Mennyei szerelem - 23.fejezet

23. Az esküvő



(Alice szemszöge)



Alig bírtam magammal.
Nagynéni leszek! Nagynéni leszek! – vigyorogtam büszkén.

Ha kislányok lesznek, majd együtt megyünk vásárolni. Apró ruhácskákat, tündéri kiscipőket.
Ó, istenem, bárcsak lányok lennének!
Persze egy kisfiúnak is lehet vásárolni. Egy kisfiút legfőképp Emmettel tudtam elképzelni, ahogy tanítja verekedni, felveszi a hátára, és ugrál vele a fákon, vagy fogócskáznak.
Már maga a gondolat is bosszantott, hogy épp ezt nem látom előre!
De hát miért nem?
Végülis, nem lehet már sok idő hátra a szülésig. Bella hatalmas hasa legalábbis erről ad bizonyosságot.

Most, ahogy a tükröm előtt állok, és a gyönyörű, piros koszorúslány-ruhámat tartom magam előtt, hirtelen belémhasít a fájdalom.

Nem fizikai fájdalom ez, lehet, hogy mégcsak nem is kéne fájdalomnak neveznem.
Inkább valamiféle hiányérzetnek, csalódottságnak, vagy céltalan vágyódásnak.
Nekem soha nem lehet gyermekem.
Egy vámpírnő szervezete nem úgy működik, mint egy átlagnőé. Nem képes változni, ennél fogva nem képes a megfogantatásra sem.

Egy rövid pillanatra meg tudtam érteni Rosalie-t. Ő ugyanis mindig féltékeny volt egy picit Bellára. Természetesen nem csak a gyerekdologért, hanem úgy összességében mindenért, amit egy ember megtehet egy vámpírral szemben. Vagy amire képes lehet.
Vagy éppenséggel magáért a helyzetért irigyelte, nem tudom pontosan, de a lényeg az, hogy erre a rövid időre tényleg vágytam rá, hogy Bella helyében lehessek.

Még utoljára belenéztem a tükörbe, és száműztem a vágyakozó Alice-t.
A kis pocaklakók gondolatára megint mosoly ült ki az arcomra, és próbáltam csak a mai esküvőre gondolni.

Elszakítottam magamról a pillantásom, és villámgyorsan felkaptam magamra a csodaszép ruhámat, majd a fésülködőasztalomhoz ültem, ügyelve, hogy a szoknyarész ne gyűrődjön össze.

Szempilláim tövében meghúztam a vékony, fekete vonalat, a szemhéjamat pedig világos rózsaszínre színeztem.
Ajkamra piros rúzst vittem fel, arccsontomra pedig leheletnyi pirosítót.
Kész voltam.

Tűsarkú szandálom kopogott gyors lépteimre a fehér kőparkettán, amíg nővérem szobájához értem.
Az ajtó előtt, amikor már épp kopogtam volna, látomásom támadt.
Hát ez nem lehet igaz! – morogtam magamban.
Kopogás nélkül rontottam be a szobába, ahol látomásom beigazolódott.
Esme már az utolsó simításokat végezte Rose-on.
- Azt mondtátok, megvártok! – álltam eléjük csípőre tett kézzel.
- Sajnálom drágám, ha előbb jössz… - mondta anyu együtt érzőn. Tudta milyen fontos nekem, hogy én is részt vehessek nővérem kicsinosításában, de igaza volt.
Túl sokáig szöszmötöltem a szobámban.
- Semmi baj, Esme… Rose, lélegzetelállítóan nézel ki! – fordultam névérem felé.

Az együtt választott hófehér, testhez simuló, vállpánt nélküli ruhában a tükör előtt gyönyörködött magában.
- Ugye? Annyira mesés ez a ruha. Alice… azt hiszem, ezt most megtartom. Az első után ez a leggyönyörűbb. Nem dobhatom ki. – sóhajtotta Rosalie.
- Igazad van. Teljesen. – léptem mögé, és elrendeztem szőke, göndör tincseit a vállán. – Felkészültél? Mehetünk?
Végigsimított a ruháján, majd nagyot sóhajtott. – Persze.

Az esküvő helyszíne, azaz a házunk mögött lévő kis füves, erdő előtti terület nem volt túl nagy, de most annyira szépen fel volt díszítve, hogy ez a tényező nem is volt fontos.

Az ötven fehér szék, ami a meghívott vendégek ülőhelyeként szolgált, két sorban volt elhelyezve. Köztük egy hosszú, vörös szőnyeg vezetett a hófehér oltárig, ahol a pap, Emmett, Jasper, és a másik oldalon Esme már ott álltak.

Felzendült az induló az oldalt elhelyezett zongorából.
Az emberek és Tanyaék felálltak, és felénk fordultak.
Kezemben a fehér és vörös rózsaszirommal teli kosárkával elindultam a szőnyegen.
Mosolyogtam mindenfelé, közbe pedig szórtam magam elé a virágokat.
Az emberek tátott szájjal bámultak, az ő érzékeiknek mindez túlságosan gyönyörűnek, és tökéletesen összehangoltnak tűnt, gondolom. De hát nem én vagyok a gondolatolvasó!

Tudtam, hogy Rosalie ott jön pár méterrel mögöttem, Carlisle-ba karolva, ajkán boldog mosollyal – amit kivételesen az ilyen alkalmakra tartogat -, talán egy csipetnyi beképzelt „nézzetek csak, ehhez foghatót többet úgysem láttok majd” gúnnyal fűszerezve.

Szerelmem kicsit feszengve állt a sok ember között, mivel még mindig nem sikerült tökéletesre fejlesztenie az akaraterejét. Még vágyott az embervérre, jobban, mint mi. De most mégis büszke voltam rá, mert ilyennek még sosem láttam.
Bár a feszültséget, és az erőlködés egy nagyon apró jelét ott találtam tökéletes arcán, de volt még ott valami, ami bizonyosságot adott, hogy itt ma nem lesz mészárlás: egy elégedett, büszke és boldog mosolyra húzódó ajak, és egy nyugodt, szerelmes szempár, a sajátomba fúródva.
Imádatom tárgya talán épp most lépett túl a múltján – a folyamatos öldöklésen, és ezt az itt jelenlévő embereknek köszönhetem, akik átsegítették ezen a határon azt a lényt, akit a világon a legjobban szeretek.
Garantálom, ez lesz életük legeslegjobb lagzija!

Amikor előre értem, még mindig gondolataimba merülve ültem le az első sorba anyu és Tanya közé.
Carlisle puszit nyomott nővérem arcára, és leült Esme mellé, aki nyomban a keze után kapott, és nem is engedte el többé.

Emmett még most sem tudott uralkodni magán, ezért emberi fülnek túlságosan halkan és gyorsan Rosalie fülébe suttogta: - Baby, annyira szexi ez a ruha. Kár hogy már nem sokáig marad rajtad.
Az emberi szemnek ez csak egy gyors puszinak tűnhetett, ám azzal az én drága bátyuskám nem számolt, hogy mi – a jelenlévő vámpírok – meghallhatjuk.
Esme és Carlisle szolid köhögcsélésbe kezdtek, mi többiek pedig halkan röhögtünk testvérem perverzitásán, ami már többször bebizonyította határtalanságát.
Rosalie szúrós tekintettel viszonozta Em megnyilvánulását, mire az, mint egy csínytevést elkövetett kisgyerek, a vörös szőnyeget kezdte bámulni.

A pap belekezdett a mondandójába, de minden helyen odarakta az „újra” szócskát.
Ami azért lehetett fura az embereknek, mert tudtuk szerint a testvéreim még csak 18 évesek. Tényleg eléggé abszurd helyzet volt, de végül is, a lényeg az, hogy mindenre „ígérem”, „akarom” meg „igen” volt a válasz.

És végül a pap házastársakká nyilvánította őket. Újra.