{ Edward szemszöge }
Az elmúlt 3 nap maga volt a csoda.
Még mindig nem hittem el, hogy ilyen létezik, hogy ez tényleg megtörtént.
De itt volt rá az élő bizonyíték a karjaimban. És már örökre itt is marad.
Bella már kezdte elfogadni új testét, habár azért még mindig aggódott hogy én miképp viszonyulok hozzá.
Természetesen új volt még a helyzet, megszoktam régi, finom vonulatú, sápadt arcát. Szép színű, nagy, őzike szemeit, és dús, hullámos haját.
Hiányzott persze, de a lényeg mégis csak a lelke volt. A szíve. Az illata, a gondolatai.
Mert ezek ugyanazok maradtak. A leglényegesebb dolgok számomra.
Mellesleg pedig a mostani énje is nagyon csinos volt. Haja valamivel sötétebb, és az a kis vöröses tónus, ami akkor volt a hajában, mikor napfény érte, eltűnt. De hasonlóan göndör és hosszú.
A szeme kicsit szűkebb vágású, és sötétes, majdnem fekete. De a sötét szín ellenére kétségtelenül ott volt benne a Bellára jellemző ártatlanság és szeretet lágyan csillogó kettőse.
A bőre valamivel sötétebb, nem az a porcelán fehérségű. De úgy vettem észre, hogy ez tetszik neki. És szerintem is szép volt. Illett hozzá.
Alakja izmosabb, és úgy tíz centivel magasabb, mint eredetileg volt.
Szép külső volt, és most, hogy Szerelmem lelke költözött belé, gyönyörű.
Csak idő kérdése, és biztosan megszokom majd.
Szóval nem volt miért aggódnia. Nekem tetszett, és a többiek is teljes mértékben elfogadták. Hisz Ő ugyan az a Bella, akit ismertek. Semmit sem változott belül.
Sokat volt együtt Esmével, aki lányaként tekintett rá most is, mint régen, és Rose-zal, akit Bella már nővérének tekintett. Rosalie sokat mesélt Bellának emberi életéről, fájdalmas, és örömteli pillanatairól. Nagyon jól megértették egymást.
És persze sokat volt együtt Alice-szel, legjobb barátnőjével, aki mint mindig, most is rá akarta beszélni Bellát egy kis közös, amolyan „csajos napra”.
De Kedvesem elutasította, inkább volt velem. Kiélveztünk minden egyes pillanatot, ámélkodva néztük egymás arcát valamikor órákig.
Így volt ez most is. A szobámban voltunk, az ágyamon. Szemben egymással oldalunkon feküdtünk, és már nem is tudom, mióta nem szóltunk egymáshoz. De nem is kellett ide szó, anélkül is tökéletesen megérettük a másikat.
- Edward?
- Igen?
- Tudom hogy már beszéltünk róla… de most, hogy visszajöttem, nem akarod hogy veled maradjak?
- Miket beszélsz? Hogyne akarnám hogy velem maradj? Szeretlek, mindennél jobban.
- Akkor miért nem akarod hogy ÖRÖKRE együtt legyünk? Miért nem változtatsz át?
- Á… szóval erről van szó. Bella én nem fogom elvenni a lelked. Nem vetek véget az életednek a kedvedért… már megmondtam. Életem legcsodásabb pillanata volt mikor megismertelek, és mikor visszakaptalak, de nem foglak megölni!
Azthittem, végre abbahagyja a győzködést, de tovább folytatta.
- De hát nem ölnél meg! Csak átváltoztatnál. Olyan lennék mint Te. Mindenkinek ez lenne a legjobb és a legkönnyebb. Jaspernek nem kéne nap mint nap megküzdenie a vérszomjával, Rose végre teljesen elfogadna, ha olyanná válnék mint ő, és… és… kérlek Edward! Nekem már nem maradt senkim, csak Ti vagytok nekem. Mi tart vissza hogy megtedd?
- Drága Bella – simogattam meg az arcát – én mindennél jobban szeretném, ha örökre velem maradnál hidd el. És nagyon sajnálom hogy így kellett történnie, hogy elvesztetted Charlie-t és Renée-t, de ezt már nem tudom visszacsinálni. Tudom mennyire szereted őket, de ők nem értenék meg… és ha a Volturi fülébe jutna, hogy ennyi ember tud rólunk, akkor megölnének benneteket. És én ezt nem hagyhatom. Én…
- De nem tudnának megölni, ha én is vámpír lennék. És nem is lenne miért megölniük ha azzá válnék. És sajnálom Edward Cullen, de ebből nem engedek. Vámpírrá fogok válni, akár te változtatsz át, akár valamelyik másik Cullen. Ez az én döntésem.
Elképedve bámultam rá.
Ennyire megváltozott volna? Soha sem viselkedett még így velem.
- Ezt nem teheted. – szűrtem a fogaimon keresztül.
Ideges voltam.
- Igazán? Csak figyelj! – mondta, és felkelt az ágyról. Megcélozta az ajtót, de én egy tizedmásodperc töredéke alatt mellette termettem, és megfogtam mindkét csuklóját.
- Nem engedem. – mondtam alig tíz centire az arcától.
- Alice! – mondta kicsit hangosabban. Nővérem egy másodperc alatt előttünk termett.
Ahogy meglátta a szituációt, küldött egy olyan gondolatot felém, amit most nem részleteznék…
- Alice, ugyanmár. Nem bántottam. Sose tenném. Te is tudod. De nem engedem hogy tönkretegye az életét.
- Ez nem a Te döntésed Edward. Tudod, hogy mennyire szeretlek, Te vagy nekem a legfontosabb. És épp ezért akarom annyira. – mondta a szemembe határozottan.
- Vámpír akarok lenni. – intézte szavait ezúttal nővéremhez.
Alice nem lepődött meg. Ő már látta Bellát annak, amik mi vagyunk, és örült neki, hogy legjobb barátnője olyanná válik mint ő maga.
Annyira nem értettem – még gondolatain keresztül sem – hogy hogyan kívánhatja ezt.
Elengedtem Bella kezeit, és a fejemhez kaptam.
Elkezdtem sétálni ide-oda a szobában. Alice és Bella nem tudták mire vélni a dolgot.
„Edward?” – nem törődtem Alice felszólításával. Nem reagáltam rá.
Fejemben képek peregtek le. Bella, ahogy törékeny teste rángatózik az átváltozástól. Bella vörös szemekkel és fehér bőrrel. Bella, ahogy egy szarvas vérét szívja éppen ki. Bella, ahogy az én kezemet fogva fut az erőben. Bella 100 év múlva ugyanilyen frissen és fiatalon, mint most.
Fejemben megszületett a döntés.
Megálltam, és Szerelmem szemébe nézve szólásra nyitottam a szám…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése