Gyilkos ösztönök - 29.fejezet

29. Csak egy pillanat


Ne haragudjatok, hogy ilyen nagyon rövidke lett… :(
Ezúttal Bella versét adtam hozzá a fejezethez, remélem, ez is elnyeri majd a tetszéseteket!
Meg szeretném köszönni – leginkább Ancsinak -, az Adriana verséhez írt kommentárt! Nagyon jól esett, amit írtál hozzá, és amit éreztél az olvasása közben! Nekem ez a legnagyobb dicséret, köszönöm! :)

/Bella szemszöge/

A főtérre érve valami olyat láttam meg, amit nem szabadott volna. Azonnal lefagytam, a fejemben hasogató érzés vette át az uralmat, a szívem szilánkokra tört szét.
Edward és Adriana állt a szobor mellett, annyira közel egymáshoz, hogy nem lehetett félreérteni a helyzetet.
De hát mit keresnek itt? És legfőképp: miért vannak együtt?
Edwardnak utálnia kéne a lányt, azért, amit velem tett, Adrianának pedig őt, amiért megcsalta. Ez lenne a logikus. És így is volt. Vagy… vagy nem?
Szinte láttam magam kívülről, ahogy ott állok megkukulva, tátott szájjal bámulva a szinte ölelkező párt. Párt…
És ekkor a hátam mögül érkező szél a hajamba kapott. Edwardnak sem kellett több, egyből felém fordította meglepett, rajtakapott(?) tekintetét. Pár pillanatig ingázott köztem és a másik lány között, aztán rohanó léptekkel felém indult. De én ezt nem akartam. Becsapva éreztem magam, megbántva, és újonnan megalázva. Hiszen napokig vártam a hívását!
Néztem a szerelmemet, ahogy felém tart, és amikor mögéje emeltem a tekintetem, észrevettem Adriana na-erre-mit-lépsz vigyorát, ami csakis nekem szólt.
Edward megállt előttem. Éreztem, ahogy forró könnyek folynak be a remegő ajkamba.
- Bella, ez nem… - kezdte. A szeméből fájdalom tükröződött. Az én fájdalmam.
Nem tudtam megszólalni.
- Mi csak megbeszéltük a dolgokat, nem történt semmi.
Kézfejemmel letöröltem az égető cseppeket. Annyira megaláztak… már megint megtették.
- Kérlek… - könyörgött nekem Edward. A bőre ugyanolyan hideg volt, mint mindig. Változatlan, akár csak a gyönyörűsége. Egyedül a hangja változott meg. Rengeteg érzelem tükröződött benne, és én próbáltam kibogozni, melyik tartozik hozzám, és melyik jár a másik lánynak. Sajnos már nem tudtam különbséget tenni. Vagy csak nem akartam. Hiszen olyan egyformák voltak, mégis ég és föld választotta el őket egymástól. De mindkét oldal annyira erős volt, annyira kiegyenlített. És ezt utáltam.
Edward mellett most ott termett Adriana is.
- Igen, Bella, kérlek… - súgta nekem negédes hangon Edward háta mögül. – Ne haragudj ránk…
- Ha még egy szót szólsz, ribanc, én esküszöm, a két kezemmel kaparom ki a szemedet! – köpte a szavakat Francis, aki most engem védve mellém állt. Vállunk összeért.
- Hát nem szégyelled magad? Egy kibaszott pszichopata vagy! Először megfenyegeted, aztán megvered a saját apja szeme láttára, és most még te érzed magad kicsinálva, igaz? – lépett még egyet előre. Már majdnem összeért az arcuk. Edward és én csak bámulni tudtunk rájuk. Láttam már Franct kiakadva, de ennyire brutálisnak még soha.
Adriana a képébe röhögött.
- Bocs, bocs… te ki is vagy?
És ott szakadt el valami Francnél. Nekirontott a lánynak, és nem valami puhány módon, hanem tényleg, tíz körömmel karmolta szét az arcát. Adriana meg visított. De nem tartott sokáig, Edward egy mozdulattal szét is választotta őket, de ekkor már Adriana szája vérzett, ahol barátnőm felszakította neki a körmével.
Már volt annyi lélekjelenlétem, hogy visszahúzzam magam mellé.
- Ne csináld, nem éri meg – kulcsoltam össze az ujjainkat, és amíg Edward Adriana száját tanulmányozta, a fülébe súgtam: - Azért köszönöm!
- Ennél ezerszer többet érdemelne! Meg tudnám ölni, érted? Annyira utálom azért, amit veled tett…
- Tudom, Franc, tudom, és köszönöm – próbáltam nyugtatólag rámosolyogni, de a könnyeim és a még mindig dúló érzelmeim miatt kicsit nehezen ment.
Rosszul esett, hogy Edward ennyire törődik azzal a ribanccal, aki így tönkre tett engem és minket. Fájt, hogy az én könnyeimmel nem törődött ennyire…
Szerettem volna, ha nem is örökké – úgy látszik, ez nem adatott meg nekünk -, de egy darabig együtt lettünk volna. Imádtam volna reggelente az ő hangjára ébredni, vele menni a suliba, az ő karját érezni a vállamon, a csókját ízlelni… akartam néhány igazán boldog pillanatot, ami csak a miénk.
Egy olyan világban, ahol nem létezik Adriana Kaye, talán lehetett volna egy boldog jövőnk. Egy piciny kis álomsziget, ami csak a miénk, ahol csak együtt vagyunk valakik.
De sajnos Adriana nagyon is létezett, és én már azt első találkozásnál láttam, hogy valami nincs rendben vele. Ez a lány bármire képes lenne Edwardért. Még nonszensz, durva és erőszakos dolgokat is elkövetne érte. Ez a szemébe volt égve. Minden egyes alkalommal, mikor láttam, mikor velem került egy légtérbe, ott volt a szemében az a fekete kis petty, valamifajta bűnös vágy, vagy ösztön…
Talán Edward, aki szemmel láthatóan szerette őt, nem vette ezt észre, vagy nem akarta észrevenni, de az a veszélyes valami kétségtelenül ott szunnyadt benne, és nekem valami belső érzés, valami félelmetes, kétségbeejtő jóslat azt súgta, nemsokára kitör.
És akkor fogjuk megismerni az igazi Adriana Kaye-t.



**


Bella verse


Csak egy pillanat,
Maradj még, míg az álom elringat.
Havas hegyek fölött, meleg dombok alatt
Csak az emlék örök, de az álom elillan…

Csak egy pillanat,
Míg elalszok karodban,
Szívem dobogása halk ütemmé vált,
S veled együtt élek át egy csodás éjszakát.

Egy pillanatot kérek még tőled,
Egyet, amíg még engem szeretsz,
Engem ölelsz, engem nem eresztesz.
Így a veled töltött pillanatokkal boldogan halok meg…