Mennyei szerelem - 6.fejezet

{ Edward szemszöge }



4 hét telt el a halála óta. Eddig nem vadásztam, nem beszéltem a többiekkel sem.
De ma úgy döntöttem elmegyek.
Kiugrottam az ablakomon, és már futottam is a fák közé. Úgy éreztem rohannom kell, messze kell kerülnöm innét.
Megéreztem egy csapat szarvas illatát. Nem voltak messze. És úgy 6-7-en lehettek.
Átengedtem magam ösztöneimnek, és rohantam a szag után.
Hamar végeztem velük, de még nem akartam hazamenni. Így tovább száguldoztam a fák között. Egyszerűen nem jutott más eszembe. Nem volt semmi más, amit tehettem volna. Az életem immár jelentéktelen.
Meg akartam halni. El akartam menni a Volturihoz. Csupán csak az tartott eddig vissza, hogy tudtam mekkora fájdalmat okoznék ezzel a családomnak. De mégsem élhetek örökké úgy, ahogy azt elvárják tőlem.
Úgyhogy döntöttem. Nemsokára távozok az „élők” sorából!
Hazafelé tartottam, és mikor a folyóhoz értem, hirtelen megtorpantam. Egy hangot hallottam. A világ legcsodálatosabb hangját. Szerelmem hangját.
- Edward, ne tedd ezt! – könyörgött nekem tökéletes érzékcsalódásom.
Egyszerűen mozdulni sem tudtam. Hallottam őt. Tisztán. Tisztábban mint az emlékeimben. Pedig a vámpírmemória kifogástalanul rögzített minden egyes pillanatot.
De ez most annyira valóságos volt.
Eltelt pár perc mire feleszméltem. Csodás! Most már képzelődök is!
- Nemsokára együtt leszünk…- mondta reménnyel teli hangon.
Emlékszem, Bella azt mondta, mikor elhagytam, hallotta a hangomat. – emlékeztem vissza azokra a borzasztó hónapokra.
De Ő nem elhagyott engem, Ő meghalt.
Nem tudtam hova tenni ezt a dolgot. Nemsokára együtt leszünk? Ezt meg hogy értette? Ha megöletem magam, akkor én a pokolba jutok. De abban biztos voltam, hogy ő a mennyben van. Egy olyan isteni teremtés, mint Bella, hol is lehetne másutt?
De így nem érthette. Így nem lehetünk együtt.
És nem hiszem, hogy ő azt akarná, hogy meghaljak. Ő azt akarná, hogy éljek. Nélküle. Nem tudhatta, hogy ez milyen egy lehetetlen dolog.
Vártam, de többet nem szólt hozzám.
Mikor hazaértem, mindenki a nappaliban volt (kivételesen nem az ablakomon mentem vissza a házba). Mikor hallották hogy jövök, mindenki felém fordult.
De a szavaikat megelőzték a gondolataik.
Hát most nézzétek már, milyen szánalmas. És mindez egy emberlány miatt…- ez a gondolat kitől mástól, mint Rosalie-tól származott.
Már ez sem tudott kellőképp felidegesíteni. Csak azokra a szavakra gondoltam, amit pár perce hallottam. Egy csodás hangra, a semmiből.
A kábulattól bambán mentem fel a lépcsőn. De a gondolataikra még mindig figyeltem.
Drága kincsem, remélem mielőbb túl lesz ezen. Kész szenvedés így látni.
Esme. Drága Esme. Ő annyira szeret engem. Olyan kedves volt hozzám mindig. Már most fáj, hogy el kell hagynom nemsokára.
Fiam, légy erős! Ne okozz fájdalmat ezzel anyádnak! Ő mindennél jobban szeret téged! – közölte velem Carlisle azt, amit már úgyis rég tudtam.
A többiek inkább megtartották maguknak a gondolataikat. Emmetten és Alice-on csodálkoztam is. Pedig nekik nem szokásuk elrejteni előlem elméjüket.
Felmentem a szobámba, és gondolkoztam.
A múlton… a sok együtt töltött időn.
Azon, amikor megismertem, mikor először beszéltünk, és felidéztem azt is, amikor rájött, hogy mi vagyok. A reakciójára: csöppet sem félt tőlem. Megbízott bennem.
Én ezt sosem érettem igazán. Hogy tudott megbízni egy szörnyetegben, aki örökké a vérére szomjazik!?
És emlékeztem arra a szörnyű estére, mikor azt mondtam neki, hogy már nem szeretem. És otthagytam egyedül, védtelenül.
Másodszor pedig: gondolkoztam Alice-en.
Aki valamit titkol előlem. Ez biztos. Eléggé ismerem ahhoz, hogy tudjam, hogy jár az agya.
Volt már időm kitapasztalni.
Talán látott valamit… talán az én jövőmmel kapcsolatban.
Tudtam, hogy ki kell derítenem mi az.
De tudtam azt is, hogyha ő azt akarja, hogy ne tudjak róla, hát mindent meg is tesz, hogy az úgy legyen. Így hát nem maradt más, mint kivárni nővérem egy gyenge pillanatát…