Gyilkos ösztönök - 28. fejezet

Ez most elég hosszúra és érzelmesre sikeredett. Szerintem egészen tűrhető, ahhoz képest, hogy három óra tanulás után egyszerre írtam meg az egészet.
Ennek a fejezetnek a végére is írtam egy verset, ezúttal Adriana-ét. Légyszi, a megjegyzésetekben erről is írjatok majd néhány szót. Nagyon köszi!:)
Várom véleményeiteket!
U.I.:Ne feledkezzetek meg Az álomlány frissről se!


28. Találka


/Bella szemszöge/



Francis hívott.
Találkozni akart ma velem Portlandben, amihez nekem, őszintén szólva egy cseppnyi kedvem nem volt. Itthon akartam maradni egész nap, megfulladni tömérdek csokiban és önsajnálatban. Miért nem hív már Ő?
Ezt Francis is tudta, ezért a lelkemre beszélt.
- Bella, te is tudod, hogy ez így nem mehet. Mióta is ismered a srácot? Két hónapja? Oké, belátom, marha dögös, de ez akkor is nonszensz. Nem viselkedhetsz úgy, mintha összedőlt volna körülötted a világ… Például, én még itt vagyok, párkapcsolati gondokban szenvedek, és hahó, szükségem lenne a legjobb barátnőmre!
Ez hatott. Bár sok dolog történt már az óta, de emlékeztem, mikor barátnőm azt mondta, attól tart, Jacob Black megcsalja őt. Franc állítása szerint volt, mikor a fiú rejtélyes üzenetek közepette felszívódott, és Jake apja szerint még az éjszakákat sem töltötte otthon, bár az öreg Billy, Charlie nagy cimborája szerint egész más állt a dolgok mögött.
Megértettem Francist, hisz ezeket a dolgokat hallva tényleg úgy tűnt, hogy Jacobnak van valakije.

Felkászálódtam az ágyból, hisz a találkát fél órával ezuntánra beszéltük meg.
Lefürödtem és hajat szárítottam, miközben az előttem lévő telefonomat szuggeráltam: szólalj már meg! De az nem jelzett se hívást, de sms-t.
Mikor kész lettem, felkapva a telefont és magamat egy törölközőbe csavarva mentem vissza a szobámba.
Egy fekete farmert meg pulcsit vettem fel, és a kocsikulcsomat az asztalról.

Lassan, a gondolataimba merülve vezettem barátnőmék házáig, majd mikor leparkoltam a feljárójukon, dudáltam egyet.

Mi lenne, ha én hívnám?
Nem. Ha nem hív, biztos oka van rá. Talán csak nem ér rá… valami fontosabb dolga van.
Azzal, hogy kivel, gondolni sem bírtam.
El kéne ezt felejtenem! Engem szeret, hát nem világosan megmondta? Bíznom kell benne.

- Szió! Indulhatunk? – huppant be Franc a furgonba. Fekete kockás kabát volt rajta.
- És mit is fogunk csinálni? – kérdeztem gyanakodva. – Mondd, hogy nem akarsz megint kémkedni!
- Csábít az ötlet, de azt hiszem, a vérszomjas-emberölő-farkas szitu után leteszek róla. Örökre, sőt még utána is.
- Helyes. Jó.
- Szóval Jake-kel még mindig nem tisztáztátok az ügyet? – kérdeztem egy együtt érző pillantást lövellve Francis felé.
- Viccelsz? Jó formán nem is láttam az óta. Komolyan nem tudom, mi van velünk… - lett szomorkás a hangja.
- Sajnálom, Franc – mondtam szomorúan, és tényleg az is voltam miatta, hiszen a legjobb barátnőm volt.
- Ja.

Pár perc csend után szólaltam meg újra, amolyan lássa, hogy nem csak ő van szar helyzetben célzattal.
- Edward még mindig nem hívott fel.
- Ó. Hát ezeket jól kifogtuk, nem? – nevetett fel. Nem volt örömteli, de valahogy rám is átragadt.

Szóval ott ültünk a kocsiban, és a saját magunk siralmas helyzetén röhögtünk.

Portlandbe érve az egyik nagy pláza előtt parkoltam le.
Sorba jártuk a boltokat, bár egyikőnk se volt az a fajta lány, akinek annyira számított volna, mit visel. Sosem éreztünk különösebb késztetést rá, hogy addig vásároljunk cuki és haszontalan dolgokat, amíg a szekrényünk teli nem lesz.
De mégis, jobb dolog – esetében a pasija után kémkedés, esetemben a volt barátnőkkel való hajtépés – híján kénytelenek voltunk ezt az időtöltést választani.

Hajtépés… Te jó isten, én? Így belegondolva annyira nonszensznek tűnt az egész. Már maga a tény is, hogy nekem, végül is, pasim van.
És hogy az ex-barátnőjével verekszem össze…
Jesszus, a mindig visszahúzódó Bella Swan? Anyu el sem hinné. Még én sem hiszem el.

- Nézd csak, ez egész tűrhető! – tartott fel Francis egy V kivágásos, mélykék gombokkal kirakott felsőt. – Illene hozzád. És valahol mintha azt hallottam volna, Edward Cullen kedvenc színe a sötétkék. – kacsintott egyet, majd kitört belőle a nevetés.
- Add már ide! – kaptam ki a kezéből a pulcsit, és én is elmosolyogtam magam.

Tény, mi tény, a suliban Edward legalább egy félistennek számított. Egy nagyon rejtélyes, nagyon fehér, nagyon visszahúzódó félisten. Mindenféle pletykák keringtek róla, de nem csak róla, az egész Cullen klánról a városban. Persze az igazság még senki ajkán nem bukott ki.

Végtére is megvettem a pulóvert. Pletyka vagy nem pletyka, szereti vagy nem, a kék nekem is bejön.



/Adriana szemszöge/



Edward a port angelesi kórház előtti téren várt engem.
Ez a hely volt a Mi helyünk. A kórházban láttuk egymást először, itt pedig először csókolt meg. Csak remélni tudtam, hogy ez a mai nap is ilyen kellemesen fog végződni.

A szél meglibbentette a hajam, amit most kiengedve hagytam. Edward megfordult, és miközben feléje tartottam, végigsiklott rajtam a tekintete. Egyszer, kétszer, sokszor.
Világosszürke csípőfarmert viseltem egy meleg, barna telttalpú csizmával és hosszú, barna kabátot a csípős, téli hideg ellen.
- Szia – köszöntöttem, mikor odaértem. A szívem majd kiugrott a helyéből.
- Szia – suttogta, miközben orrlyukai kitágultak. Mindig is imádta az illatomat.

Pár pillanatig csendben néztük egymást, azt találgatva, miért is vagyunk mi most itt. Aranyló szeme minden gondolatot száműzött a fejemből. Nem volt múlt, se jövő, csak jelen. Csak Mi voltunk.

- Szóval – kezdte Edward – szeretnél valami melegebb helyre menni?
- Nem, itt tökéletes – mosolyodtam el az emlékre. – Emlékszel, mikor mi…
- Már hogy ne emlékeznék! – vágta rá, és egy lépéssel közelebb jött hozzám.
- Hát persze, vámpírmemória… - bólintottam.
- Nem úgy értettem. Azt az estét… nem tudnám elfelejteni soha. Még ha ember volnék, akkor sem.
Megint csak elmosolyodtam.
- Tehát még mindig jelent neked valamit.
- Dana…
- És… és én is jelentek neked… valamit?
- Ne kérdezz butaságokat! – jött még közelebb, az egyik tincsemet az orrához emelve.
- Csak hallanom kell… - suttogtam a nyakába.
- Mindig fontos leszel nekem. Örökké szeretni foglak.
- Szerelemmel?
- Én…
- Szerelemmel, Edward?
- Őszinte leszek veled, mert azt érdemled. Nem tudom, hogyan fogok érezni 20-30 év múlva, mivel még abban sem vagyok biztos, most hogyan érek. Ti mindig…
Az arcom elsötétült. – Mi?
- Te és Bella.
- Már megint Ő! – húzódtam el tőle. – Hát ezt nem hiszem el! Nem telhet úgy el tíz perc, hogy ne gondolj rá, vagy legalább ne ejtsd ki a nevét, ugye? – ráztam meg a fejem. A könnyek és a hideg a szememet égették.
- Sajnálom, de nem akarok hazudni nekem, legkevésbé magamnak. Az nem lenne helyes.
- Itt már semmi sem helyes, Edward… - léptem vissza a közelébe. – Ebben a játékban már nincsenek szabályok… nincsen Te vagy Én, se Ő… csak Mi vagyunk. Úgy látszik, a Sors ezt osztotta nekünk. Valakinek távoznia kell, hogy megint szerethessünk…
Edward hitetlenkedve hallgatta minden egyes szavamat. Ha lehet, még fehérebbé vált.
Ugyanis tudta, hogy komolyan gondolom, és ez mindennél jobban megijesztette.





Adriana verse



Ölelj még, s tartsd távol a magányt,
Ne menj még, nem baj, ha utálsz.
Csak szoríts magadhoz, nyeld el könnyeim,
Ha neked nem is, nekem biztosan segít.

Ne törődj mással, szíved csak az enyém,
Csókolj, szeress, ölelj, legyél még az enyém!
És ha vége lesz, ha már nem bírod tovább,
Bilinccsel és tüzelő, ezüst lánccal kötöm magam hozzád.