Gyilkos ösztönök - 18.fejezet

18. Pókerarc


/Dana szemszöge/


1 héttel később…

Szép, nyári reggelre ébredtünk. Bár itt Forksban a napsütötte, világos reggel nem volt megszokott, ez a mai éppen ezek közé a ritka események közé tartozott.

Edward szobájában alszok, ő mellettem fekszik a könyökére támaszkodva, és engem figyel.
Ahogy a napsugarak ezerfelé terülnek el az üvegfalas szobában, az ő bőre gyémántként ragyog.
Rám mosolyog, és ad egy jó reggelt puszit a szám szélére.
- Hé… hé, mi vagyok én, a kishúgod? – szólok rá, és bevágom a durcit. – Azt hittem, a világ legszerelmesebb lánya megérdemel a kedvesétől egy forró, reggeli csókot… - búgom érzéki hangon, és elmosolyodom.
- Emiatt ne fájjon a fejed… - majd fél kézzel fölém támaszkodva egy igazi, szerelmes csókban részesít.
- Mhm, mindjárt más… na de most már ideje felkelni, nem igaz… álomszuszék? – nevetem el magam a megszólításon. Edward, mint álomszuszék? Reggel is humoros Dana! Hm, egy piros pont nekem.
- Nagyon vicces… - morogja maga elé, és egy szempillantás alatt a hátam mögött van, és a nyakamba csókol. Ajkai hűvösek, mint mindig, és érzem, hogy a nyakam libabőrös lesz.
- Ah… van kedved velem zuhanyozni? – és húzni kezdem a fürdő irányába.
- Szívesen mennék, de megígértem Emmettnek meg Jaspernek, hogy ma velük megyek vadászni.
- Úgy van, tesó, szóval told ide a segged! – kiabál fel a földszintről Emmett.
Tudom, hogy csak azért csinálja, hogy én is halljam. Hisz ha szimplán Edwardnak szánta volna, ki sem kellett volna a száját. Vagy suttoghatott volna, mert úgy is meghallja.
- Látod. Mennem kell, vagy ennek a kettőnek a szívatásait kell majd hallgatnom egész nap… - ingatja a fejét, és csak most figyelek fel rá, hogy a szemei éjfeketék.
- Jó, menj csak, de nem tudod, mit veszítettél – lépek egyet hátra, majd direkt lassú mozdulatokkal megszabadulok a hatalmas trikótól, amiben aludni szoktam, így csak a falatnyi csipke bugyi és melltartó fedi a testem.
Látom Edward éhes tekintetét, ahogy vágyakozóan fel-le jártatja rajtam a szemeit, egyes részeken külön elidőzve, majd nyel egyet.
Na így kell egy pasit az őrületbe kergetni! Gondolatban megtapsolom magam: Ez az, Dana, na ezt sem anyukád tanította neked!
Anyu emlékére egy pillanatra kiesek a csábító szerepéből, de aztán egy szempillantás alatt erőt veszek a megránduló izomzatomon. Nem szabad a múlton rágódni, nem szabad elgyengülni, nem szabad elengedni Őt magad mellől…
- Utolsó döntési lehetőség… - lassan hátrálok a fürdőszoba ajtó felé.
- Nagy a kísértés Szívem, de ha egyszer a szavamat adtam…


Így ő elmegy, én pedig belépek az ajtón.
Magamra zárom az ajtót. Vége a színjátéknak. Egyedül vagyok. A hátamat az ajtó kemény fájának vetve lecsúszok a padlóra, és egy foltot kezdek el bámulni az amúgy makulátlan Cullen-ház falán.
Átadom magam a nagy semminek, ahogy mindig csinálom, ha senki sem lát.
Sikoltani akarok. A csuklóm puha, fehér bőrét a számba veszem, és ráharapva abba fojtom a hangomat. Nincs kiserkenő vércsepp, amit a lentiek megérezhetnének, nincs hang, amit hallhatnának, nincs semmi. Semmi az égvilágon. Olyan üres vagyok, mint az osztályterem csengetés után.
Néhány percnyi ülés után felkászálódom, és megnyitom a forró vizes csapot. A víz zubog, a cseppek pattognak a kőpadlón, én pedig lerúgom magamról a maradék szövetet, kikapcsolom a melltartóm csatját.
A víz irtózatosan meleg, szinte perzselő, de nem törődök a fájdalommal. Már rég nem törődök a fájdalommal. Egyszerűen kikapcsolom. Nem könnyű, de megoldható.
A bőröm először ég, majd kipirosodik, végső megállóként pedig kihólyagosodik. Kilépek a kabinból.


Alice-t lent találom a konyhában, épp az egyik bárszéken üldögél, és a hűtőszekrénybe beépített tv-t kapcsolgatja. Biztosan észrevett, de nem nézett felém.
- Szia, Törpilla! – köszönök neki gúnyosan a megszokott nevén. Nem néz rám, de visszaszól.
- Ha nem lennél Edwarddal, kitépném a nyelvedet – nézi tovább a hülye tv-jét.

Megunom, felmegyek az emeletre, és bekopogok Rosie ajtaján.
- Gyere csak! – szól ki.
- Helóka – lépek be, arcomon széles mosollyal.
- Dana! – mosolyog ő is.
- Hallom Emmették elrabolták Edwardot – folytatja, és megpaskolja maga mellett az ágyát, hogy telepedjek le mellé.
- Ja, elment.
A mosoly az arcán valami féltő, aggódó maszka torzul.
- Hogy érzed magad? – hangján tisztán érződik az igazi, baráti aggodalom, az irántam érzett őszinte barátsága. Megérdemelne egy igazi választ, az igazi érzéseimmel tele, az igazi Dana igazi mondanivalóját, de nem lehet.
- Nagyszerűen – vigyorgok, de látom, hogy ez nem nagyon hatja meg. Persze, volt már ideje kitapasztalni ezt. Úgyhogy folytatom. – Tudod, ez a pár hét tényleg nagyon nehéz volt… teljesen átadtam magam a letargiának, újra éltem mindent… - bánatosan nyögök egyet. – Borzasztó volt. Az volt, igen, de ott volt nekem Edward. Őszintén nem tudom, mivel érdemeltem őt ki, de segített. Ott volt, mikor kellett, és mikor egyedül akartam lenni… szóval érted. És ez javított rajtam. Igazából mindenen, mert most már alig fáj. És ezt komolyan gondolom – mosoly. – Szóval Rose, jól érzem magam.
Csend. Rosalie arcán mindenféle érzelmek és gondolatok cikáznak, de végül megállapodnak egyetlen egyen. Elmosolyodik.
- Örülök, hogy elmondtad ezt nekem – előrenyújtja karjait, én pedig belevetem magam védelmező ölébe. Szeretem őt.
- Kösz, Rose – kibontakozik, és megkérdezi, hogy megcsinálhatja-e úgy a hajam, ahogyan az egyik esküvői magazinban látta. Hát mondhatnék erre nemet?


Az egész macera picivel tovább tart, mint gondoltam volna.
Három óra múlva még mindig a kontyomon dolgozik, és fújja rá a második tubus rögzítő és fényesítő habot. Vajon honnan a mondás, hogy a szépségért meg kell szenvedni? Hát volna egy tippem.
A végeredménnyel viszont nagyon is elégedett vagyok.
A hajam kontyba tűzve a fejem tetején, csillog-villog minden hajszálam – szó szerint, és pár tincs szabadon és illatozva lóg a hátamra, nyakamra, dekoltázsomra. Igazán szép.
- Wow, Rosie. Te aztán kitettél magadért – nézek rá elismerően. – Ez csodaszép – lapogatom meg a vállamon fekvő kezét.
Én a tükör előtt ülök egy puffos-párnás megakényelmes székben, ő pedig a hátam mögött áll és gyönyörködik bennem.
Nem irigykedik, mint a többi lány tenné, nem keres bennem hibákat, csak mindig ott van, és szeret.
Francba a pókerarccal, kitör belőlem a sírás.