Elveszve a múltban - 2. rész II./II.

II./II. Cullens


A múlt:




Másnap megint a hintámban ringattam magam, és a fiú szobáját bámultam, de természetesen nem láttam semmit.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni sem, hogy miért nem jön ki a szabad levegőre, hogy mit csinálhat egész nap az elfüggönyözött házban.
Lehet, nem is érdekelt volna, ha nem lettem volna annyira egyedül…
Az utcánkban sok gyerek élt, akikkel még egész kicsi koromban játszottam, de őket az óta a szüleik előkelő iskolába íratták, nem olyanba, ahová én jártam. Átlagos iskolába. Ott pedig mindenki túlságosan is átlagos volt, jelentéktelen. Mindenki ugyan azt csinálta, ugyanúgy élt, ugyanott és ugyanazzal játszott, mint mindig. És én egyszerűen nem tartoztam közéjük.
Tegnap, mikor megláttam annak a fiúnak a szemét, valami ismerőset láttam benne, olyat, ami az enyémet is gyakran tükrözte. Egyedüllét, magány.
És ez azt juttatta eszembe, hogy talán neki is szüksége lehet egy barátra… De ő, úgy látszott, tökéletesen elvan egyedül is, míg én itt tanakodom egyedül.
Mikor meguntam, visszamentem a házba, anyut kerestem. Sütit akartam vele sütni, vagy segíteni neki… akármiben, de mint mindig, nem volt itthon.
Aput a könyvtárszobánkban találtam meg, a számítógépe előtt ült. Résnyire nyitottam az ajtót, és besurrantam hozzá. Nem vett észre, túlságosan belefeledkezett a munkájába.
- Apa! – rikácsoltam vigyorogva, és átöleltem a vállát. Örültem, hogy legalább ő itt van. Reméltem, hogy talán abbahagyja a dolgát, és velem is foglalkozik egy kicsit.
- Alice… - fejtegette le magáról a karjaimat, ezzel eljátszva apró kis reményemet. – Most nincs időm hülyéskedni, nem látod, hogy dolgom van? – nem nézett rám, csak pötyögött tovább. Csalódott voltam, de már megszoktam ezt. Pedig pár éve még minden annyira más volt.
- Na, kicsim, menj, és találj magadnak valami más elfoglaltságot, apa most nem ér rá…
Álltam még ott pár percig, de amikor az első könny készülődött kiszökni a szememből, kirohantam onnan.


A jelen:


Amint hazaértem, első dolgom volt beírni Jasper Hale nevét a keresőbe. Meg sem lepődtem, mikor az semmi találatot nem dobott ki. A többi Cullennel felesleges is lett volna eljátszanom ugyanezt.
De… úristen, majd megőrültem a kíváncsiságtól. Ami nem volt meglepő, tekintve engem, és nem mellesleg azt, hogy ebbe a városba úgy ötévenként egyszer, ha jön valaki új.
Lehet, hogy csak képzelem ezt a különleges aurát, ami körbe lengi őket? Lehet, hogy ez a nyavalyás kisváros olyan unalmas, hogy már az átlagos, mindennapi embereket is ennyire különlegesnek találom? Majd kiderül…

Az éjszaka nem aludtam túl sokat, így a melóban kábé olyan voltam, mint egy élőhalott. Már majdnem elaludtam a pulton, fejemet a kezemre hajtva, mikor a szakácsunk, Kyle kikiabált az apró ablakon.
- A 7-es kész, viheted!
Nagy nehezen elszántam magam, elvettem a tálcát, és kiszállítottam a 7-es asztalhoz, ahol egy férfi és két kisgyerek ült, halkan nevetgélve és beszélgetve.
- Két hamburger, két kóla, egy sült hering és három áfonyás fagylalt. – soroltam, és eléjük tettem a rendelésüket. – Jó étvágyat! – mondtam a pasinak, aztán hátat fordítottam nekik, és visszafelé tartottam Kyle-hoz, ahol még két rendelés készen várta, hogy kivigyék.
- Istenem, csak éljem túl ezt a napot! – mondtam neki, mire egy bíztató molyost kaptam tőle válaszul.
Az asztalok felé menet még odaszóltam a pultosnak, Bonnie-nak, hogy ha van egy kis ideje, összedobhatna nekem egy kávét, mert már piszkosul rámfért volna.

Úgy egy óra múlva, mikor már kezdett sötétedni, akkor kezdtek hazaszállingózni az emberek, és bár még volt másfél óra a műszakomból, végre szusszanhattam egyet.
Épp a pultnak támaszkodva ittam a kávémat Bonnie-val beszélgetve, mikor meghallottam a csengettyű hangos csilingelését, ami az ajtóra volt erősítve. Bonnie egy halk „hmm”-mel nyugtázta új vendégünket, ami inkább hasonlított egy sóhajra. Hátranéztem, és megdermedtem.
- Jesszus, ez Ő! – mondtam a lánynak, és hátat fordítottam az újonnan érkezőnek.
- Ki?
- Tudod, akiről meséltem neked, az új srác… - gyorsabban kezdtem ez szedni a levegőt. Jasper a pult felé tartott.
- Pedig, kisanyám, neked kell kiszolgálnod.
Lehunytam a szemem, legszívesebben kirohantam volna onnan. A fiú embertelenül vonzott magához, valahogy mégis úgy éreztem, tartanom kéne tőle. Távolmaradnom.
Ő leült az egyik bárszékre. Nagyon sóhajtva vettem fel a jegyzetfüzetemet, és a jólbegyakorolt munkamosolyommal álltam meg előtte.
- Mit adhatok? – a gyönyörű, sárgás-aranybarna szemek rögtön megtalálták az enyémeket.
- Bourbon? – kérdezte, mintha kételkedne, hogy ebben a poros kisvárosban egyáltalán ismerik-e az ital nevét. És egész másban kételkedtem.
- Elmúltál már 18? – néztem rá kihívóan. Örültem, hogy legalább így válthatok vele néhány szót.
Az arcán rejtélyes kis mosoly játszott, amitől majdnem odaájultam elé.
- Egy kóla is megteszi.
- Máris – húzódott mosolyra a szám.
Miközben az italát csapoltam, éreztem magamon a szemét.
- Szóval, te is abba a suliba jársz, ahova mi, ugye? – kérdezte.
Kicsit zavarban voltam. Biztos látta, hogyan bámulom. Elpirultam.
- Öhm… mármint te és a testvéreid, ugye? Aha. Oda. – tettem elé a poharát. Hozzá sem nyúlt, inkább tovább nézett rám.
- És… mondanál valami érdekességet? – mosolygott.
- Érdekességet? Miről? – már a pillantása is összezavart, a mosolya egyenesen halálos volt…
- Hát Forksról, a suliról… rólad… - kortyolt bele a poharába, de egyből elfintorodott. Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Főleg az utolsó szavát.
- Mi az? Nem ízlik a kóla? Jobbhoz vagy szokva?
- Te mihez vagy szokva? – mit csinál? Flörtöl velem? Muszáj zavarba hoznia?
- Én nem vagyok… mindegy. Csak amit felém sodor az élet – feleltem, mert ez tényleg mindig így volt.



A múlt:



Már sírtam, mire a nappaliba értem. Bár aputól sem ez volt az első elutasítás, tőle korántsem szoktam meg még annyira, mint anyutól. Tőle jobban fájt. Tőle még fájt.
A konyhába érve kinéztem az ablakon…
És nem hittem a szememnek. A fiú az én hintámban ült, lehajtott fejjel rugdosta maga előtt a homokot.
Egyszeriben jobban éreztem magam. Kézfejemmel gyorsan letöröltem a könnyeimet, és kiszaladtam a fámhoz.
A fiú nem nézett fel.
- Szia! – köszöntem neki, a hangom remegett.
Lassan felemelte a fejét, rám emelte tökéletesen égszínkék szemeit. Amik könnyektől csillogtak.
- Te sírsz – állapítottam meg, közelebb lépve hozzá.
- Te is sírsz – mondta.
- Alice vagyok – mutatkoztam be a fiúnak.
- Én Tyler – odébb csúszott a hintámon, helyet adva nekem maga mellett.
Őt, akkor, véletlenül vagy nemvéletlenül, de hozzám sodorta az élet.
Elfoglaltam a helyem mellette.

Gyilkos ösztönök - 29.fejezet

29. Csak egy pillanat


Ne haragudjatok, hogy ilyen nagyon rövidke lett… :(
Ezúttal Bella versét adtam hozzá a fejezethez, remélem, ez is elnyeri majd a tetszéseteket!
Meg szeretném köszönni – leginkább Ancsinak -, az Adriana verséhez írt kommentárt! Nagyon jól esett, amit írtál hozzá, és amit éreztél az olvasása közben! Nekem ez a legnagyobb dicséret, köszönöm! :)

/Bella szemszöge/

A főtérre érve valami olyat láttam meg, amit nem szabadott volna. Azonnal lefagytam, a fejemben hasogató érzés vette át az uralmat, a szívem szilánkokra tört szét.
Edward és Adriana állt a szobor mellett, annyira közel egymáshoz, hogy nem lehetett félreérteni a helyzetet.
De hát mit keresnek itt? És legfőképp: miért vannak együtt?
Edwardnak utálnia kéne a lányt, azért, amit velem tett, Adrianának pedig őt, amiért megcsalta. Ez lenne a logikus. És így is volt. Vagy… vagy nem?
Szinte láttam magam kívülről, ahogy ott állok megkukulva, tátott szájjal bámulva a szinte ölelkező párt. Párt…
És ekkor a hátam mögül érkező szél a hajamba kapott. Edwardnak sem kellett több, egyből felém fordította meglepett, rajtakapott(?) tekintetét. Pár pillanatig ingázott köztem és a másik lány között, aztán rohanó léptekkel felém indult. De én ezt nem akartam. Becsapva éreztem magam, megbántva, és újonnan megalázva. Hiszen napokig vártam a hívását!
Néztem a szerelmemet, ahogy felém tart, és amikor mögéje emeltem a tekintetem, észrevettem Adriana na-erre-mit-lépsz vigyorát, ami csakis nekem szólt.
Edward megállt előttem. Éreztem, ahogy forró könnyek folynak be a remegő ajkamba.
- Bella, ez nem… - kezdte. A szeméből fájdalom tükröződött. Az én fájdalmam.
Nem tudtam megszólalni.
- Mi csak megbeszéltük a dolgokat, nem történt semmi.
Kézfejemmel letöröltem az égető cseppeket. Annyira megaláztak… már megint megtették.
- Kérlek… - könyörgött nekem Edward. A bőre ugyanolyan hideg volt, mint mindig. Változatlan, akár csak a gyönyörűsége. Egyedül a hangja változott meg. Rengeteg érzelem tükröződött benne, és én próbáltam kibogozni, melyik tartozik hozzám, és melyik jár a másik lánynak. Sajnos már nem tudtam különbséget tenni. Vagy csak nem akartam. Hiszen olyan egyformák voltak, mégis ég és föld választotta el őket egymástól. De mindkét oldal annyira erős volt, annyira kiegyenlített. És ezt utáltam.
Edward mellett most ott termett Adriana is.
- Igen, Bella, kérlek… - súgta nekem negédes hangon Edward háta mögül. – Ne haragudj ránk…
- Ha még egy szót szólsz, ribanc, én esküszöm, a két kezemmel kaparom ki a szemedet! – köpte a szavakat Francis, aki most engem védve mellém állt. Vállunk összeért.
- Hát nem szégyelled magad? Egy kibaszott pszichopata vagy! Először megfenyegeted, aztán megvered a saját apja szeme láttára, és most még te érzed magad kicsinálva, igaz? – lépett még egyet előre. Már majdnem összeért az arcuk. Edward és én csak bámulni tudtunk rájuk. Láttam már Franct kiakadva, de ennyire brutálisnak még soha.
Adriana a képébe röhögött.
- Bocs, bocs… te ki is vagy?
És ott szakadt el valami Francnél. Nekirontott a lánynak, és nem valami puhány módon, hanem tényleg, tíz körömmel karmolta szét az arcát. Adriana meg visított. De nem tartott sokáig, Edward egy mozdulattal szét is választotta őket, de ekkor már Adriana szája vérzett, ahol barátnőm felszakította neki a körmével.
Már volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszahúzzam magam mellé.
- Ne csináld, nem éri meg – kulcsoltam össze az ujjainkat, és amíg Edward Adriana száját tanulmányozta, a fülébe súgtam: - Azért köszönöm!
- Ennél ezerszer többet érdemelne! Meg tudnám ölni, érted? Annyira utálom azért, amit veled tett…
- Tudom, Franc, tudom, és köszönöm – próbáltam nyugtatólag rámosolyogni, de a könnyeim és a még mindig dúló érzelmeim miatt kicsit nehezen ment.
Rosszul esett, hogy Edward ennyire törődik azzal a ribanccal, aki így tönkre tett engem és minket. Fájt, hogy az én könnyeimmel nem törődött ennyire…
Szerettem volna, ha nem is örökké – úgy látszik, ez nem adatott meg nekünk -, de egy darabig együtt lettünk volna. Imádtam volna reggelente az ő hangjára ébredni, vele menni a suliba, az ő karját érezni a vállamon, a csókját ízlelni… akartam néhány igazán boldog pillanatot, ami csak a miénk.
Egy olyan világban, ahol nem létezik Adriana Kaye, talán lehetett volna egy boldog jövőnk. Egy piciny kis álomsziget, ami csak a miénk, ahol csak együtt vagyunk valakik.
De sajnos Adriana nagyon is létezett, és én már azt első találkozásnál láttam, hogy valami nincs rendben vele. Ez a lány bármire képes lenne Edwardért. Még nonszensz, durva és erőszakos dolgokat is elkövetne érte. Ez a szemébe volt égve. Minden egyes alkalommal, mikor láttam, mikor velem került egy légtérbe, ott volt a szemében az a fekete kis petty, valamifajta bűnös vágy, vagy ösztön…
Talán Edward, aki szemmel láthatóan szerette őt, nem vette ezt észre, vagy nem akarta észrevenni, de az a veszélyes valami kétségtelenül ott szunnyadt benne, és nekem valami belső érzés, valami félelmetes, kétségbeejtő jóslat azt súgta, nemsokára kitör.
És akkor fogjuk megismerni az igazi Adriana Kaye-t.



**


Bella verse


Csak egy pillanat,
Maradj még, míg az álom elringat.
Havas hegyek fölött, meleg dombok alatt
Csak az emlék örök, de az álom elillan…

Csak egy pillanat,
Míg elalszok karodban,
Szívem dobogása halk ütemmé vált,
S veled együtt élek át egy csodás éjszakát.

Egy pillanatot kérek még tőled,
Egyet, amíg még engem szeretsz,
Engem ölelsz, engem nem eresztesz.
Így a veled töltött pillanatokkal boldogan halok meg…

Versek

Franciska versei:


Sehova nem megyek,
Senkit nem keresek.
Félek már mindentől,
Mert nincs velem itt Ő.

Szánalmas érintés,
Fájdalmas szakítás.
Elég volt belőled,
Vége már mindennek.

Nem kellesz, hagyj békén,
Fáj, de kimondom én.
Vége már mindennek,
Felejts el örökre.

+

Sokat vétettem,
Sokat hibáztam,
Sokszor mondtam,
Hogy menj a p*csába.

Sokat vártam már,
Sokat tűrtem én,
Szeretetet meg nem kaptam
Soha még.

+

Kell egy csók,
Még kell egy érintés.
Kell egy éjszaka,
Ami csak kettőnké.
Várva várok rád,
Amíg csak élek én,
Várok addig,
Míg el nem jön az éj.
S akkor rossz leszek,
Mint előtted voltam,
Egy rossz lány,
Kinek nem parancsolnak.



Doo versei Spirit Bliss trilógiájához:

Múlt árnyai

Múlt árnyai közt sétáltam,
A jövőben sem bízva,
Nem találtam azt,
Mire mindig is vágytam.
Múlt árnyai közt vergődve,
Kínok közt, összetörve
Sirattam sosem látott szerelmemet.

Jövő reménysége

Aztán, ahogy teltek az évek,
Rám talált a jövő reménysége.
Megáldva hittel, átkozva könnyekkel,
De mégis: végre bíztam végzetemben.

A jelen boldogsága

Bízva bíztam, kitártam a szívem,
S lám, varázsütésre,
Átvészelve múltat, reményt,
Most végre a szerelem engem is elért.
Ezentúl a jelennek élek,
Bár tudom, kettőnk közt nagyok az ellentétek.