II./II. Cullens
A múlt:
Másnap megint a hintámban ringattam magam, és a fiú szobáját bámultam, de természetesen nem láttam semmit.
Egyszerűen nem tudtam elképzelni sem, hogy miért nem jön ki a szabad levegőre, hogy mit csinálhat egész nap az elfüggönyözött házban.
Lehet, nem is érdekelt volna, ha nem lettem volna annyira egyedül…
Az utcánkban sok gyerek élt, akikkel még egész kicsi koromban játszottam, de őket az óta a szüleik előkelő iskolába íratták, nem olyanba, ahová én jártam. Átlagos iskolába. Ott pedig mindenki túlságosan is átlagos volt, jelentéktelen. Mindenki ugyan azt csinálta, ugyanúgy élt, ugyanott és ugyanazzal játszott, mint mindig. És én egyszerűen nem tartoztam közéjük.
Tegnap, mikor megláttam annak a fiúnak a szemét, valami ismerőset láttam benne, olyat, ami az enyémet is gyakran tükrözte. Egyedüllét, magány.
És ez azt juttatta eszembe, hogy talán neki is szüksége lehet egy barátra… De ő, úgy látszott, tökéletesen elvan egyedül is, míg én itt tanakodom egyedül.
Mikor meguntam, visszamentem a házba, anyut kerestem. Sütit akartam vele sütni, vagy segíteni neki… akármiben, de mint mindig, nem volt itthon.
Aput a könyvtárszobánkban találtam meg, a számítógépe előtt ült. Résnyire nyitottam az ajtót, és besurrantam hozzá. Nem vett észre, túlságosan belefeledkezett a munkájába.
- Apa! – rikácsoltam vigyorogva, és átöleltem a vállát. Örültem, hogy legalább ő itt van. Reméltem, hogy talán abbahagyja a dolgát, és velem is foglalkozik egy kicsit.
- Alice… - fejtegette le magáról a karjaimat, ezzel eljátszva apró kis reményemet. – Most nincs időm hülyéskedni, nem látod, hogy dolgom van? – nem nézett rám, csak pötyögött tovább. Csalódott voltam, de már megszoktam ezt. Pedig pár éve még minden annyira más volt.
- Na, kicsim, menj, és találj magadnak valami más elfoglaltságot, apa most nem ér rá…
Álltam még ott pár percig, de amikor az első könny készülődött kiszökni a szememből, kirohantam onnan.
A jelen:
Amint hazaértem, első dolgom volt beírni Jasper Hale nevét a keresőbe. Meg sem lepődtem, mikor az semmi találatot nem dobott ki. A többi Cullennel felesleges is lett volna eljátszanom ugyanezt.
De… úristen, majd megőrültem a kíváncsiságtól. Ami nem volt meglepő, tekintve engem, és nem mellesleg azt, hogy ebbe a városba úgy ötévenként egyszer, ha jön valaki új.
Lehet, hogy csak képzelem ezt a különleges aurát, ami körbe lengi őket? Lehet, hogy ez a nyavalyás kisváros olyan unalmas, hogy már az átlagos, mindennapi embereket is ennyire különlegesnek találom? Majd kiderül…
Az éjszaka nem aludtam túl sokat, így a melóban kábé olyan voltam, mint egy élőhalott. Már majdnem elaludtam a pulton, fejemet a kezemre hajtva, mikor a szakácsunk, Kyle kikiabált az apró ablakon.
- A 7-es kész, viheted!
Nagy nehezen elszántam magam, elvettem a tálcát, és kiszállítottam a 7-es asztalhoz, ahol egy férfi és két kisgyerek ült, halkan nevetgélve és beszélgetve.
- Két hamburger, két kóla, egy sült hering és három áfonyás fagylalt. – soroltam, és eléjük tettem a rendelésüket. – Jó étvágyat! – mondtam a pasinak, aztán hátat fordítottam nekik, és visszafelé tartottam Kyle-hoz, ahol még két rendelés készen várta, hogy kivigyék.
- Istenem, csak éljem túl ezt a napot! – mondtam neki, mire egy bíztató molyost kaptam tőle válaszul.
Az asztalok felé menet még odaszóltam a pultosnak, Bonnie-nak, hogy ha van egy kis ideje, összedobhatna nekem egy kávét, mert már piszkosul rámfért volna.
Úgy egy óra múlva, mikor már kezdett sötétedni, akkor kezdtek hazaszállingózni az emberek, és bár még volt másfél óra a műszakomból, végre szusszanhattam egyet.
Épp a pultnak támaszkodva ittam a kávémat Bonnie-val beszélgetve, mikor meghallottam a csengettyű hangos csilingelését, ami az ajtóra volt erősítve. Bonnie egy halk „hmm”-mel nyugtázta új vendégünket, ami inkább hasonlított egy sóhajra. Hátranéztem, és megdermedtem.
- Jesszus, ez Ő! – mondtam a lánynak, és hátat fordítottam az újonnan érkezőnek.
- Ki?
- Tudod, akiről meséltem neked, az új srác… - gyorsabban kezdtem ez szedni a levegőt. Jasper a pult felé tartott.
- Pedig, kisanyám, neked kell kiszolgálnod.
Lehunytam a szemem, legszívesebben kirohantam volna onnan. A fiú embertelenül vonzott magához, valahogy mégis úgy éreztem, tartanom kéne tőle. Távolmaradnom.
Ő leült az egyik bárszékre. Nagyon sóhajtva vettem fel a jegyzetfüzetemet, és a jólbegyakorolt munkamosolyommal álltam meg előtte.
- Mit adhatok? – a gyönyörű, sárgás-aranybarna szemek rögtön megtalálták az enyémeket.
- Bourbon? – kérdezte, mintha kételkedne, hogy ebben a poros kisvárosban egyáltalán ismerik-e az ital nevét. És egész másban kételkedtem.
- Elmúltál már 18? – néztem rá kihívóan. Örültem, hogy legalább így válthatok vele néhány szót.
Az arcán rejtélyes kis mosoly játszott, amitől majdnem odaájultam elé.
- Egy kóla is megteszi.
- Máris – húzódott mosolyra a szám.
Miközben az italát csapoltam, éreztem magamon a szemét.
- Szóval, te is abba a suliba jársz, ahova mi, ugye? – kérdezte.
Kicsit zavarban voltam. Biztos látta, hogyan bámulom. Elpirultam.
- Öhm… mármint te és a testvéreid, ugye? Aha. Oda. – tettem elé a poharát. Hozzá sem nyúlt, inkább tovább nézett rám.
- És… mondanál valami érdekességet? – mosolygott.
- Érdekességet? Miről? – már a pillantása is összezavart, a mosolya egyenesen halálos volt…
- Hát Forksról, a suliról… rólad… - kortyolt bele a poharába, de egyből elfintorodott. Figyelmen kívül hagytam a kérdését. Főleg az utolsó szavát.
- Mi az? Nem ízlik a kóla? Jobbhoz vagy szokva?
- Te mihez vagy szokva? – mit csinál? Flörtöl velem? Muszáj zavarba hoznia?
- Én nem vagyok… mindegy. Csak amit felém sodor az élet – feleltem, mert ez tényleg mindig így volt.
A múlt:
Már sírtam, mire a nappaliba értem. Bár aputól sem ez volt az első elutasítás, tőle korántsem szoktam meg még annyira, mint anyutól. Tőle jobban fájt. Tőle még fájt.
A konyhába érve kinéztem az ablakon…
És nem hittem a szememnek. A fiú az én hintámban ült, lehajtott fejjel rugdosta maga előtt a homokot.
Egyszeriben jobban éreztem magam. Kézfejemmel gyorsan letöröltem a könnyeimet, és kiszaladtam a fámhoz.
A fiú nem nézett fel.
- Szia! – köszöntem neki, a hangom remegett.
Lassan felemelte a fejét, rám emelte tökéletesen égszínkék szemeit. Amik könnyektől csillogtak.
- Te sírsz – állapítottam meg, közelebb lépve hozzá.
- Te is sírsz – mondta.
- Alice vagyok – mutatkoztam be a fiúnak.
- Én Tyler – odébb csúszott a hintámon, helyet adva nekem maga mellett.
Őt, akkor, véletlenül vagy nemvéletlenül, de hozzám sodorta az élet.
Elfoglaltam a helyem mellette.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése