Mennyei szerelem 10. fejezet.

{ Bella szemszöge }



Oly régóta vártam már erre. Annyira fájdalmas volt ez az egész, és eszméletlenül hosszú időnek éreztem. De most végre megint Vele lehetek. Edward a legcsodásabb dolog az életemben. Az egyetlen, aki számít.

Miután meghaltam, a lelkem távozott a testemből. Vagyis lélekben a földön maradtam.
Magam sem érettem hogy ez mégis hogyan lehetséges, azt pedig pláne nem értettem, hogy miért. Mégis mivel érdemeltem én azt ki, hogy a halálom után is élhessek?

Mint a virág, mely hervadása után ismét kihajt.
Ezt a hasonlatot találtam. Ez tud engem most a legjobban jellemezni. Furcsa érzés, mégis nagyszerű.

Lassan kinyitottam a szemem, körbenéztem, hogy hol vagyok. A szemem megállapodott a földön fekvő Jasperen. Alice mellette guggolt, és a nevét mondogatta. Carlisle a légzését figyelte. Nem értettem mi lehet Jasperrel. A vámpírok nem szoktak csak úgy elájulni, ha jól tudom.

- Alice. – szóltam. Mire mindketten felém kapták a fejüket.
- Bella, uramisten, Bella! – jött oda hozzám Alice.
- Tényleg Te vagy az? – kérdezte. Gondolom nem hitt a szemének. Meg tudom érteni.
- Alice, de jó újra látni Téged, annyira hiányoztál.
- Hát még Te nekem. Én… én azt hittem, hogy nem fog sikerülni, és végleg elveszítlek.
- De nem veszítettél el, itt vagyok, végre – mosolyogtam rá, felkeltem az ágyról, amin eddig ültem, és megöleltem a legjobb barátnőmet.

Felnéztem Alice háta felett, és pillantásom megállapodott Carlisle-on. A tekintete, mintha szellemet látna.
- Carlisle, én nem is tudom hogy köszönjem meg. – kibontakoztam Alice öleléséből, odamentem hozzá, és megöleltem.
Gondolom, meglepődhetett a reakciómon, mert úgy 5 másodpercig csak én öleltem őt, de mikor észbekapott, ő is megölelt.
- Ugyan Bella, családtag vagy. És amúgy is, Alice-nek köszönd, és főleg Jaspernek.

Jaj, hát persze, Jasper. Körbenéztem a szobán. Ott ált tőlünk 3-4 méterre. Időközben gondolom magához tért. Hála Isten.
- Jasper, én annyira hálás vagyok. Köszönöm hogy segítettél nekem. – mondtam, és elindultam felé, hogy őt is megöleljem. De akkor észbekaptam. Nem bírja a vérem szagát. Megtorpantam.
- Semmi baj, gyere csak ide. – mondta. Biztosan érzékelte a kételkedésemet.
Elindultam felé, és megöleltem. Még soha nem öleltem meg Jaspert, sőt, még nem is voltam hozzá igazán közel. Az ő teste is épp olyan hideg volt, mint a többieké. Semmi különös nem volt benne. De azért éreztem, hogy nem vesz levegőt.
A szemébe néztem, és mégegyszer megköszöntem, amit értem tett.

- Annyira hiányoztatok. Mindannyian. Ő… Ő hogy van? – bizonyára mindnyájam megértették, hogy Edwardra célzok.
- Hát, nagyon megrázta a halálod, ki sem mozdul otthonról, sokáig nem is vadászott, de most már úgy-ahogy kezd magához térni.
- Értem. Mikor láthatom? – türelmetlen voltam. Hát persze hogy az voltam. Nem is tudom hogy mennyi ideje nem öleltem, vagy csókoltam meg, de még nem is láttam. Tényleg nem tudtam hogy meddig voltam így. Ha halott vagy, nem igazán számolod a napjaid.

Nem hittem, hogy valaha is rájönnek hogy nem haltam meg. Úgy jártam köztük, mint egy szellem. De mégsem láttam őket. Csak éreztem. Valahogy úgy talán, ahogy Jasper érzi az érzéseket.

- Nézd Bella, az igazat megvallva, én szívem szerint most rögtön hazavinnélek, ha ezzel segíthetnék Edwardon. De nem tudom, hogy reagálna. Hisz Te már nem ugyanaz a Bella vagy. Úgyértem külsőleg. Szerintem előbb lassan el kéne neki mondani a helyzetet. Ha alkalmas lesz rá az idő, akkor már ma este. És Te addig maradhatnál a faházban. Itt biztonságban vagy. Valaki mindig veled lesz, amíg itt maradsz. Rendben? – osztotta meg velünk Carlisle a véleményét.

Én bármennyire is látni és érezni akartam már Edwardot, úgy döntöttem igazat adok neki ebben. Edwardnak kell az idő, hogy ezt megeméssze. Nagyon bízom benne, hogy ezek után még kellek neki. Nem bírnék nélküle élni. És minden hiába lett volna, ha most elhagy.

- Igen, ez így ésszerűen hangzik. – mondtam, mire barátnőm egyből mellém állt, és kezével átfonta a derekamat.
- Én majd itt maradok Vele.
- Nem Alice. Te és Jasper hazamentek, kivárjátok a megfelelő alkalmat, és elmondjátok neki a történteket. Én itt maradok Bellával. Esmé-éknek mondjátok azt, hogy behívtak a kórházba. És hogy nem mondtam mikor végzek. De kérlek, legyetek kíméletesek Edwarddal. Ezt nagyon nehéz megemészteni, még nekünk is. Nemhogy neki. A szerelméről van szó. De biztos vagyok benne, hogy egyből látni akarja majd Bellát.

- Igen, gyere Alice, menjünk, beszélünk vele. – állt Carlisle mellé Jasper is.
- Oké, 1 perc és mehetünk. – mondta, majd hosszan megölelt, és a fülembe suttogta: „Annyira örülök hogy visszatértél. Te vagy a legjobb barátnőm Bella. Szeretlek”
Megpuszilt, majd elengedett.

Könnyek gyűltek a szemembe, annyira örültem. Éreztem, hogy Alice komolyan gondolja, és tényleg jó érzés hogy van egy ilyen barátnőm.
- Én is szeretlek Alice. – mosolyogtam rá még mindig könnyes szemekkel.

Megsimogatta az arcomat, és hideg ujjával letörölte a könnyeimet.
- Majd jövök. – mondta, és Jazzel kézenfogva kiment az ajtón.

Én meg ott maradtam Carlisle-lal. Nem igazán tudtam, mit kéne mondanom, és ő sem kezdeményezett beszélgetést.

Csak egy dologra tudtam gondolni, név szerint: Edwardra.