjük, de az, hogy Bellához kellett hasonlítanom, egyenesen a szívembe mart.
De nem hiába, mert olyan aranyos, és egészséges mosolyt villantott, mintha az az izé nem is létezne, mintha nem is fájna neki.
- Biztos vagyok benne, hogy kisfiú. – közölte még mindig mosolyogva, és a hasát simogatva, ami a kezén nyugvó kezemet szintén körkörös mozgásra ítélte a hasán.
És ekkor valami nagyon furcsa dolog történt.