Gyilkos ösztönök - 20.fejezet

Tudom, tudom, úgy volt, h tegnapelőtt frisselek, de ez bizonyos okok miatt nem jött össze mégsem. Sorry. De most kárpótollak benneteket, meghoztam a húszadik Gyilkos ösztönöket, és még egy kis pluszt is.
Mennyei szerelem utolsó fejezetei jönnek majd az elkövetkező hetekben, remélem, tetszeni fog a befejezése. Egyébként már dolgozom a MSZ2-n, amit ugyanerre az oldalra fogok majd feltölteni, ha mindenigaz. Ez amolyan folytatás lesz, bár nem az Edward-Bella párossal fog majd foglalkozni.
!Egyébként: holnap megyek az Eclipse-re, nagyon kíváncsi vagyok rá, bár biztos vagyok benne, hogy imádni fogom :) Beszámolót majd írok, és akit érdekel, az elolvassa. Remélem sokan fogják majd. Egyébként ha ajánlhatom, a testvéroldalon, FraNci$k@ blogján már olvasható egy ilyesmi beszámoló.
Szóval jöjjön a friss:


20. Nem tudhatod…

/Bella szemszöge/


- Francis! – kiáltottam, és utánaeredtem. Ekkor már a hatalmas állat is felénk fordította a fejét, de csak figyelt és nem mozdult.
Sam, a legidősebb fiú a csapatból furcsán felemelte a kezét, és ezzel úgy tűnt, mintha jelezne a farkasnak. Mintha ezzel akarná megfékezni. Mély hangon beszélt az állathoz, de az csak a barátnőmet figyelte, aki mellettem állt meg. Földbegyökerezett lábakkal állt, eltátott szájjal, és csak bámult bele a farkas szemébe.
Az állat megfordult és berohant a fák közé.
Azok a fiúk Sam mellett utánabámultak, de arcukon félelemnek vagy megdöbbentségnek nyoma sem volt. Sőt, mintha még szórakoztatta volna őket a helyzet. Egyedül Samnek maradt komoly az arca, ő végig minket bámult.
- Mi a fene volt ez? – kiabált Francis, miközben elindult feléjük. – Bánthatott is volna titeket! Hogy került ide és… hogy lehetett ennyire… hatalmas?
Franc hisztérikusan viselkedett, de Sam meg sem szólalt.
- Úristen, meg is ölhetett volna… Hé, szólalj már meg! Még szerencse hogy Jake nem volt itt, hála istennek…
A három fiú – Jared, Embry és Paul – elkezdtek hangosan nevetni, mire az idősebbik srác rájuk förmedt.
- Hogy tudtok még ezek után nevetni? – kérdezte Franc, majd újból Samhez fordult. – Mi volt ez? Hogy nőhetett ekkorára, és miért viselkedtek mind ilyen furán?
- Hé, nyugodj meg! Menjetek szépen haza a barátnőddel, rendben? – mondta Sam, és elkezdte felém tessékelni Francist. Én még mindig csak figyeltem az eseményeket, megszólalni nem tudtam. Hogy is tehettem volna? Hisz az előbb valami olyan dolgot láttam, ami nem is történhetett volna meg. Egy lehetetlenség…
- Ó, szóval menjünk és felejtsük el ami történt, mi? – fordult szembe vele Franc.
- Pontosan. Figyelj kislány, csak egy nagyranőtt farkas volt, már elment, oké? Nincs miről beszélni. Nem bántott senkit – mászott bele Franc arcába. – És most menjetek!
Barátnőm a fejét ingatta. – Nagyranőtt farkas, mi? Istenem, hisz legalább két fejjel volt még nálatok is magasabb! És…
- Majd szólunk az erdőőröknek, rendben?
- De hát…
- Menjetek már! – ordított rá Sam.
Ekkor végre észbekaptam, hogy talán tenni kéne valamit, mielőtt a nagydarab fickó lekever neki egyet, mert már remegett a keze, szóval húzni kezdtem el a közeléből.
- Franc, igaza van, menjünk innen, mielőtt még visszajön, gyere!
- De ti sem maradhattok itt, menjetek valami biztonságos…
- Úgy lesz, csak menjetek már innen!
- Gyere! – húztam, és végre megadta magát.
A kocsiút hazafelé meglepően halkan telt, Franc csak bámult ki az ablakon egész végig. Mikor megálltam a házuk előtt, kétszer kellett szólnom neki, hogy megérkeztünk, hogy végre figyeljen rám.
- Akkor szia – szállt ki, anélkül, hogy egyszer is rám nézett volna.
- Várj… - fújtam ki a levegőt. – Na jó, figyelj… tekintve, hogy sokszor túlreagálod a dolgokat, hadd mondjam el, hogy lehet, Samnek igaza van. Talán tényleg csak egy nagyra nőtt farkas volt, Franc… figyelj, nem bántott senkit, és Jacob sem volt ott, szerencsére, így miatta sem kell aggódnod. Csak felejtsd el, rendben?
De ő nem felelt.
- Francis?
- O-oké, persze, lehet, hogy csak én dramatizálom túl, igazad van. Teljesen. Szia, Bella.
És rám csukta az ajtót. Tudtam, hogy nem fogja túl tenni magát, hisz ismertem.
De vajon komolyan gondoltam, amit az előbb mondtam neki? Tényleg csak egy nagyranőtt farkas volt, aki véletlenül – vagy nem véletlenül – kikóborolt az erdőből?
Valóban elhiggyem, hogy létezhet ilyen? De hát annyira abszurd…
Kétségek között kiszálltam a kocsiból, és berohantam a biztonságot adó házba.

*


/Dana szemszöge/


- Nem megyünk el este valahova? – kérdeztem Edwardtól.
Az ágyába feküdtünk a meleg paplan alatt, meztelenül.
- Hová szeretnél menni? – fordult felém, és végigsimított a nyakamon.
- Nem is tudom… Csak mozduljunk ki, annyira unom már ezt a közeget – mondtam, de szívesebben mondtam volna azt, hogy unom a húga állandó piszkálódásait meg azt, ahogy mindentudón figyel engem. Tényleg elegem volt már belőle! Utáltam, és utáltam ebbe a hatalmas, kihalt, unalmas és csendes házban tölteni a mindennapjaimat. Vágytam az izgalomra. Valamire, ami felpörget, ami én vagyok. Élni akartam.
Edward habozott, így sértettem hozzá tettem: - De Evie-vel is mehetek, tök mindegy.
- Ne, ne… igazad van, menjünk. Elvihetnélek abba az új étterembe, ami most nyílt Port Angelesben. Azt mondják, jó hely. Szeretnéd?
- Jaj, ne étterembe, elegem van a kajálásból, egy életre. Az elmúlt hetekben Esme egy focicsapatra eleget tömött belém, elhiheted – tiltakoztam.
Edward erre elkezdett kuncogni, és megcsókolta a homlokomat.
- Jól van, étterem kilőve… - nyugtatott meg.
- Mi lenne, ha elmennénk kicsit kirándulni… az erdőbe?
- Az erdőbe? Este? Hát, nem is tudom… - húzta a száját.
- Ugyan már, te megvédesz engem mindentől! Veled nincs mitől félnem, nem igaz?
- Nem, nincs mitől félned – csókolt meg.
- Szóval?
- Oké, erdő. Rendben – adta meg magát. – Nem tudok neked nemet mondani.
Most, hogy nyert ügyem volt, győzelemittasan felé gördültem, ráültem a csipőjére, majd lehajoltam hozzá, és egy hosszú csókot nyomtam az ajkaira. Elkínzottan felnyögött.
- Ah, ne csináld ezt velem…
- Tudom, hogy élvezed! – simítottam végig meztelen mellkasán, miközben érzékien mozgattam a csípőmet, pedig a takaró elválasztott minket egymástól.
Felnyögött, amit imádtam. – Dana…
Lehajoltam, és szívogatni kezdtem a nyakát.
- Szeretlek… - suttogta.
- Mm… ez a célom, édes… - nyögtem csókok közepette.
Kinyíltam a szemei, és megfogta a csípőmet, véget vetve ezzel a mozgásomnak.
- Tessék?
- Mondom, ez a célom, hogy viszont szeress engem. Örökké, csak engem…
- Tudod, hogy így van.
- Igen, tudom. Tudom – legalábbis, amíg nem hagyom, hogy másképp legyen, drága szerelmem. És nem fogom hagyni, amíg élek.
Elhúztam a takarót közülünk, és immár testközelből folytattam a mi kettőnk édes „játékát”.
- Ah, Bella…