Gyilkos ösztönök - 19.fejezet

19. La Push titka


/Bella szemszöge/


Amint hazaértem, becsaptam magam után az ajtót, és rohantam fel a szobámba, hogy egész úton tartogatott fájdalmam utat engedhessen magának a könnyeim kíséretében.
Charlie La Pushban volt, így legalább azzal nem kellett foglalkoznom, hogy mit szól a hirtelen érzelemkitörésemhez.
Az ágyamra hasaltam, a kispárnámat meg a fejemre nyomtam, hogy elnyomja a hangot.
Sírtam, mert nem lehettem Edwarddal, most is kénytelen voltam hazudni neki, pedig azt sosem akartam. De hát ki tudta, hogy ilyen helyzetbe kerülök majd? Ez olyan lehetetlen… végre megtetszik egy fiú, aki nyilván nem csak tetszik. Edwardot egyszerűen nem lehet csak a külsejéért szeretni! A szíve, a lelke, az egész lénye… annyira csodálatos, hogy már szinte fáj, ha nem lehetek vele minden egyes pillanatban.
Sírtam, mert féltem. Féltem a következményektől, féltem keresztbetenni Adrianának, mert volt abban a lányban valami, ami rettegésre késztetett. Talán az a betegesen ideges fény a szemében, vagy az arcán tükröződő mérhetetlen fájdalom és ragaszkodás Edwardhoz, nem tudtam. Csak abban voltam egészen biztos, hogy ez a lány mindenre képes lenne a szerelméért. Ezzel csak az volt a baj, hogy én is.

Képes vagyok elengedni őt, ha neki úgy jobb. Ha nem velem szeretne lenni, elfogadom, mert nekem ő a legfontosabb.
Milyen jó is, hogy nem hallja a gondolataimat! Ha tudná, mi történt, csalódna bennem. Hazudtam neki, még ha fájó szívvel is – mert tényleg nem volt választásom - , akkor is megtettem. És a hazugság volt az a dolog, amitől nekem borsódzott a hátam. Ez az egy dolog volt, amit mindenkinél utáltam. És mivel Edwarddal nagyon hasonlítunk egymásra, gondoltam, ő is hasonlóképpen vélekedik a dologról.

Ahogy sorra vettem a dolgokat, azon agyaltam, hogy akkor még is hogyan tovább.
Nyilván vége az együtt töltött csodás perceknek, így örülhetek, ha egy-két távoli, titkos pillantást megengedhetek magamnak.
Ha megkérdezné, mi történt valójában, hazudnom kellene neki. Például, bizonygathatnám, hogy igenis úgy volt, ahogy akkor és ott mondtam, és még fel is háborodhatnék, hogy nem hisz nekem, meg hogy mi köze hozzá.
Megbántanám, igen, de a jelen helyzetet nem lehetne másként megoldani. Az kell, hogy azt higgye, nem érdekel engem, hogy nem számít nekem. És hogy… semmi közünk egymáshoz.
Ha a tervem beválik, soha többé nem fogunk beszélni, és ők ketten boldogan élhetnek. Én meg… összetört szívvel, reménytelenül szerelmesen egy vámpírba tölthetem remeteéletem mindennapjait.
Hát, ez így nem tűnt nagyon jó megoldásnak…

Istenem, miért kellett nekem Forksba jönnöm? Miért nem maradhattam a seggemen, miért kellett mártírkodnom?
Talán ha visszamennék, elfelejteném őt.
Nem, ebben nem hihettem. Őt nem lehet elfelejteni. A szerelmen nem lehet csak úgy túllépni.
Na ebből elég! – mondtam magamnak. Lesz, ami lesz. Ha beszélni akar, hát majd beszélek vele, ha nem meg nem.

Felkeltem az ágyról, és a fürdőszobába botorkáltam.
A szemeim vörösek voltak, és még mindig égtek. Az ajkam kicsit felrepedt, annyit harapdáltam – mindig ezt csinálom, mikor ideges vagyok. Az arcomat agyongyűrte a paplanom.
Megnyitottam a hideg vizes csapot, és fröcsköltem belőle az arcomra. Ez jól esett.
Egy kis ajakápolót is kentem a számra, hogy ne legyen olyan feltűnő, majd néhányszor végigszántottam a kefével a hajamon.
Fájdalmasan grimaszoltam a tükörbe, és kitrappoltam a konyhába, hogy főzzek valamit Charlie-nak. Biztos éhes lesz, mikor hazaér, bár addig van még hátra jó pár óra.
Ahogy csuktam volna be magam mögött a szobám ajtaját, a telefonom csörgését hallottam meg.
A kijelzőn Francis barátnőm neve villogott. Megnyugodtam.
- Szia, Franc – bár próbáltam semleges hangot megütni, mégis ki lehetett hallani belőle a szomorúságot. Szánalmas volt.
- Bella! Heló! Jaj, mi ez a világfájdalma-hang? – kuncogott a telefonba.
- Á, semmiség, csak rossz napom van.
- Na, akkor tetszeni fog az ötletem! – mondta nagy lelkesen. – Szóval az van, hogy Jacob lemondta a ma esti randinkat. Azt mondta, muszáj ma a srácokkal lennie, de nem is tudom… a hangja olyan türelmetlenül hangzott… De persze lehet, hogy csak beképzeltem magamnak, mindegy is. Szóval arra gondoltam, hogy átmehetnék hozzátok, kicsit dumálgatni… még akár főzni is segítek, ha nagyon akarod. Na, mit szólsz? – lelkesült fel a hangja.
Engem már kevésbé hozott hangulatba a javaslata. Morcos voltam és tanácstalan. Egyedül akartam most lenni a nyomorommal. Mondjuk, talán ha lenne valami, ami elterelné a figyelmemet…
- Nem is tudom, Francis… nem lennék most túl jó társaság, azt hiszem.
- Ó, ne már, Bells! Majd én felvidítalak, oké? – komolyan gondolta, mint ahogy azt már meg is szokhattam tőle. Ő mindenkit képes volt felvidítani, de komolyan. Így hát nem akartam megbántani.
- Rendben, nem bánom – mosolyodtam el. Milyen jó, hogy van egy ilyen barátnőm! – És mikor jönnél? Mert tényleg épp most akartam elkezdeni a főzést. Apu csak este jön, La Pushba tölti a napot.
- Tied az egész ház? Király. Akkor indulok is! Puszi! – és a válaszomat meg se várva kinyomta a telefont.
Na igen, ez Francis! Mindig pörög, és mindenkit felpörget. Remélem, nálam is sikerrel jár majd.

Franc csak néhány utcányira lakott tőlünk, így tíz perc múlva már hallottam is a kocsiját a felhajtón megállni.
Kimentem hát elé.
- Na szia! – köszöntem rá, mikor épp szállt ki.
Rám vigyorgott.
- Bámulatos. Azt hinné az ember, szomorú vagy a te Jacobod miatt, de nem… nem látszol annak. Inkább felspannoltnak – ingattam a fejem mosolyogva. – Csak nem készülsz valamire, Franc? – vontam fel a szemöldökömet.
Francis hamiskás mosolyra húzta vékony ajkait.
- Jaj, hát ismersz. De… ha nagyon akarsz, főzhetünk is… - grimaszolt egyet, mintha épp a WC-t akarnám kipucoltatni vele.
- Ó, lefogadom, hogy a főzés nem ér fel a te kolosszális tervedhez – gúnyolódtam, miközben elkezdtem az ajtó felé venni az irányt.
- Bells! – visszafordultam. – Ööö… igazából azt terveztem, autókázhatnánk picit.
Kérdően néztem vissza rá.
- Úgy… La Push környékén… - mondta sunyin, és meg persze egyből levágtam, mire készül. Kémkedni akar Jacob után.
- Franc…
- Tudom, tudom, őrültség, de… úgy érzem, valamit nem mond el nekem. És ha van valakije? Bella, meg kell tudnom! – magyarázkodott.
- Uh, menjünk. – bezártam a bejárati ajtót, és beszálltam barátnőm mellé a kocsiba.


- Nézd, én ugyan nem ismerem valami jól azt a fiút, de a vak is látja, hogyan néz rád! Nem hiszem, hogy megcsalna… süt róla a szerelem!.
- Tudom, hogy szeret! Tényleg. De akkor is ki kell derítenem, mi folyik itt. Szerintem a srácokhoz van valami köze, mert az a feltételezés, hogy mellettem van még valakije, túlságosan fájdalmas lenne – halkult el a hangja.
- Remélem rájövünk, és megnyugodhatsz – néztem kifelé az ablakon.
Bár Francis nem szokott gyorsan hajtani, most mégis iszonyat gyorsan haladtak el mellettünk a fák. Szinte csak egy zöld csíkot lehetett látni az utunkat kísérő erdősávból.
Aztán a zöldet fehér és világos házak váltották fel, és én tudtam, hogy La Pushba értünk.
Francis leparkolta a kocsit egy rövid, homokos útra, hogy a fák elrejtsék azt.
A mellékúton gyalog haladtunk tovább, ami a házak mögötti kertekre engedett rálátást.
- Franc, olyan hülyén érzem magam. Itt lopakodunk meg minden… - suttogtam nagy beleéléssel.
Franc kuncogott előttem, aztán hirtelen megállt, és hallottam, ahogy halkan felszisszen.
Aztán én is megláttam.
Egy vörösesbarna falú ház rejtett hátsóudvarán egy hatalmas farkas állt, vicsorogva pár la pushi srácra.
Belém fagyott a lélegzet.
- Úristen! – fogtam meg azonnal Franc kezét.
- Az ott Jacob! Tennünk kell valamit! – nézett rám ijedten.
- Hogy lehet ilyen hatalmas az a… - suttogtam.
Aztán már csak arra eszméltem, hogy barátnőm elkezd a hatalmas vadállat felé futni, Jacob nevét kiabálva.