Mennyei szerelem- 14. fejezet

{ Alice szemszöge }


Edward szobájában voltunk, és a válaszára vártunk.
A sorsdöntő szavára, miszerint Bella vámpírrá váljon, vagy sem. De az még váratott magára.
Edward kifújta a levegőt, látszott rajta, hogy nagyon nehezére esik a döntés. Ám pár pillanattal később abbahagyta folytonos mászkálását, megállott Bella előtt, és sokatsejtető pillantással nézve őt, megszólalt:

-Bella, én végiggondoltam mindent… és úgy döntöttem, hogy beleegyezem.
Bella megdermedt, köpni-nyelni nem tudott a meglepetéstől. Szerintem erre a válaszra egyáltalán nem számított. És a tesómat ismerve, én sem nagyon. De mikor végre észhez tért, és látta, hogy Edward tényleg komolyan gondolja, felsikított, és az örömkönnyek leperegtek az arcán.
Odafutott Edwardhoz, és a nyakába ugrott. Nem törődve velem, csókolgatni kezdte a bátyám, ahol csak érte. Persze ez engem nem zavart. Boldog volt, és a lényeg ez.
- Köszönöm, köszönöm, köszönöm. Nem tudod, hogy ez mennyire fontos nekem. Szeretlek! – sírta édes mosollyal az arcán, és megcsókolta a testvéremet.
- Bella…Bella, várj! – folytatta Edward. – Beleegyezem, de csak egy feltétellel. Várjunk vele még 3 hónapig, és ha még akkor is szeretnéd, megteszem. Átváltoztatlak.
Persze, csak akkor, ha azt szeretnéd hogy én csináljam.
- Persze hogy azt akarom! De nem értem minek vele várni… tudom mit akarok, és ha már úgyis beleegyeztél…
- Kérlek Szerelmem. Ez az egyetlen feltételem. – győzködte Edward Bellát.
- Oké. 3 hónap. De egy nappal sem több! – ölelte meg újra.

Tudtam hogy Edwardnak ez hatalmas döntés volt, és hogy, ha csak magát venné figyelembe, a saját érzéseit, akkor Bella ember maradt volna.
De nem, az én tesóm nem önző. Mindennél jobban szereti Bellát, és az Ő kedvéért még erre is képes.
Hát mi ez, ha nem teljesen önzetlen, és odaadó szeretet egy másik lény iránt?

- Jaj Bella, annyira örülök hogy te is vámpír leszel. De én tudtam! Én már előre láttam hogy így lesz. – vetettem magam a nyakába.
Hiába, de a legjobb barátnőm volt ő. Mit kívánhattam hát jobban mást annál, hogy olyan legyen mint én?
- Tuti jól fog majd állni neked a fehér! – nevettem vele együtt.
- Köszi Alice. Végre valóra válik a kívánságom. – mondta Bella még mindig mosollyal az arcán.

- Menjünk le, közöljük a többiekkel is. – jelentette ki Edward, és én láttam rajta, hogy őt közel sem dobja fel úgy a dolog, mint minket.
De meg tudtam érteni. Hisz így ismerte meg Bellát, így szerette mindeddig. A csalogató illatú vérével, nyugtató dallamú szívdobogásával (már amikor nem éppen megcsókolni készülte az én kis bátyókám, mert akkor minden volt, csak nem nyugtató), és kétballábasságával együtt.
De ezeknek most vége.
Nem lesz többé édes vér, no meg szívdobogás. És azt hiszem, az ügyetlenséget is mindenbizonnyal kihúzhatjuk a listáról.

Eddig Edwardnak ez jelentette a teljesértékű Bella Swant.
A lányt, aki megváltoztatta az egész életét. És a miénkre is hatással volt. Rám mindenképp.
De ismertem már annyira a testvéremet, hogy az érzései nem fognak csillapodni Bella után.
A lelke ugyan az marad…
Mennyit hajtogattuk ezt a mondatot az utóbbi időkben. De attól ez még tény és való.

Elindultunk hát lefelé a nappaliba.
A többiek már mind lent voltak. És bár biztosra vettük, hogy hallották az emeleten való diskurálásunkat, azért mégis úgy járja, ha egy ilyen nagy eseményt személyesen közöl az „ember”.

- Sziasztok… bizonyára hallottátok az iménti beszélgetésünket. – kezdte Edward. A hangjából kis feszültség csendült.
- Nos, igen. Hosszas gondolkodás után arra jutottam, hogy tényleg jó lenne, ha Bella is ilyenné válna, mint mi. Ez elsősorban az Ő akarata – pár pillanatig itt Bellára nézett – és most, tekintve a körülményeket, azt hiszem, ez a legokosabb döntés. Már semmi sem tart vissza, amiért elleneznem kéne. Ti mit gondoltok? – nézett elsőként Carlisle-ra. Mégiscsak ő a családfő.
- Fiam, büszke vagyok rád. Okosan döntöttél. És tényleg, már nincs semmi sem, ami ellene szólna. És Bella, remélem, valamilyen szinten helyettesíteni tudjuk Charlie-t és édesanyádat.
Mi mind szeretünk téged, és teljesértékű családtagként tekintünk rád. – utolsó szavait Bellához intézte, aki már megint a sírás küszöbén állt.
Még mindig fájt neki Charlie és Renée elvesztése. De elsősorban ezek az öröm könnyei voltak a szemében. Az, hogy mi befogadtuk, és mind ennyire szeretjük, jó érzéssel töltötte el a szívét. És nem kellett Jaspernek lennem hozzá, hogy ezt érezzem és tudjam.
- Köszönöm Carlisle. Én is egytől-egyig nagyon szeretlek titeket. És a családomnak tekintelek. - mondta, és mai öleléshiányának elegettéve elindult apám felé.
- Jaj Kicsim, én teljes mértékben egyetértek Carlisle-lal. Már eddig is lányomként szerettelek. – mosolygott Bellára, és magához húzva őt megölelte.
A többiek sem tettek másként, mindenki örült. Kivéve Rosalie-t…

- Bella, tudom hogy nem voltunk túl jóba… eddig. De mióta történt ez a baleset veled, nagyon megszerettelek. Húgomként tekintek rád, és éppen ezért kötelességemnek érzem hogy figyelmeztesselek, mit vállalsz ezzel a dologgal magadra.
Évekig nem mehetsz majd emberek közé, szenvedni fogsz a vérszomjadtól. Tudom, mert velem, és midannyiunkkal így volt.
Fogalmad sincs hogy milyen az. Kérlek ne tedd ezt… - sosem láttam még Rosie-t ilyennek. Eddig nem is tudtam, hogy így bántja hogy mivé vált. Legszívesebben odamentem volna hozzá, és megöleltem volna. De ez most kettőjük pillanata volt.
- Rose, tényleg nem tudom hogy milyen érzés, de… kész vagyok bármivel szembenézni. Meg kell értened hogy ez az, amire vágyom. Hogy olyan legyek, mint ti. Hogy végre tényleg családtag lehessek, erre szükség van.
- Dehogyis. Dehogy van rá szükség. Mindenki szeret téged emberként is. Ez neked nem elég? Miért akarsz szörnyeteggé válni, mondd? – Rose szinte könyörgött Bellának. Tényleg ennyire fontos neki ez a lány, akivel pár hónappal ezelőtt még szóbaállni sem volt hajlandó?
- Nem Rose. Nem elég. Döntöttem, vámpír leszek. Kérlek fogadd el ezt, és… csak örülj velem, jó, ahogy mindenki más teszi. Kérlek!
- Sajnálom Bella. Szeretlek, és nem fogok jó képet vágni a dologhoz. De ha neked ez kell, hát… a te döntésed. – mondta, és távozott. Emm pedig utána.

- Ne is törődj Rose-zal. Tudod, nehéz ez neki, ő nem választhatott. De majd megbékél. Van kedved vásárolni menni? – léptem mellé. El akartam valamivel terelni a figyelmét nővérem nem túl boldog kis beszédéről. És mi lehetne megfelelőbb kikapcsolódás egy kis vásárlásnál? Tökéletes terv.
- Benne vagyok. Úgy is kell egypár új cucc. – meglepő, hogy milyen könnyen beadta a derekát. Azt hittem megint Edwarddal akar enyelegni egész nap.

- Majd jövök. – lépett oda Edwardhoz, és egy jó nagy cuppanós puszit adott az arcára. – Szeretlek.

Felkaptam a nappaliban lévő kis üvegasztalról a slusszkulcsot, és már mentünk is a garázsba.

Útban Port Angeles felé a mellettem ülő Bella váratlanul megszólalt.
- Alice… az ott nem…? – mutatott rá egy tőlünk kicsit távolabb haladó alakra…