GyÖ - 31. fejezet

Sziasztok! Meghoztam a frisset:)
Mint látjátok, tettem ki lájkokat a bejegyzésekhez ( köszi, Niara:) ), de azok sajnos még nem működnek... XD Szóval, ez is majd megoldom...valahogy.
Ezenkívül kicsit a style-on is változtattam. Remélem, tetszik.
Ezentúl nyomon követhetitek a legnépszerűbb bejegyzéseket, valamint, hogy könnyebb legyen megtalálni, amit kerestek, egy Keresőt is kitettem.
És... létrejött egy facebookos Doo88 csoport, aki szeretne, bátran lépjen be:) Köszii
Na, jó olvasást:)
puszi, Doo





31. Rossz a vége

/Adriana szemszöge/


Átlagos napnak indult. Már amennyire az lehetett.
Az „átlag” nekem egész eddig a vámpírokkal való együttélést jelentette. Hogy egy vámpír kemény és hideg, de szerető – ugyanakkor veszélyes – karjában aludjak s ébredjek fel minden egyes nap. Nézni, ahogy órákra eltűnnek a sötét és ijesztő erdő láthatatlan sűrűjébe, ahol én voltam az egyetlen ember, aki tudta, mit is csinálnak.
Egy hideg, élettelen házban élni, és egy még hidegebb, metsző tekintetű apró kis boszorkánnyal hadakozni minden nap, holott tudni, hogyha valaha picit is túlfeszítem nála a húrt, egyetlen ütésével porrá zúzhat.

Nem volt könnyű. Főleg eleinte. Hogy féltem-e? Nem, ezt nem mondhatnám. Hiszen tudtam, hogy Edward mindentől megóvna, még a tulajdon családjának is búcsút intene énmiattam.
És tudtam, hogy Cullen családnak van egy szabálya. Egyetlen egy tabu, akit semelyikük sem szeghet meg soha. Ez pedig a titkuk volt, az egyetlen gyenge pontjuk, ami igen sebezhetővé és kiszámíthatóvá tette őket.
Most pedig, hogy már nem tartozom a családjukhoz, miért tartanám meg magamnak ezt a szörnyű titkot? Ó, nem akarok én olyan jó lenni hozzájuk. Ők sem voltak azok hozzám.

- Hé, Dana! – ült le mellém a kanapéra Evie. – Min agyalsz?
Ez a könnyed, ártatlan kis kérdés döntött el mindent. Min? Hát, most megtudja. Megtudja mindenki!
- Tudod… én eddig mindig őszinte voltam veled. – barátnőm meglepődött ezen, biztos egy szimpla „semmin”-re számított. – Mindent tudsz rólam. Kivéve egy dolgot. – felegyenesedett, letette a jégkrémet is, amit eddig kanalazott.
- És mi az?
- Beteg dolognak fog hangzani… Képtelenségnek.
- Tegyél egy próbát.
- A hosszú, kifejtős változatot akarod, vagy a tömörebb verziót? – tudtam a választ.
- A rövidebbet.
- Edward nem ember – mondtam, elindítva ezzel egy olyan horderejű dolgot, amit talán magam sem tudtam felfogni. De nem érdekelt. Beszélni akartam, megosztani ezt egy emberrel. Bárkivel. Élővel. Nem érdekelt a reakciója, jóformán rá sem néztem, csak beszéltem és beszéltem, és egyre csak az a gondolat motoszkált bennem, hogy istenem, most tényleg megteszem. Tényleg elmondok mindent.
- Ha-ha.
- Ő vámpír…
- Hé, ez nem vicces.
- Az egész Cullen család az, és erről csak én tudok, meg az a Bella.
- Dana!
- Az első perctől láttam, hogy van benne valami különleges, mindannyiukban. Így nem lepett meg különösebben, mikor elmondták nekem.
- Nem!Nem!Nem! Ne mondj nekem ilyeneket oké!? Ez őrültség!
Felnéztem rá, és megláttam a szemében a kételkedés felismerhető jeleit. Meg valami mást is. Felháborodást? Csalódottságot? Nem hisz nekem.
Közelebb csúsztam hozzá a kanapén. Bebizonyítom. Halálos nyugalommal néztem háborgó barátnőmet, de most csak egyre tudtam gondolni: tudnia kell! Felemeltem a kezem. Nem tudom, mire számított, talán arra, hogy megütöm? Arrébb araszolt, bámulta a kezem, de az nem lendült felé, meglepődött. Jártatni kezdte rajt a tekintetét: vajon mi a frászt akarok?
És amikor először elkerekedett a szeme, majd kezét a szája elé kapta, és végül könny csordult a szeméből, tudtam, hogy végre megértette. Meglátta a csuklómon James harapásának nyomát, amit jó pár éve sikerrel rejtegettem előle.

Három éve szereztem ezt a sebet, amikor James üldözőbe vette a családomat, engem pedig megpróbált megölni. Nem járt sikerrel, Edward még idejében kiszívta a mérgét, mielőtt az szétáramolhatott volna az ereimben, megfosztva engem az élettől.

Jó ideje próbáltam elrejteni ezt a nyomot. A halál nyomát, az életem legborzasztóbb éjszakájának eme jelét az emberek előtt, és most, először életemben úgy éreztem, mindenkinek látnia és tudnia kell, mi történt velem, miken mentem keresztül.

Evie nem tudta abbahagyni a sírást.
- Úristen, uramisten…! – hajtogatta. Felálltam, és elkezdtem elmagyarázni neki mindent. Nem tudom hallotta-e, vagy talán még túlságosan le volt sújtva attól, amit az előbb meg kellett tudnia, de azért csak mondtam és mondtam… mindent kiadtam magamból, de én nem sírtam. Azzal ráérek még.

Barátnőm úgy fél óra múlva szedte csak össze magát annyira, hogy fel tudjon állni. Első a nővére szekrénye felé vezetett, amiből – meglepetésemre – egy félig teli vodkásüveget emelt ki, majd jól meghúzta.
- Eve…
- Ne! Ne beszélj! Kérlek, ne mondj többet, csak… istenem, innom kell! Ezt nem bírom… - berohant a szobájába, hallottam, hogy kattan a zár.
Így hát nem tehettem semmit. Visszaültem, bekapcsoltam a tévét, és próbáltam nem gondolni rá, mi történik épp a szobájában. Ő sosem ivott, így ha most elővette, gondoltam, igenis szüksége van rá. De azért féltettem.

A tudat, hogy mit tettem, feldobott. Egész egyszerűen boldog voltam a tudattól, hogy ezzel mennyit ártottam a Cullen családnak. Megtaláltam az egyetlen módot, az igazi gyengepontjukat. Roppant büszke voltam. Ennek a dolognak Evie csak a szükséges velejárója volt. Egy nagyobb, jobb célért kellett most ezt tennem vele, de ő úgyis megérti. Barátnők vagyunk… mindennél fontosabbak a másiknak. Igen, igen, biztos megérti majd.

Arra ébredtem fel, hogy Evie szobájának ajtaja nyitva van, és csak úgy dől belőle a piaszag. Az éjjeliszekrényéről hiányzott a kocsikulcs.
Mi? Ó, ne! Az nem lehet, hogy ennyire felelőtlen volt!
Kirohantam a garázsba. Üres volt.