Gyilkos ösztönök - 27. fejezet

Nos, meghoztam az új fejezetet, bár rövid is lett, meg úgy is érzem, hogy nem hoztam ki mindazt belőle, amit akartam, de jelen állapotomban... ez is valami.Még nem mondtam, de azért nem voltak most frissek az oldalaimon, mert el volt törve az ujjam, és ugye úgy picit nehéz lett volna gépelni... na mindegy, mert mostmár nincs rajta a kötés, bár még nem forrt össze és fáj is. De megoldom.
Jó olvasást!/a fejezet végére odarakom a versemet, amit direkt ehhez a fejezethez írtam meg, Edward szemszögéből. Légyszi a hozzászólásaitokban a versről is ejtsetek pár szót, hogy hogy tetszett./





27. Két tűz között


/Bella szemszöge/

Pár nappal később…



A sebeim már majdnem mind begyógyultak, csak a halántékomon végighúzódó vékony kis seb emlékeztetett a történtekre.
Edward biztosított arról, hogy ami történt, az semmiképpen sem az én hibámból volt, de ez nem volt igaz. Én fosztottam meg Adrianát tőle, talán egy egész életen át tartó szerelem reményét vettem el a lánytól, és az én szememben ez megbocsáthatatlan bűn volt. Mégsem tudtam visszacsinálni, vagy küzdeni az érzéseim ellen, mert azok már rég legyőztek engem. Kábé abban a szent pillanatban, mikor először beszéltem Ővele. Nem volt visszaút…

Az ablak előtt ültem, egy kopott, ősrégi hintaszékben, és Rá gondoltam. Milyen eszményi!
Mennyi mindent feladott értem… hány év szerelmét… de megtette. És ez volt a lényeg. Így biztos lehettem abban, hogy tényleg számítok neki, valóban engem akar. Hihetetlen, de így van. A csodaszép barátnőjét hagyta ott egy szürke kisegérért. Mi ez, ha nem szerelem? És történjék bármi, nem hagyom, hogy valami is megingassa bennem a belé vetett bizalmamat.
Szeret… tényleg szeret.
Gondolataimat a telefonom éles hangja űzte ki a fejemből…


/Edward szemszöge/



Találkozni akartam vele.
Több mint egy hét telt el azóta, hogy nem láttam, és nagyon hiányzott. Tudnia akartam, hogy jól van-e, beszélni akartam vele a dolgok miértjéről, hogy mért tette azt, amit, holott a válaszban majdnem teljesen biztos voltam.
Miattam.

Egy szempillantás alatt felkaptam a telefonomat, és felhívtam. A negyedik csörgésre vette fel.
- Edward? – a hangja hitetlenkedő volt.
- Én vagyok. Csak… tudni akartam, hogy vagy… - nyögtem ki a szavakat. Nem voltam biztos benne, hogy most haragudnom kellene-e rá, vagy könyörögni a bocsánatáért. Nem tudtam én már semmit!
- Megvagyok – a hangja vékony volt, köhögött párat. Talán ő is hasonlóképp hülyén érzi magát. – Tudod, azt hittem, ezek után már a nevemet sem leszel képes kiejteni a szádon… nem hittem volna, hogy felhívsz.
- Dana… hiányzol. Én… - sóhajtottam. – Annyira nem akartam, hogy ez legyen… hogy így legyen. Ezek nem mi vagyunk!
- De, de igen. Ez vagyok én, Edward, én ilyen vagyok. Sosem mondtam, hogyha egyszer elhagysz, nem fogok érted küzdeni. Mert igenis hogy fogok!
- Te hagytál el, nem én téged.
- Tudod, hogy értem. Megcsaltál.
- Ez nem igaz.
- Nem gondolod, hogy kicsit késő már letagadni? – furcsa volt, nem kiabált, csupán ridegen közölt mindent. Hogy megcsaltam, és hogy nem fog elengedni… mintha nem is lehetne másképp. Idegennek tűnt. És én tettem azzá.
- Annyira sajnálom…
- Tudom. Semmi baj. Ez véget ért, de majd jön valami más… Mindig van második esély.
- A baj csak az, hogy magam sem tudom, mit akarok, Dana. Szeretlek, és azt hiszem, mindig is szeretni foglak, de ott van B…
- Ki ne ejtsd a nevét nekem! – vágott a szavamba keményen, amitől megdermedtem. Most először a hangja nem csengett hidegen.
- Sajnálom, hogy mindent tönkre tettem – a ki nem hullajtott könnyek vadul csípték a szememet. Utáltam magam.
- Az nem te voltál.
- De igen! Én voltam… De… jóváteszem! – kaptam az alkalmon. – Találkozzunk!
- Edward… az előbb mondtad, hogy nem vagy biztos magadban.
- De, talán ha láthatnálak… - vártam a válaszát.
- Rendben van. Egy óra múlva a régi helyünkön.
És kinyomta.

Tehát találkozom vele. Csak ő és én, meg a tűzként égető, rég ki nem mondott szavak, amelyek ott lebegtek kettőnk között, mióta elváltunk. A gondolataink, az érzéseink… talán mind ugyanazt a kérdést vágták a fejünkhöz. Együtt leszünk mi még?

Az én fejem annyival telibb volt, hogy nekem még ott volt Bella is. A harmadik személy, a másik szerelmem. Ígéretek, amiket neki tettem, szavak, melyeket az ő fülébe suttogtam el.
Szeretlek. Veled akarok lenni.



Edward verse

Szétszakít egy érzés,
Maradnék és mennék,
Egyedül a világban
Én ugyan mért maradnék?

Szeretet és gyűlölet
Lepi el a szívemet,
Két nő közt vergődve
Ugranék a semmibe.

De mégis maradok,
Mert menni képtelen vagyok.
Két bilincs tart vissza,
Két érzés szívem záloga.