Gyilkos ösztönök - 17.fejezet

17. Édes pillanatok és hazugságok


/Edward szemszöge/


Mikor pár órája otthagytam Danát, és elmentem vadászni, nem gondoltam, hogy ez vár majd rám. Hogy Ő vár rám.
A lány, aki számomra egy tabu, akitől nem tudom magam távol tartani, akit nem szabadna szeretnem…
Mégis ott volt, a ház falának dőlve, szomorúan, őrülten verő szívvel, hívogatóan. Mit keres itt, és mi történt vele? Amint megláttam, eldöntöttem magamban, hogy nem állok ellent, oda megyek hozzá.
Rémületet láttam az arcán, alig néhány pillanatig tartót. A háta mögé lépve felhúztam a földről, mindvégig gyorsan verő pulzusát hallgattam, és az ereiben őrült iramban csorgadozó vérét szagoltam. Képtelen voltam megállni, beleszagoltam a nyakába. Ahol a leheletem érintette a nyakát, egyből libabőrös lett. Még mindig félt. Elé léptem, hogy láthassa, nem egy őrült vadállat van mögötte, csak én. Átvitt értelemben persze.
Hallottam, ahogy elfojt egy sikolyt, amint meglátja, hogy én vagyok az.
De ahogy a keze lehullott a nyakáról és az álláról, piros kéznyomokat véltem felfedezni a bőrén.
- Veled meg mi történt? – suttogtam teljesen letaglózva. Az ijedelem és a düh egyszerre csendült a hangomban. Ki merte bántani őt?
- Edward! – meglepődtem a reakciójától. Szorosan átfonta a nyakam, és félősen bújt hozzám, mintha én jelenteném neki a biztonságot adó menedéket. De ahogy megcsapott az erőteljes, csábító illata, én jelentettem rá a legnagyobb veszélyt.
- Bella… - nyögtem a nyakába.
Erőt vettem magamon, és eltoltam magamtól gyenge testét. – Mi történt?
Lesütötte a szemeit, és pulóvere ujjába törölte az orrát.
- Én… én… megláttam a fák között valamit… megijedtem, és futni kezdtem. Rossz ötlet volt, mert egyenesen beestem ide, a kavicsos földre. Lenyúztam a nyakam… azt hiszem – megint dörzsölgetni kezdte a nyakát, de engem nem téveszthetett meg. Vajon miért hazudott az előbb? Ennek a háznak a közelébe egy állat sem jön, ez biztos. Azok a nyomok a nyakán pedig nem horzsolások. Hanem ujjnyomok. Mintha valaki fojtogatta volna. De ki? A testvéreim? A szüleim? Nem, kizárt. Még Rosalie-ból sem nézem ki, hogy bántsa. Félre kellett tennem a találgatásokat, most csak az ő jóléte volt a fontos.
- Gyere, bemegyünk a házba, kéne valami a nyakadra…
- Nem! Úgy értem… tényleg nincs rá szükség, jól vagyok – a hangja rekedt volt és félénk, tartózkodó.
- Bella, azok ott nem horzsolások. Mondd meg, ki tette ezt veled! – ideges lettem, a hangom kicsit erőteljesebben szólt, mint szerettem volna.
Meghallottam a családom gondolatait. Épp kifelé igyekeztek.
- Edward, mi történt? – jelent meg először apám, majd egyből utána a többiek.
- Valaki bántotta Bellát! Valaki itt járt a ház közelében, és mi nem vettük észre… - morogtam dühösen, mire Bella kicsit összerándult a karjaimban. – Bocsáss meg, de tudnunk kell ki volt az. Mondd el!
- Nem… nem, senki sem bántott. Nem érted, hogy csak elestem? – húzódott el tőlem. – Most pedig… megyek. Szia. – elment mellőlem, Carlisle-éknak bólintott, majd gyorsabb iramra váltott. Sietve szállt be a furgonjába, és gyorsan elhajtott.
Nem értettem semmit. A családom gondolataiból semmit sem tudtam kiolvasni.
- Ki lehetett az? Nem érzem idegennek a szagát. – szimatolt bele a levegőbe Jasper.
- Igen, én sem éreztem, csak Belláét. De tudom, hogy valaki járt itt. Tudom! – bizonygattam az igazam.
- Nem lehet, hogy tényleg csak elesett? Tudjuk, mennyire ügyetlen – így Alice.
- Hazudott! Nem tudom miért, de hazudott.
- Nem tehetünk semmit, követni sem tudjuk az illat nélkül. Sajnálom, Edward… figyelni fogunk, ha bárki is erre jár, azt kikérdezzük. Mást nem tehetünk – tette apám nyugtatólag a vállamra a kezét. – Gyere be a házba…

Míg a többiek a nappaliba mentek, az én utam a kedvesemhez vezetett. El kellett terelnem a figyelmemet Belláról, és erre Dana a tökéletes mód.
Épp akkor lépett ki a szobánkból nyíló fürdőszobából, amikor becsuktam magam mögött az ajtót. Vízharmatos testét csupán egy fehér törülköző fedte, haja nedves csigákban omlott a vállára. Gyönyörű volt.
- Á, szia, már hiányoztál! – jött oda hozzám, és egy csókot nyomott a számra. – Mi jót ettél? – vigyorgott. Hihetetlen, de két hete nem láttam már ilyen felszabadultnak, boldognak. Ez engem is felvidított. Végre egy jó dolog…
Kikerültem előbbi kérdését, és hangot adtam örömömnek.
- Jó téged megint nevetni látni – öleltem magamhoz, és megpusziltam a homlokát.
- Köszi… hát tudod, beláttam, hogy senkinek sem jó, ha egész nap csak az ágyat nyomom, és sajnáltatom magam, szóval ma elintéztem ezt-azt, és máris sokkal jobban érzem magam – mondta, miközben a szekrényajtója mögött öltözködött.
- Igazán? És mit intéztél?
- Apróság… már igazán nem számít –lesett ki a hatalmas ajtó mögül rejtelmes vigyorral az arcán. Ha tényleg nem számít, jobbnak láttam nem firtatni a dolgot.
Immár felöltözve csukta be a gardróbja ajtaját, és pár centivel előttem állt meg. – Viszont… tudod mi az, ami most számít? – mosolygott fel rám csábosan.
Keresztülfontam kezeimet a derekán, és szorosan tartottam. – Lenne pár ötletem…
A vére most erőteljesebben zubogott az ereiben, és ez volt az én külön kis kábítószerem. Kívántam, mindennél jobban szerettem volna beléharapni, és megízlelni édes aromáját, de nem szabadott.
- Észveszejtő az illatod… - suttogtam a nyakába kéjes hangon. – Elveszi az eszem… - és belecsókoltam a nyakába. Nyelvemmel ízleltem finom, virágillatú bőrét, de ez sem érhetett fel a vére ízével, biztosan tudtam. Viszont ez egész más ösztöneimet keltette fel bennem…
Ajkait ízleltem, ő pedig édesen nyögött bele a számba, éreztem, hogy a hajamba túr, másik kezét pedig a mellkasomra helyezi.
Nyelveink érzéki, lassú táncot jártak, és ez így volt tökéletes. De amikor ő kezdte elmélyíteni a csókunkat, én elszakítottam ajkaimat az övétől, nem bírtam tovább tiszta fejjel. Ha tovább folytatom ezt a kéjes játékot, megvan az esélye, hogy megsebzem, azt pedig sosem bocsátanám meg magamnak.

Homlokát az enyémnek támasztotta, és mélyen a szemeimbe nézett. Éreztem finom leheletét, vad pulzusa szédítő illatfelhőit pumpálta felém, és én teljesen belefeledkeztem a pillanatba. A csöndet az ő szerelmes szavai törték meg.
- Nem akarlak soha elveszíteni…