Mennyei szerelem - 27.fejezet

27. Élet vagy halál

/Bella szemszöge/


Az angyal kacagott, én pedig megigézve hallgattam a torkában csilingelő csengők aranyos hangját.
- Nem, Bella. Bár, ha úgy vesszük, közel vagyunk hozzá, de mégis egy fényévnyire távol… - apró ujjaival a fűszálakkal játszott, miközben beszélt hozzám.
- Ezt hogy érted?
- Úgy, hogy ez itt a Mennyország Kapuja, Bella. Ha úgy vesszük, a dimenziók közötti dimenzió, ahol nem jár az idő.
- A Mennyország Kapuja? – kerekedtek el a szemeim. – Akkor te… angyal vagy, Elizabeth? – néztem a kislányra.
- Hmm, igen, az vagyok. – mosolyodott el. – Már egy ideje…
Egy pillanatra még a lélegzetem is elállt, bár korántsem lepődtem meg annyira, mint kellett volna. Általában, a normális emberek kinevetik a másikat, ha az egy ilyen dologgal áll elő. De az én világomban vámpírok élnek, gyilkos méreggel és gyémántként csillogó márványbőrrel, szóval egy ideje hozzászokhattam a földöntúli dolgokhoz.
A kislányon látszott, hogy nem mindennapi. Annyira kedves volt és önzetlen: gyermekies, és mégis olyan, mintha már számtalan dolgot megélt volna. A szeméből boldogság és egyben fájdalom sugárzott, szinte láttam a lényéből áradó, glóriaszerű fényt. És tényleg ott volt. Körülvette apró testét, mint valami állandó, elkophatatlan köpeny.
- Beteges, de hiszek neked… - suttogtam megbabonázva.
- Fiatal vagy még, Bella. Sok mindent tapasztaltál már, de neked még dolgod van odalent. Még nem lehet vége. Így nem – kezét az enyémre tette, és megint úgy beszélt, mintha ezer éve létezne.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy visszamehetek Edwardhoz? – az utolsó szónál elcsuklott a hangom, talán még bele is pirultam szerelmem nevének kiejtésébe. Annyira akartam vele lenni, hogy minden emlékem egyszerre tört fel bennem. A jók és rosszak egyaránt…
- Bár csak ilyen könnyű lenne.
- Miért, nem az? – félve pislogtam Elizabethre.
- A te esetedben sajnos nem az. Benned három szív is dobog, így háromszoros erő szükséges a visszaküldésedhez. És van itt még valami… bár a te lelked tiszta és önzetlen, a… gyermekeidé… nos, kicsit bonyolultabb. Az ő jelenlétük sokban befolyásolja a Bentiek döntését.
- Mi a baj a gyermekeimmel? – a hangom kicsit élesebb volt a kelleténél. – És kik azok a Bentiek?
- Nézd, én nem akarlak téged megbántani, de az ő lelkük… nem is tudom hogy mondjam… nem egészében emberi, sőt, a nem emberi része valami gonosz, Bella. Bár nem teljes egészében. Mondtam, bonyolult, és nem is ez a lényeg, ezt elég, ha a Bentiek értik. A második kérdésedre felelve, a Bentiek a vezetők, amolyan főnökfélék. Ők irányítanak bennünket. És azért Bentiek, mert ők a mennyországban élnek. Ők is angyalok, mint én, csak öregebbek és tapasztaltabbak.
- Értem… és, mégis miről kéne dönteniük? Úgy értem, mi az a két dolog, amik között választaniuk kell?
Elizabeth arca elkomolyodott, a kis gödröcskék eltűntek az arcáról. Nem látszott gyereknek.
- Az egyik választás az, hogy te eltávozol, mármint, átléped a kaput, a gyermekeid pedig így sosem születhetnek meg – könnyes szemmel bólintottam. – A másik – a jobb – pedig az, hogy téged… angyallá tesznek, és visszaküldenek a földre. A gyermekeid megszülethetnek, és bizonyos keretek között a földön maradhatsz a családoddal.
Ha eddig bármin is meglepődtem, most szó szerint lefagytam. Hogy angyal? Én? És… újra Edwarddal lenni? Megszülni a babáimat?
A sokféle érzelemtől, ami bennem kavargott, kifolyt a könnyem, majd szó szerint záporozni kezdett.
- Bella… - kezdte Elizabeth, de én közbeszóltam.
- Nem, nem, semmi baj, nem miattad van – töröltem le a könnyeimet, de a kislány elkapta a kezem.
- Ne tedd! A könnyeidnek még nagy jelentősége lesz, ha visszaküldenek – mosolyodott el titokzatosan.
- Ezt hogy érted? – bámultam rá.
- Nem mondhatom el. Ha visszaengednek, megtapasztalod te magad – simogatta meg a tenyerem.
- Mit értettél az alatt, mikor azt mondtad: bizonyos keretek között? – vontam fel a szemöldököm kíváncsian.
- Ja, igen. Tudod, az angyallétnek is megvannak a maga hátulütői. Teljesen fel kell adnod az emberi életed. Hogy pár példát említsek, nem lesz szükséged ételre, nem fogsz öregedni és változni, és néha túlságosan is a lelked fog vezérelni. Úgy értem, az agyadnak nem sok beleszólása lesz a döntéseidbe.
- És… lesznek szárnyaim is, meg minden? – teljesen véletlenül csúszott ki a számon, és amint kimondtam, iszonyatosan hülyének éreztem magam.
A lány hangosan kacagott rajtam, és pedig fülig pirultam.
- Látsz rajtam szárnyakat, Bella? – nézett a háta mögé.
- Nem… - mosolyodtam el zavaromban. – Csak, annyira hihetetlen ez az egész.
- Nem is tudom, én már eléggé megszoktam, tudod. De ha van még kérdésed, szívesen válaszolok.
- Ó, mindössze pár ezer… Szóval, a babáim… vámpírok lesznek, vagy angyalok? – kissé félve ejtettem ki a vámpír szót, nem tudva, hogy idefent hogy viszonyulnak hozzá, de Elizabethen semmi zavarót nem láttam. Teljesen normálisan fogadta.
- Is-is. – mosolygott.
- De bennük sem lesz semmi emberi?
- Nem, hiszen mikor megszületnek, te sem leszel már az. Feltéve, ha egyáltalán… - elhallgatott.
-… ha egyáltalán megszületnek – fejeztem be fojtott hangon.
- Igen – sütötte le szemeit.
- És te… sosem akartál odalent lenni? – tettem fel neki a kérdést, és elkezdtem a füvet tépkedni fél kézzel.
- Nem sok jó élményben volt részem halandóként, így azt hiszem, a válaszom nem.
- Annyira sajnálom, ami veled történt, Elizabeth…
Egy pillanat alatt változott vissza esetlen kisgyermekké, ahogy a halott anyukájára gondolt. Reflexszerűen felálltam, odamentem, és magamhoz öleltem apró kis testét.
Fejét a hajamba fúrta, és nagyokat szipogott. Anyai ösztöneim felülkerekedtek, és elkezdtem neki halkan dúdolgatni az altatódalomat. Épp, ahogy Edward is szokta énnekem.
Nem tudom, meddig lehettünk a rét közepén összeölelkezve – bár, ha igaz az, amit a kislány az időről mondott, nem is számított igazán – egyszer csak felkapta a fejét.
- Meghozták a döntést – mondta üveges tekintettel, és én egyből a legrosszabbra gondoltam.
- Nem a te hibád, Kicsim… - simítottam végig könnyes szemmel vékony kis karján.
- Hiányozni fogsz, Bella… - alakja egyre távolodni kezdett, azt még láttam, ahogy felém int, utána pedig megint a feketeség ölelt körül.