Gyilkos ösztönök - 21.fejezet

21. Kitörés


/Edward szemszöge/




Egy pillanatra megfagyott köztünk a levegő. Nem hiszem el, hogy ezt mondtam!
Dana villámgyorsan leszállt rólam, és a takarót maga köré húzva eltávolodott az ágytól.
- Mondd, hogy csak rosszul hallottam! – kiabálta, szemei villámokat szórtak.
- Sajnálom, én… csak eszembe jutott és…
- Eszedbe jutott? Hogyhogy eszedbe jutott? – ordított továbbra is, én pedig próbáltam összeszedni magam. Az előbbi vágynak már nyoma sem volt bennem. Próbáltam kigondolni valami megfelelő magyarázatot, de mégis mit mondhattam volna? Szex közben egy másik lány nevét mondani nem épp szerencsés dolog.
- Nincs jelentősége – ráztam meg a fejem, és elindultam Dana felé, hogy megnyugtathassam.
- Őt szereted ugye? Az a ribanc magába bolondított, és engem már el is feledtetett. Hogy tehetted ezt azok után, amin keresztülmentünk? Hogy voltál képes megcsalni és közben játszani tovább a szereped?
- Adriana… kérlek… - nyújtottam ki felé a kezem, de ő elhátrált az érintésem elől.
- Ne merj hozzám érni! – kezeivel a hajába markolt, és összecsuklott. – Úristen… uram isten, ez nem lehet…
Elképesztően nyomorultnak éreztem magam. Igaza van, hogy tehettem ezt vele? Beleszeretni Bellába olyan természetesnek látszott, visszafordíthatatlannak. Ki ne szeretne egy ilyen angyali teremtést? De a bűntudat, ami Adriana miatt emésztett, visszataszítóvá és mocskossá tette ezt az érzést. A szerelmem Bella iránt nem volt jó dolog.
De a folyamat alatt, amíg a lány beette magát a szívembe, szerelmem nem csitult Dana iránt sem. Két nőt szerettem, kettőt csaltam egyszerre, és közben titkoltam az érzéseimet mindenki elől. Szörnyeteg voltam.
Mindkettőt ugyanúgy imádtam, de Adrianahoz sokkal több érzés és emlék kötött, mint ehhez az ismeretlen lányhoz. Őt nem hagyhatom el. Azok után, hogy szinte miattam kellett elveszítenie a családját, miattam kellett feladnia emberi életét, hogyan is hagyhatnám magára őt?
- Szerelmem…
- Ne mondd ezt nekem! – sírt tovább.
Nem törődve a tiltakozásával mellé ültem a földre, és kényszerítettem, hogy rám nézzen.
- Nézd, nem fogok neked hazudni. Érzek valamit Bella iránt, de irántad sokkal de sokkal többet. Nem foglak soha elhagyni, érted?
- Felfordul tőled a gyomrom! – mondta, és felállt.
- Ne mondd ezt, kérlek…
- Maradj ahol vagy! Utállak, érted? És tudod mit? Mindenről te tehetsz! Attól a pillanattól kezdve, hogy megismertelek, elrontottad az egész életemet. Elvetted tőlem a családom, az életem, mindenemet, érted? Mindenemet. Ha nem lettem volna veled, nem talál meg James, és nem veszi el őket tőlem. De a legrosszabb, amit tehettél velem, az ez a húzás volt. Hisz megbíztam benned! Mindent megtettem volna érted, értünk, a szerelmünkért! Bárcsak tudnád, hogy mire voltam képes érted… - nézett a szemembe.
Bár az előbbi szavai nagy fájdalmat okoztak nekem, mégis rászántam magam, hogy megkérdezzem, hogy értette ezt.
- Hogyhogy mire voltál képes? Mit csináltál?
Megrázta a fejét.
- Már nem fontos. A lényeg az, hogy én szerettelek.
- De hát én is szerettelek, sőt, még most is szeretlek, hát nem érted?
- Nem, nem, nem! – lökött egy nagyot a mellkasomon, amitől hátratántorodtam, de egy pillanat alatt visszanyertem az egyensúlyom, és hitetlenkedve meredtem rá.
Fellendítette a tenyerét, és meglepve tapasztaltam a hatalmas csattanást, mikor keze az arcomon lendült.
Bár fizikai fájdalmat ez nem okozott nekem, a szívemben annál inkább éreztem a nyomát.
De még most sem hagyta abba, újabb ütésre lendítette az öklét. Ezúttal megóvtam a csontjait, és a csuklója köré tekertem az ujjaimat.
- Ezzel csak magadnak ártasz, kedvesem.
- Nem érdekel, ezzel még tartoztam neked – hajolt közel hozzám, majd a szekrényéhez sietett, és egy jókora sporttáskát húzott elő belőle, aztán meg a ruháit, amik közül megfogott párat, és bement velük a fürdőszobába.

Arcomat a tenyerembe temetve leültem az ágy sarkára. Ezzel mindennek vége volt, tudtam, hogy ezzel elvesztettem a bizalmát.