Gyilkos ösztönök - 28. fejezet

Ez most elég hosszúra és érzelmesre sikeredett. Szerintem egészen tűrhető, ahhoz képest, hogy három óra tanulás után egyszerre írtam meg az egészet.
Ennek a fejezetnek a végére is írtam egy verset, ezúttal Adriana-ét. Légyszi, a megjegyzésetekben erről is írjatok majd néhány szót. Nagyon köszi!:)
Várom véleményeiteket!
U.I.:Ne feledkezzetek meg Az álomlány frissről se!


28. Találka


/Bella szemszöge/



Francis hívott.
Találkozni akart ma velem Portlandben, amihez nekem, őszintén szólva egy cseppnyi kedvem nem volt. Itthon akartam maradni egész nap, megfulladni tömérdek csokiban és önsajnálatban. Miért nem hív már Ő?
Ezt Francis is tudta, ezért a lelkemre beszélt.
- Bella, te is tudod, hogy ez így nem mehet. Mióta is ismered a srácot? Két hónapja? Oké, belátom, marha dögös, de ez akkor is nonszensz. Nem viselkedhetsz úgy, mintha összedőlt volna körülötted a világ… Például, én még itt vagyok, párkapcsolati gondokban szenvedek, és hahó, szükségem lenne a legjobb barátnőmre!
Ez hatott. Bár sok dolog történt már az óta, de emlékeztem, mikor barátnőm azt mondta, attól tart, Jacob Black megcsalja őt. Franc állítása szerint volt, mikor a fiú rejtélyes üzenetek közepette felszívódott, és Jake apja szerint még az éjszakákat sem töltötte otthon, bár az öreg Billy, Charlie nagy cimborája szerint egész más állt a dolgok mögött.
Megértettem Francist, hisz ezeket a dolgokat hallva tényleg úgy tűnt, hogy Jacobnak van valakije.

Felkászálódtam az ágyból, hisz a találkát fél órával ezuntánra beszéltük meg.
Lefürödtem és hajat szárítottam, miközben az előttem lévő telefonomat szuggeráltam: szólalj már meg! De az nem jelzett se hívást, de sms-t.
Mikor kész lettem, felkapva a telefont és magamat egy törölközőbe csavarva mentem vissza a szobámba.
Egy fekete farmert meg pulcsit vettem fel, és a kocsikulcsomat az asztalról.

Lassan, a gondolataimba merülve vezettem barátnőmék házáig, majd mikor leparkoltam a feljárójukon, dudáltam egyet.

Mi lenne, ha én hívnám?
Nem. Ha nem hív, biztos oka van rá. Talán csak nem ér rá… valami fontosabb dolga van.
Azzal, hogy kivel, gondolni sem bírtam.
El kéne ezt felejtenem! Engem szeret, hát nem világosan megmondta? Bíznom kell benne.

- Szió! Indulhatunk? – huppant be Franc a furgonba. Fekete kockás kabát volt rajta.
- És mit is fogunk csinálni? – kérdeztem gyanakodva. – Mondd, hogy nem akarsz megint kémkedni!
- Csábít az ötlet, de azt hiszem, a vérszomjas-emberölő-farkas szitu után leteszek róla. Örökre, sőt még utána is.
- Helyes. Jó.
- Szóval Jake-kel még mindig nem tisztáztátok az ügyet? – kérdeztem egy együtt érző pillantást lövellve Francis felé.
- Viccelsz? Jó formán nem is láttam az óta. Komolyan nem tudom, mi van velünk… - lett szomorkás a hangja.
- Sajnálom, Franc – mondtam szomorúan, és tényleg az is voltam miatta, hiszen a legjobb barátnőm volt.
- Ja.

Pár perc csend után szólaltam meg újra, amolyan lássa, hogy nem csak ő van szar helyzetben célzattal.
- Edward még mindig nem hívott fel.
- Ó. Hát ezeket jól kifogtuk, nem? – nevetett fel. Nem volt örömteli, de valahogy rám is átragadt.

Szóval ott ültünk a kocsiban, és a saját magunk siralmas helyzetén röhögtünk.

Portlandbe érve az egyik nagy pláza előtt parkoltam le.
Sorba jártuk a boltokat, bár egyikőnk se volt az a fajta lány, akinek annyira számított volna, mit visel. Sosem éreztünk különösebb késztetést rá, hogy addig vásároljunk cuki és haszontalan dolgokat, amíg a szekrényünk teli nem lesz.
De mégis, jobb dolog – esetében a pasija után kémkedés, esetemben a volt barátnőkkel való hajtépés – híján kénytelenek voltunk ezt az időtöltést választani.

Hajtépés… Te jó isten, én? Így belegondolva annyira nonszensznek tűnt az egész. Már maga a tény is, hogy nekem, végül is, pasim van.
És hogy az ex-barátnőjével verekszem össze…
Jesszus, a mindig visszahúzódó Bella Swan? Anyu el sem hinné. Még én sem hiszem el.

- Nézd csak, ez egész tűrhető! – tartott fel Francis egy V kivágásos, mélykék gombokkal kirakott felsőt. – Illene hozzád. És valahol mintha azt hallottam volna, Edward Cullen kedvenc színe a sötétkék. – kacsintott egyet, majd kitört belőle a nevetés.
- Add már ide! – kaptam ki a kezéből a pulcsit, és én is elmosolyogtam magam.

Tény, mi tény, a suliban Edward legalább egy félistennek számított. Egy nagyon rejtélyes, nagyon fehér, nagyon visszahúzódó félisten. Mindenféle pletykák keringtek róla, de nem csak róla, az egész Cullen klánról a városban. Persze az igazság még senki ajkán nem bukott ki.

Végtére is megvettem a pulóvert. Pletyka vagy nem pletyka, szereti vagy nem, a kék nekem is bejön.



/Adriana szemszöge/



Edward a port angelesi kórház előtti téren várt engem.
Ez a hely volt a Mi helyünk. A kórházban láttuk egymást először, itt pedig először csókolt meg. Csak remélni tudtam, hogy ez a mai nap is ilyen kellemesen fog végződni.

A szél meglibbentette a hajam, amit most kiengedve hagytam. Edward megfordult, és miközben feléje tartottam, végigsiklott rajtam a tekintete. Egyszer, kétszer, sokszor.
Világosszürke csípőfarmert viseltem egy meleg, barna telttalpú csizmával és hosszú, barna kabátot a csípős, téli hideg ellen.
- Szia – köszöntöttem, mikor odaértem. A szívem majd kiugrott a helyéből.
- Szia – suttogta, miközben orrlyukai kitágultak. Mindig is imádta az illatomat.

Pár pillanatig csendben néztük egymást, azt találgatva, miért is vagyunk mi most itt. Aranyló szeme minden gondolatot száműzött a fejemből. Nem volt múlt, se jövő, csak jelen. Csak Mi voltunk.

- Szóval – kezdte Edward – szeretnél valami melegebb helyre menni?
- Nem, itt tökéletes – mosolyodtam el az emlékre. – Emlékszel, mikor mi…
- Már hogy ne emlékeznék! – vágta rá, és egy lépéssel közelebb jött hozzám.
- Hát persze, vámpírmemória… - bólintottam.
- Nem úgy értettem. Azt az estét… nem tudnám elfelejteni soha. Még ha ember volnék, akkor sem.
Megint csak elmosolyodtam.
- Tehát még mindig jelent neked valamit.
- Dana…
- És… és én is jelentek neked… valamit?
- Ne kérdezz butaságokat! – jött még közelebb, az egyik tincsemet az orrához emelve.
- Csak hallanom kell… - suttogtam a nyakába.
- Mindig fontos leszel nekem. Örökké szeretni foglak.
- Szerelemmel?
- Én…
- Szerelemmel, Edward?
- Őszinte leszek veled, mert azt érdemled. Nem tudom, hogyan fogok érezni 20-30 év múlva, mivel még abban sem vagyok biztos, most hogyan érek. Ti mindig…
Az arcom elsötétült. – Mi?
- Te és Bella.
- Már megint Ő! – húzódtam el tőle. – Hát ezt nem hiszem el! Nem telhet úgy el tíz perc, hogy ne gondolj rá, vagy legalább ne ejtsd ki a nevét, ugye? – ráztam meg a fejem. A könnyek és a hideg a szememet égették.
- Sajnálom, de nem akarok hazudni nekem, legkevésbé magamnak. Az nem lenne helyes.
- Itt már semmi sem helyes, Edward… - léptem vissza a közelébe. – Ebben a játékban már nincsenek szabályok… nincsen Te vagy Én, se Ő… csak Mi vagyunk. Úgy látszik, a Sors ezt osztotta nekünk. Valakinek távoznia kell, hogy megint szerethessünk…
Edward hitetlenkedve hallgatta minden egyes szavamat. Ha lehet, még fehérebbé vált.
Ugyanis tudta, hogy komolyan gondolom, és ez mindennél jobban megijesztette.





Adriana verse



Ölelj még, s tartsd távol a magányt,
Ne menj még, nem baj, ha utálsz.
Csak szoríts magadhoz, nyeld el könnyeim,
Ha neked nem is, nekem biztosan segít.

Ne törődj mással, szíved csak az enyém,
Csókolj, szeress, ölelj, legyél még az enyém!
És ha vége lesz, ha már nem bírod tovább,
Bilinccsel és tüzelő, ezüst lánccal kötöm magam hozzád.

Elveszve a múltban - I./II.

I/II. Cullens

A jelen:




A telefonom jól megszokott, lassú dallamára ébredtem fel. Within Temptation – All I Need.
Tétovázva nyomtam ki a zenét, semmi kedvem nem volt egy új nap elé nézni.
A tegnapi nap betette nálam a kaput, kevésszer voltam még olyan fáradt.
Talán fel kéne adnom a munkámat… több időm jutna pihenésre vagy talán bulizásra. Nem mellesleg többet tudnék tanulni, ami nem kicsit jól jönne most az átlagomhoz. Egy szó mint száz, nagyon meg kell hajtanom magam így év vége felé, hogy át tudjak menni.

Felküzdöttem magam az ágyból, és magamra kaptam a ruháimat. Ezúttal egy szorosan az alakomra tapadó fekete csípőnadrágot és egy hosszított, világosrózsaszín, már-már fehér, alul hullámos pólót. Beledobáltam a válltáskámba a könyveimet meg a munkaruhámat, ami nem állt többől, mint egy apró fehér rövidnadrágból, egyszerű sötétkék pólóból rajta a hely emblémájával, és egy hátulkötős kis fekete köténykéből.

Bevonultam a fürdőszobába. Megmostam az arcom, kifésültem a hajam, sminkeltem, és már készen is voltam.

Beérve az iskolaparkolójába láttam a már megszokott autókat. Forks egy apró kis város volt Seattle-től pár kilométernyire, Washingtonban, így nem esett nehezemre a memóriámba vésni diáktársaim kocsijait.
Ami eltért a megszokottól, az a parkoló déli részén lévő hatalmasnagy fehér jeep volt, amibe beszállni is már külön figyelmet igényelt, valamint a mellette parkoló ezüst Volvo volt.
Ha láttam volna valaha is itt ezeket az autókat, azt tudnám, gondoltam magamban, mivel a régebbről jól ismertekhez kifejezetten puccosnak számítottak ezen a helyen, egyedül az én fekete audimhoz passzoltak.
Talán új diákok érkeztek? Nem tudhattam biztosra, de tény, hogy nem ártott már volna valami újítás.

Ahogy kiszálltam a kocsiból, a barátaim – mondjuk inkább voltak a haverjaim, mint barátaim -, szóval akikkel lógni szoktam, egyből a nevemet kiabálták, és odahívtak magukhoz.

- Hello – eresztettem meg egy halvány mosolyt. Többet nem szóltam, hisz elvoltak ők foglalva egymással. Inkább lopva az új kocsik felé kezdtem nézegetni. Az ezüstszínű Volvóból először egy magas és vékony, vörösesbarna hajú fiú szállt ki, akinek kísértetiesen fehér bőre szinte világított a sötétkék dzsekije alatt. Egyből utána egy hosszú, barna hajú lány tűnt fel a kocsi ajtajában, mire a vékony pasas rögtön kisegítette a kocsiból, és utána sem vette ki a kezét a lányéból, innen sejthettem, hogy ők ketten együtt vannak.
Eközben a nagy jeep mellett is már álltak ketten. Egy gyönyörű, szőke lány, akinek éppen egy nagydarab, rövid és sötéthajú srác suttogott a fülébe.

Istenem, nem tudtam, kik lehetnek ők, honnan jöttek és miért, de valahogy nem illettek bele az iskola és maga Forks környezetébe. Az egész lényük tekintélyt parancsoló volt, a megjelenésük pedig kifogástalan, kivéve a barna hajú lányét, akin egy, a méreténél nagyobb világosbarna széldzseki lógott.

A két kocsi közt kis körbe gyűlve beszélgettek egymással. Vagyis gondolom, hogy beszéltek, bár a szájuk mozgását ilyen messziről nem igen láttam.
A Volvo felől megint mozgást láttam. Egy göndör, mézszőke fej tűnt fel a nyitott ajtóban, majd egy karcsú, de izmos, elegáns fekete kabát alá bújtatott felsőtest. A fiú megkerülte az autót, miközben nem nézett se jobbra, se ballra, csakis maga elé. A járása inkább hasonlított egy prédáját bekerítő párducra, mint egy középiskolás fiúra, és neki is az a különös, fehér, szinte áttetsző bőre volt, mint a másik háromnak. A különbség csak az volt ő és a többiek között, hogy belőle legalább kétszer jobban áradt az a szokatlan fenyegetés, amit még soha se éreztem egy emberben sem ezelőtt. De a félelmetessége furcsa módón vonzott magához.
Mintha csak megérezte volna, hogy nézem, felém lövellte pillantását, majd rögtön el is kapta, de én még abban az egy pillanatban is teljesen lefagytam. A fiúnak aranysárga volt a szeme!

Jasper. Így hívták – tudtam meg Kate-től, akinek egész menza alatt be sem állt a szája az újdonsült ismeretlenekről, Cullenékről, akiket én már koránt sem éreztem „ismeretlennek”, hisz az egész suli róluk beszélt egyfolytában.
A történet, amit hallottam, arról szólt, hogy Alaszkából, vagy valami hasonló hideg helyről érkeztek ide, a fogadott szüleikkel. Ennyit tudtam meg, és a nevüket, semmi mást. Úgy látszik, az új diákok nem voltak valami beszédesek, és ahogy hallottam azoktól, akik beszélgetni próbáltak velük, kedvesek sem.

Én nem tudtam, mit higgyek. Nem akartam előre ítélkezni, nem volt a stílusom.
Sosem voltam félénk lány, mindig megmondtam a véleményem, a barátaim szerint olyan „ugri-bugris” voltam, de Cullenékhez valahogy nem akaródzott odamennem, bár a mézhajú, Jasper nagyon hívogatott magához. Már-már azt hittem, direkt csinálja, amikor olykor-olykor felém pillantgatott az ebédlőn keresztül. Ajkán olyan vigyor játszott, ami semmi jót nem ígért.
Veszélyes volt. Rosszfiús. Különleges…

Elkaptam róla a tekintetem, és arcom a kezeim közé rejtettem.
Ebből elég! Vettem egy utolsó levegőt, és felkeltem a székről.
Elindultam az asztaluk felé…
De az már üres volt.
Komolyan. Pár perce még tálcák halmaza állt az asztalukon, a székeik kitolva, összefonódó lábak az asztal alatt… most meg semmi. A székek visszatolva, szépen a helyükön, az asztal makulátlan.

Jesszus, azt hiszem, már most elegem van a Cullenekből. Kivéve a szőkét…
Úgy éreztem, belőle sosem lenne elég.

Miket beszélek? A fiú láthatólag és érezhetőleg nem… jó. Igen, ez volt a találó kifejezés. Nem jó.
Bár igazán rossznak sem mondanám.
Ez agyrém! Mintha különböző gondolatokat ültettek volna az agyam két felébe.
És miért érzem mindig a közelükbe úgy magam, mintha a fejem mentem szétrepedne?
Valami nem volt rendben. És én kiderítem, vajon mi olyan különleges ezekben az új diákokban!

Gyilkos ösztönök - 27. fejezet

Nos, meghoztam az új fejezetet, bár rövid is lett, meg úgy is érzem, hogy nem hoztam ki mindazt belőle, amit akartam, de jelen állapotomban... ez is valami.Még nem mondtam, de azért nem voltak most frissek az oldalaimon, mert el volt törve az ujjam, és ugye úgy picit nehéz lett volna gépelni... na mindegy, mert mostmár nincs rajta a kötés, bár még nem forrt össze és fáj is. De megoldom.
Jó olvasást!/a fejezet végére odarakom a versemet, amit direkt ehhez a fejezethez írtam meg, Edward szemszögéből. Légyszi a hozzászólásaitokban a versről is ejtsetek pár szót, hogy hogy tetszett./





27. Két tűz között


/Bella szemszöge/

Pár nappal később…



A sebeim már majdnem mind begyógyultak, csak a halántékomon végighúzódó vékony kis seb emlékeztetett a történtekre.
Edward biztosított arról, hogy ami történt, az semmiképpen sem az én hibámból volt, de ez nem volt igaz. Én fosztottam meg Adrianát tőle, talán egy egész életen át tartó szerelem reményét vettem el a lánytól, és az én szememben ez megbocsáthatatlan bűn volt. Mégsem tudtam visszacsinálni, vagy küzdeni az érzéseim ellen, mert azok már rég legyőztek engem. Kábé abban a szent pillanatban, mikor először beszéltem Ővele. Nem volt visszaút…

Az ablak előtt ültem, egy kopott, ősrégi hintaszékben, és Rá gondoltam. Milyen eszményi!
Mennyi mindent feladott értem… hány év szerelmét… de megtette. És ez volt a lényeg. Így biztos lehettem abban, hogy tényleg számítok neki, valóban engem akar. Hihetetlen, de így van. A csodaszép barátnőjét hagyta ott egy szürke kisegérért. Mi ez, ha nem szerelem? És történjék bármi, nem hagyom, hogy valami is megingassa bennem a belé vetett bizalmamat.
Szeret… tényleg szeret.
Gondolataimat a telefonom éles hangja űzte ki a fejemből…


/Edward szemszöge/



Találkozni akartam vele.
Több mint egy hét telt el azóta, hogy nem láttam, és nagyon hiányzott. Tudnia akartam, hogy jól van-e, beszélni akartam vele a dolgok miértjéről, hogy mért tette azt, amit, holott a válaszban majdnem teljesen biztos voltam.
Miattam.

Egy szempillantás alatt felkaptam a telefonomat, és felhívtam. A negyedik csörgésre vette fel.
- Edward? – a hangja hitetlenkedő volt.
- Én vagyok. Csak… tudni akartam, hogy vagy… - nyögtem ki a szavakat. Nem voltam biztos benne, hogy most haragudnom kellene-e rá, vagy könyörögni a bocsánatáért. Nem tudtam én már semmit!
- Megvagyok – a hangja vékony volt, köhögött párat. Talán ő is hasonlóképp hülyén érzi magát. – Tudod, azt hittem, ezek után már a nevemet sem leszel képes kiejteni a szádon… nem hittem volna, hogy felhívsz.
- Dana… hiányzol. Én… - sóhajtottam. – Annyira nem akartam, hogy ez legyen… hogy így legyen. Ezek nem mi vagyunk!
- De, de igen. Ez vagyok én, Edward, én ilyen vagyok. Sosem mondtam, hogyha egyszer elhagysz, nem fogok érted küzdeni. Mert igenis hogy fogok!
- Te hagytál el, nem én téged.
- Tudod, hogy értem. Megcsaltál.
- Ez nem igaz.
- Nem gondolod, hogy kicsit késő már letagadni? – furcsa volt, nem kiabált, csupán ridegen közölt mindent. Hogy megcsaltam, és hogy nem fog elengedni… mintha nem is lehetne másképp. Idegennek tűnt. És én tettem azzá.
- Annyira sajnálom…
- Tudom. Semmi baj. Ez véget ért, de majd jön valami más… Mindig van második esély.
- A baj csak az, hogy magam sem tudom, mit akarok, Dana. Szeretlek, és azt hiszem, mindig is szeretni foglak, de ott van B…
- Ki ne ejtsd a nevét nekem! – vágott a szavamba keményen, amitől megdermedtem. Most először a hangja nem csengett hidegen.
- Sajnálom, hogy mindent tönkre tettem – a ki nem hullajtott könnyek vadul csípték a szememet. Utáltam magam.
- Az nem te voltál.
- De igen! Én voltam… De… jóváteszem! – kaptam az alkalmon. – Találkozzunk!
- Edward… az előbb mondtad, hogy nem vagy biztos magadban.
- De, talán ha láthatnálak… - vártam a válaszát.
- Rendben van. Egy óra múlva a régi helyünkön.
És kinyomta.

Tehát találkozom vele. Csak ő és én, meg a tűzként égető, rég ki nem mondott szavak, amelyek ott lebegtek kettőnk között, mióta elváltunk. A gondolataink, az érzéseink… talán mind ugyanazt a kérdést vágták a fejünkhöz. Együtt leszünk mi még?

Az én fejem annyival telibb volt, hogy nekem még ott volt Bella is. A harmadik személy, a másik szerelmem. Ígéretek, amiket neki tettem, szavak, melyeket az ő fülébe suttogtam el.
Szeretlek. Veled akarok lenni.



Edward verse

Szétszakít egy érzés,
Maradnék és mennék,
Egyedül a világban
Én ugyan mért maradnék?

Szeretet és gyűlölet
Lepi el a szívemet,
Két nő közt vergődve
Ugranék a semmibe.

De mégis maradok,
Mert menni képtelen vagyok.
Két bilincs tart vissza,
Két érzés szívem záloga.

Friss

Sziasztok.
Nem, sajnos ez még nem az új fejezet...
És sajnálom, tényleg, de most, hogy megkezdtem a középsulit, alig marad időm a barátaimra is, nemhogy az írásra. Pedig hiányzik, higgyétek el, nekem a legjobban. :(

Hát, én remélem, kitartatok mellettem akkor is, ha például egy hónapba csak egy újat tudok majd feltenni... bár remélem, ez nem lesz rendszeres.

Az Álomlányból tudok majd most viszonylag sokat frisselni, ezt a történetemet megtaláljátok a www.doo88-myworld.blogspot.com oldalon.

Elnézést, és sok puszi Nektek!