Mennyei szerelem - 28. fejezet. Epilógus - Az Angyal

28. Epilógus – Az angyal

/Bella szemszöge/


Elizabeth eltávolodott tőlem, s végül teljes alakja ködbe veszett, én pedig ott találtam magam ülni a fűben, az illatozó virágokkal, a csodaszép vízeséssel és az árnyékot adó sziklákkal körülvéve. A pillanat akár lehetett volna szép is, ha nem az elmúlt egy percben ítéltek volna halálra engem és a kisbabáimat.
Szinte biztos voltam benne, hogy ez a döntés, bár a kislány nem adott semmiféle választ a várakozásunkra, amíg a Bentiek döntését vártuk. Így csupán a hangjából következtethettem. Meghalok. Meghalunk.

Nem tehettem mást, mint várni. Várni az elkövetkezőket, a saját kivégzésemet, amely örökre elszakít életem szerelmétől, és az anyaság csodálatos érzetétől, amire oly sokszor gondoltam az elmúlt hetekben. Lélekben már felkészültem, bár nem volt könnyű magamat elképzelni két pici babával az ölemben. Hisz nemrég még csak egy átlagos gimnazista lány voltam! Hogy jöhetett össze ennyi dolog ilyen kevéske idő alatt?

Bár voltak rossz dolgok, amelyek miatt szeretném visszaforgatni az időt, begyógyítani a szeretteimnek okozott mély sebeket, mégsem cseréltem volna senkivel.
Nem, mert az egész univerzum legcsodásabb teremtménye volt az enyém. A legédesebb, legodaadóbb és legönzetlenebb férfi, az egész világon.
Edward miatt megérte elviselni a múlt fájdalmait. Mindig emlékezni fogok rá, mert nincs az az Isten, aki kitörölhetné belőlem az emlékét. Odaadom a testemet, az egész életem, de a szívemet és a lelkemet, amelyekben Ő ott van, nem adom! Nem tehetem… nem, mert az maga lenne a pokol, még akkor is, ha azt a mennyben kell eltöltenem.

Elterültem a fűben, arcomat a puha talajba temettem, mert valami belső kényszer erre sarkallt. Becsukni a szememet, mindent kizárni, csak Edwardot nem.
Nem tehettem egyebet, felidéztem az arcát, a hozzám intézett szavait, a szerelmes érintéseit, amelyekkel megajándékozott, és könyörögtem a mindenhatónak, hogy boldog legyen. Teljen le a büntetésem ebben a meseszép börtönben, és kezdjen megint forogni az idő, múljon el ez a kínzó másodperc, amit ők ott lent átélnek, és legyen vége… csak, ne kínozzák őt többet.
Bár elfejteni úgy sem tud majd, a vámpírmemória ezt nem engedi neki, de hinnem kell, hogy idővel talál valakit, aki boldoggá teszi, és akkor majd nem gyászol többé.
Elképzelni életem szerelmét egy másik nő karjaiban förtelmes érzés volt, de mégis azt akartam, hogy így legyen. Szeressék őt tiszta szívből, mert megérdemli!
Bár ő sosem hitte, hogy van lelke, merthogy ő egy „lelketlen szörnyeteg, akinek léteznie sem volna szabad”, de én ezt nem akartam tudomásul venni. Mert az képtelenség, hogy egy ilyen csodás embernek – vámpírnak – örök kárhozatalt szánt volna a sors. Ilyen nincs, és kész! Rosszul hitte mindig is, emellől nem tágítok.

Nem tudtam, mennyi idő telt el, ha egyáltalán telt is el valamennyi. Csak tudtam volna, miért húzzák az időt…
Egyszerre csak olyan erős fejfájásom támadt, mint még soha életemben. Felsikítottam, akaratom ellenére is. A rét az én fájdalmamtól visszhangzott. Szörnyű volt a kín, moccanni sem bírtam, lélegezni is csak alig. Mintha egy kloffolóval ütlegelték volna az agytekervényeimet. Kibírhatatlan.
Istenem, legyen már vége! Öljenek meg, mit számít… csak gyorsan!
Aztán valami megváltozott. Noha a fájdalom nem múlt el, még csak nem is csillapodott, viszont már mást éreztem. A kloffoló helyett tűket éreztem, és szédülni is elkezdtem. Vagy… valójában forogtam? Körbe-körbe? Igen, most már láttam. Megint a fehér alagútban voltam, a csillogó csúszdámon, ami az előbb a Mennyország Kapujába repített.
Vajon most hova visz el?

Néhány pillanat múlva a tű eltűnt a fejemből. Nem jött helyette semmi. Nem fájt, de valami mégis más volt, bár nem tudtam volna megmondani, mi változott meg. Egyszerűen teljesen másként éreztem magam. A csillogás még csillogóbbá vált, a szédülés jobban pörgetett, mint máskor valaha is. Mikor már azt hittem, minden kínnak vége van, a mellkasomban valami életre kelt.
Nem mondanám, hogy fájdalmas volt. Sőt, kellemes, meleg, majd forró bizsergést éreztem mélyen a szívembe hatolni. Az agyamnak semmi köze nem volt a dologhoz, nem ott éreztem és semmilyen reflexet vagy legapróbb reakciót nem váltott ki belőlem.
Apró kis kezeket éreztem, mintha simogatnának ott belül. Puha volt és bársonyos, meleg és boldogságot sugalló. Nem értettem, de egyszerre jól éreztem magam. Mintha minden eddigi rossz dolgot száműztek volna a lelkemből, és tiszta lappal kezdtem volna. Boldog voltam, és haza akartam érni. Tudtam, tudtam hogy haza tartok. Tombolt bennem valami, egy erős, ismert-ismeretlen érzés, mintha egy testvérlelket éreztem volna meg. Olyan volt, mintha abban a pillanatban kettészakadt volna a szívem, és a másik felét egy szerettemnek nyújtottam volna át. Éreztem a jelenlétét. Edward lelke lüktetett a sajátom mellett.

Egyszerre tört rám minden elfojtott érzés. Tudatosult bennem, hogy soha többé nem látom életem szerelmét, de a többi családtagomat sem. Ahogy felfogtam ezt, elkínzott kis hangot hallattam, nem is ismertem rá a saját hangomra. Úgy éreztem, szétszakadok, hogy ez túlnő rajtam, szétszed belülről, és reflexszerűen akartam átfogni a térdeimet, összeszorítani magam, hogy egyben maradjak, de rá kellett jönnöm, hogy nem érzem saját magam.
Nem volt ott az új test, ami nem volt az enyém igazán sosem, csak én voltam. Bella. Csak a lelkem, a szívem, az érzéseim, és a fájdalmam. Mi lehet velem? Ez már a halál?

Ebben a pillanatban a csillogó alagút kiköpött magából, de nem tudtam, hol vagyok. Csak álltam a semmi közepén. Lenéztem. Állok? Akkor mégiscsak van testem? Van lábam? Mégis élek?
Porcelánfehér, vékony lábakat láttam, egy fehér kis ruhába bújtatva. Vékony bőrt, kicsit kiálló térdeket, csámpás lábfejeket. De hisz ez az enyém! Belláé. A sajátom. Mi történik?
A szemem elé kaptam a kezeimet. Szintén az enyémek voltak. A régi önmagamé. Kétségtelenül.
A hangom is a sajátom?
Szólásra nyitottam a szám, de nem jött ki rajta hang. Még egyszer megpróbáltam.
Bár nagyon halk volt, és rekedt, de az enyém volt. Úristen, tényleg az enyém!
Hűvös szélroham jött a semmiből, előrefújva a gesztenyeszínű hajamat, megbugyrosítva a fehér ruhámat, felkapva engem a földről.
Nem éreztem magam alatt talajt, és amikor lenéztem, meg kellett bizonyosodnom arról, hogy igazam volt. A talpam pár centivel a föld felett lebegett, valami fehér fénnyel körülvéve, ami a vádlim felé erősödött. Bevont a vakító fény, de mégis láttam. A szívem felé volt a legfehérebb, legvakítóbb. Mintha az egész oda gyűlt volna.
A szél még mindig tépázott, de hidegből átcsapott kellemes melegbe. Egy pillanatra megszűnt a látásom, a hallásom, az érzékelésem és… a fájdalmam. Csak a testem középpontját éreztem, az erősen és eszméletlen gyorsan verdeső szívemet. Éreztem, ahogy a meleg ott forróba vált, hogy körülöleli és megtölti szeretettel és reménnyel, meg egy csomó ismert és ismeretlen további érzéssel, amik miatt elkezdtem azt hinni, hogy ez nem az utolsó percem, amikor minden kiveszik belőlem, és a semmibe veszek, hanem hogy valamiféle felkészítés az igazi életemre, ami csak most kezdődik.


Vége