Gyilkos Ösztönök - 22. fejezet

22. Kettesben


/Bella szemszöge/




Egyedül voltam. Ennyire magányos még sosem voltam, soha.
Tudom, nem szabadott, de akkor is vártam a hívását, vagy hogy szokásához híven csak előttem terem, és azt mondja, nincs semmi baj, nem kell törődnöm az őrült barátnője fenyegetéseivel, és őt csak én érdeklem.
Szép álmok. De a lényeg, hogy csak és kizárólag álmok.
A valóság viszont az, hogy igenis volt baj, csupa megmagyarázhatatlan dolog. Adriana kifakadása, az a farkas Blackék kertjében, és a barátnőm reakciója… mind csak ráadás volt az amúgy is csodás forksi ittlétemre.
Forks…
Ki gondolta volna, hogy ebben az unalmas kisvárosban valami izgalmas is történhet? Hogy itt vámpírok élnek…
Ez az egész még most is hihetetlennek tűnt, de ugyanakkor eszméletlenül valóságosnak. És én ott csücsültem a dolgok kellős közepén.
Egy fiú, aki már elkötelezte magát több éve egy másik lánnyal, aztán, hogy ez a fiú vámpír, és én teljesen belehabarodtam, annak ellenére, hogy még soha életemben nem voltam szerelmes, de még nem is jártam együtt senkivel.
Ó, az már csak hab a tortán, hogy Edward barátnője történetesen halálosan megfenyegetett engem a sráccal kapcsolatban.
Na, erre mondja valaki, hogy unalmas!
A baj csak az, hogy én épp az unalmat szerettem volna kézhezkapni egy szerelmi háromszög helyett.

Felkeltem a szobám sarkában ringatózó hintaszékből, és az ablakhoz léptem.
Már jóval alkonyat után járt az idő, sötét volt, mindennek csak a körvonalát lehetett látni.
Egy hirtelen ötlettől vezérelve résnyire felhúztam az ablakot, kihajoltam rajta, és nagyot szippantottam a friss, hűvös levegőből.
Azt képzeltem, hogy ha ilyen mélyeket lélegzek, a rossz dolgok kirepülnek a fejemből, szóval tovább folytattam a dolgot.
A levegő tényleg segített, de sajnos a főszerepet még mindig az Edward-dolog kapta a fejemben.
Hallgattam a kinti csendet, ahol csak a tücskök esti zaját lehetett hallani. Nem volt szél, az összes fa lomja egy helyben állt, nem ringatózott. Az összes bokor mozdulatlan volt, és semmi mozgást nem lehetett látni az ablakom alatti téren.
Egészen addig, amíg…
Egy alak tűnt fel a semmiből a diófa alatt. Eddig nem volt ott, az biztos, azt észrevettem volna.
Ismerős volt, és néhány másodperc múlva már megbizonyosodhattam róla, hogy aki az udvarunkban állt, az Edward volt.

Elindult felém, csak pár lépést tett meg, én meg csak egy pillanatra hunytam le a szemem, hogy megbizonyosodhassak, jól látok-e, amikor már nem volt ott.
Nagyszerű, szóval már annyira hiányzik, hogy hallucinálok is róla. Ez tényleg remek.
Mérgesen és csalódottam húztam vissza az ablakot a helyére.
- Bella.
Megfordultam, és ott volt. Ott állt a szobám közepén, mint valami oda nem illő félisten, a kopott lila szőnyegemen.
- Te mit keresel itt? – szegeztem neki a kérdést, de ő csak állt ott tovább, lehajtott fejjel, és nem is nézett rám. Amikor végre felemelte a tekintetét, megláttam az arcát. A szemében üresség csillogott, láthatóan nagyon maga alatt volt. A szája sarka lemondóan görbült az álla felé. A vállai összeestek, semmi tartás nem volt bennük.
- Bella… - mondta szinte könyörgően.
Közelebb léptem hozzá, csak pár centivel előtte álltam meg.
- Mi a baj?
- Én tényleg nem tehetek róla…
- Miről? Miről nem tehetsz? – fogtam meg vigasztalóan a karját, de ő elhúzódott, és elkezdett járkálni.
- Megpróbáltam eltitkolni… de nem ment.
Megráztam a fejem.
- Nem értelek.
- Nem szabadott volna… nem szabadott volna ide jönnöm.
- Edward, mondd el, mi a baj, kérlek! – mentem oda hozzá, megfogtam a kezét, és ezúttal nem engedtem, hogy kihúzza magát a kezeim közül. – Gyere, ülj le ide! – húztam az ágyhoz.
Más különben kényelmetlenül éreztem volna magam, ha egy srác ül az ágyamon, de jelen helyzetben látszott, fel sem fogja, mi történik körülötte, így a dolog teljesen értelmetlen volt.
- Oké, most nyugodj meg és mondj el mindent!
- Én… - kezdte, de elakadt a hangja. – Én… hibát követtem el. Nagyon nagy hibát – nézett fel rám.
- Milyen hibát? – kérdeztem összezavarodva.
- Adriana elhagyott engem… - suttogta.

Tudom, nagyon helytelen, de amint felfogtam az utóbbi szavait, örültem annak, amit hallottam. Ha nincs többé Ardiana, nincs akadály sem, hogy ő és én…

- Én vagyok a hibás… mert valami megbocsáthatatlant tettem – ezzel a tenyerébe temette az arcát.
- Hé… - fogtam meg a kezét, és lefejtettem a fejéről. – Hé…
- Beleszerettem valakibe… - nézett a szemembe Edward.

Megfagyott bennem a vér. Istenem, csak mondja, hogy én vagyok az, istenem, kérlek, hadd legyen én az!
- Ki…kibe… szerettél bele? – kérdeztem fojtott lélegzettel.
Szólásra nyitotta a száját, de mintha meggondolta volna magát, mielőtt kijöhetett volna rajta bármilyen hang – és ezzel a válasz is -, összezárta ajkait, és felpattant az ágyról.
- Nem szabadott volna idejönnöm. Nem is értem, hogy kötöttem ki itt – nézett ki az ablakon, ahogy az előbb én tettem.
- Én nem bánom… azt, hogy itt vagy – motyogtam magam elé, de úgy látszik, meghallotta, mert hátrafordult, és leguggolt elém.
- Bella, ne haragudj, hogy nem hívtalak…
- Nem, semmi baj, hisz nem tartozol nekem semmivel, nem kötelességed…
- Barátok vagyunk! – vetette oda amolyan ellenérvként.
- Barátok… - suttogtam. – Na ja.
- De Bella… - folytatta gyengéd, halk hangon. – Én nem akarok többé a barátod lenni.
Erre már felkaptam a fejem ijedtemben.
- Nem? Miért nem? – hadartam ijedten. – Én… megbántottalak valamivel, vagy tettem valamit…? – néztem fel rá, végiggondolva az összes eddi beszélgetésünket, de nem találtam semmi kivetnivalót. Mi mindig tökéletesen egy síkon mozogtunk.
- Nem, semmi ilyesmi – mosolyodott el végre.
A következő tette az volt, hogy fel nyúlt, és gyengéden, mintha csak porcelánból lennék, végigsimított az arccsontomon. Az ujjait forróság, és egy-egy kihagyott lélegzetvétel kísérte.
- Nem akarok többé a barátod lenni, mert… szerelmes vagyok beléd, Bella.