Mennyei szerelem- 26. fejezet

26. Elizabeth

/Bella szemszöge/



Csak zuhantam és zuhantam, egyre mélyebbre az érzékmentes alagútban. Ami kezdetben fekete volt, az minden méterrel kezdett fakulni, míg nem hófehérré nem vált. Mint valami makulátlan orvosi szoba, ahol minden fájdalmad megszűnik. Ilyennek éreztem ezt a helyet, és épp azért, mert semmit nem engedett éreznem. Nem volt fájdalom, már-már tisztességtelenül boldognak hatott az egész. De hahó, épp most vesztettem el életem szerelmét és fosztottam meg őt az apaságtól, magamat pedig az anyaság örömétől. És elvettem a többi Cullentől a változás örömét, valami újat és csodásat, ami megváltoztathatja hihetetlenül és szűnni nem akaróan egysíkú életüket. Fájnia kéne, szúrnia, égnie a széttört bordáimnak, de mégsem.

Ami eddig hófehér volt, kezdett vakítóan ragyogóvá válni, ami pedig Edward napfény érte bőrére emlékeztetett, mely mintha milliárdnyi apró gyémántból állna. Szikrázó és gyönyörű csoda, amit már soha nem láthatok többé…

Csúsztam ezen a véget nem érő, másvilági csúszdán, és nem tudtam hová is tartok. Mármint, bármilyen hihetetlen is, én már egyszer meghaltam, és az kimondottam nem ilyen volt, bár erről még soha, senkinek nem meséltem…

Mikor elütött az az autó, tulajdonképpen nem éreztem semmit, de utána, amint ez megtörtént, már kívülről láttam magam, és nem értettem, miért nem lát a többi ember.
Aztán jött Alice, és a földön fekvő testemhez kezdett beszélni, kiabálni, könyörögni. Annyira elveszettnek látszott, amilyennek még sosem láttam, és hihetetlenül sajnáltam, hogy erről is én tehetek, hisz őt mindig húgomként szerettem, ő volt a legjobb barátnőm.
Láttam a vért a fejem körül, és hallottam amit a körülöttem álló emberek mondogatnak: meghalt. Nem láttam emelkedni a mellkasomat, és semmi arra utaló jelet nem láttam, hogy életben lennék. És akkor rájöttem, hogy szellem vagyok.
Alice könnytelenül zokogott, miközben szólongattam, könyörögtem, hogy nézzen rám, próbáltam jelezni neki, megütögetni a vállát, de nem vett észre. Felkapott az úttestről, még mielőtt a mentők kiérhettek volna, és berohant velem az erdőbe.
Hihetetlenül gyorsan futott, és én akkor, életemben először, képes voltam vele egy ütemet diktálni.

Napokig látni Edward élettelen arcát kész kínszenvedés volt.
Tudom, ő mindig szerette volna hallani a gondolataimat, de ahogy én akartam abban a pár hétben, hogy halljon, az is eltörpült mellette.
Beszéltem hozzá, vagy csak csendben sírtam mellette, mindegy volt, ő nem tudott rólam.
De egyszer, mikor minden erőmet, szerelmemet és minden fájdalmamat beleadtam, és úgy ejtettem ki a nevét, meghallott, és onnantól volt reményem, hogy talán Isten mégsem ezt a sorsot szánta kettőnknek, és a szerelmünknek. Talán még van kiút, esetleg még érezhetem őt valaha…

Visszagondolva, nem is volt olyan szörnyű. Legalább ez az egész bizonyíthatja, hogy halálom után is képes vagyok őt szeretni minden egyes sejtemmel, és ez nyújt némi vigaszt.

Biztos voltam benne, hogy már több órája zuhanok, de mégsem voltam fáradt, és nem akartam semmilyen kiutat, csak arra vágytam, hogy soha ne érjen véget.
Csodás érzés volt, amikor kinyitom a szemem, és a szikrázó háttér egyből Edwardot juttatja eszembe, mikor szerelmet vallott nekem, és megmutatta magát a napfényben. Sosem láttam annál szebbet.

De idővel, ennek a tökéletesen szikrázó utazásnak is vége szakadt, mikor a fény halványulni látszott, és a fehérbe némi rózsaszín, és kékeslila fényfelhő keveredett. Hirtelen álló helyzetben találtam magam, egy csodás vízesés tárulkozott előttem, felette szivárvánnyal.
A színek kavalkádja volt ez, olyan vakító, amit ha az ember sokáig néz, megfájdul tőle a szeme. És mégis: bármeddig el tudtam volna nézni.
Erről a helyről a nap hatalmasnak tűnt, mintha szimplán kinyújtott kézzel meg tudnád fogni, és lehúzni. Meleg volt, szinte mint Phoenixben, és a vízből áradó hűs levegő kellemes volt.
Annyira hihetetlen volt ez az egész, mint az egész életem… fogalmam sem volt, hol lehetek, de hogy nem a Földön, az tuti.

A vízesés sziklái mögött egy alakot véltem felfedezni, amitől összerándult a szívem ijedtemben.
- Hé… - kiabáltam át a csodaszép rét másik felébe. – Meg tudná mondani, hogy mi ez a hely? – előre léptem, és mintha habcukorba léptem volna. Újra letettem a lábam, hogy megbizonyosodjak az érzésről. Nem tévedtem, a föld tényleg puha volt! Felnéztem, és újra megláttam az alakot. Ugyanott állt, mini az előbb, és nem válaszolt. Kezdtem furán – még furábban – érezni magam.
- Hahó! – kiabáltam megint az ismeretlen felé, mire az egyet előbb lépett, ki a szikla takarásából, a fényre. Egy gyerek volt, alig több 8-10 évesnél.
Hófehér ruhában volt, olyanban, mint azok, amelyeket a kórházban adnak rád, csak sokkal tisztább és fehérebb. A ruha alja a talajt verdeste, eltakarva lábait, de még így is láttam, hogy alig lépdel, szinte száll pár centivel a föld felett.
Szőke, göndör fürtjei az arcát keretezték, kék szemem csillogott a napsütésben. Eper színű ajka angyali mosolyra húzódott. Egy gyönyörű kislány állt előttem.
- Bella. Már vártalak – hangja Alice-ére hasonlított, csilingelt.
- Vártál? – tátottam el a szám, nem tudtam mit mondjak, azt sem, mit gondoljak, az agyamat köd lepte el, és még mindig nem tudtam betelni a csodaszép tájjal.
- Úgy bizony – nevetett fel. – És nem csak én. Tudod, a többieknek igen sok fejtörést okoztál – nyúlt fel, és végigsimított a kezemen. Az övé puha volt, mint a legtöbb kisgyereknek.
- Honnan tudod a nevem, és milyen többiekről beszélsz? És… és ki vagy te? – hátráltam néhány lépést, de nem a kislánytól féltem, hanem az ismeretlentől. A helyzet cseppet sem volt mulatságos, ő mégis kacarászott azon a csilingelő angyalhagján.
- Mindenkinek tudom a nevét, aki idejön. Tudod, mindenki okkal jön ide. Van, aki válaszokat keres, vagy akinek csak elrendeltetett, hogy ide érkezzen. Tudod, hogy megy ez… - sétált közelebb. – A többiket nem fedhetem fel előtted, de idővel majd ezt is megérted. – mosolygott, majd leült a fűbe.
- Nem értek semmit… mi ez a hely?
- Mindent elmondok, de előtte kérlek ülj le ide mellém. Olyan régóta vagyok már itt egyedül – tűnt el a mosolya, és én megsajnáltam.
Leültem én is a fűbe, és szemeimet a lányéba fúrtam.
- Te miért vagy itt?
- Hosszú történet… - hajtotta le a fejét.
- Van időnk – mosolyt csaltam az arcomra, és kezemet a kislány térdére helyeztem bátorítólag. – Kérlek.
- Hát jó. Az egész sok-sok évvel ezelőtt történt. Én és az anyukám Indianában éltünk, egy csodaszép házban, nagy kerttel, kerékhintával… csodaszép volt. Minden jól ment, egészen addig, amíg jöttek a rosszullétek. Anyukám elvitt orvoshoz, és ő azt mondta, hogy nagyon beteg vagyok. Akkor még nem értettem, hogy ez miért olyan nagy baj, hisz sokszor voltam már beteg, de mindig meggyógyultam anyu teájától. Isteni finom teát csinált… - mosolyodott el az emlékre. – Sokszor sírva találtam meg anyut, amikor hazaértem az iskolából, és végre rászántam magam, hogy megkérdezzem miért ilyen szomorú, és akkor elmondta. Leukémiás voltam – a kislány lehajtotta a fejét, de még így is láttam, amikor egy apró könnycsepp kiszökött a szeméből, és arra eszméltem, hogy én is pityergek. Hisz még olyan kicsi!
- Anyuval gyakran mentünk be a kórházba, néha még egész napokat is bent kellett töltenem. Persze anya mindig ott ült az ágyam mellett, és mondogatta, hogy minden rendben lesz, meg hogy nincs semmi baj. Egyik éjjel, mikor ő azt hitte alszom, hallottam ahogy az ágyam mellett sír. Napról napra rosszabbodott az állapotom, anyu szeméből kiveszett az a fény, amit mindig úgy szerettem benne. Senki sem hitt már abban, hogy túlélhetem, még én sem. Az egyik reggel úgy ébredtem, hogy mindenem fájt, ezért szóltam is anyának. Még aznap bejött hozzám mindenki. Nagyapa, akit nem sokszor láttam életemben, a nagyi, aki mindig olyan finom sütiket sütött mindig, és anyu testvére is, Joey bácsi. Mondani akartam nekik, hogy most inkább hagyjanak egyedül, mert nem vagyok túl jól, de nem tudtam… nem volt már erőm. Anyu megcirógatta a hajam, és még elmondta hogy szeret. Az arcomra hulló könnycseppjeit még éreztem, de azt már nem tudtam elmondani, hogy mennyire fog hiányozni…
- a fűben ültem, és folytak le a könnyeim. Ha van Isten, hogy szánhatja valakinek ezt az életet? Egy ilyen kisgyereknek, aki még alig élt, nem hagy több esélyt…
- Annyira sajnálom! – néztem az angyalarcú lányra.
Apró mosolyt erőltetett az arcára. – Tudom, hogy tényleg sajnálod. A legtöbb ember csak úgy mondja… de neked annyira tiszta a lelked, és a szíved… te nem félsz szeretni, és épp ezért hiszem annyira, hogy van még esélyed.
- Esélyem? Mire?
- Az életre – bólogatott. – Tudom, hogy még nem késő. Érzem – tette kezét a szívére.
- Nos, ha te már úgy is tudom az én nevemet, és is megtudhatnám a tiedét?
- A nevem Elizabeth – mosolygott rám.
- Elárulod végre, hogy hol vagyunk? – könyörögtem neki.
- Hát még nem jöttél rá? – mosolyodott el. – Ötleted sincs?
- Egy volna. Ez esetleg… a mennyország? – félve néztem a kislányra. Most valami oltári nagy lehetetlenséggel álltam elő, de mégis, ez tűnt most a legvalószínűbbnek.