Pink Magic - 15. rész

3 évvel ezelőtt…

Futottam. Nem tudom, hol, nem tudom, mi elől, és nem tudom, hova. De futnom kellett. Menekülnöm. Minden porcikám kényszerített rá.
A csontjaim már égtek, minden izmom fájt, de Ők ott voltak a nyomomban.
El akartam őket repíteni a közelünkből, fel akartam őket gyújtani, bármit tenni, amivel megmenthetem a családom. De nem volt időm arra sem, hogy megforduljak. Hogy csak egy pillantást is vethessek a támadókra.

A szüleim valahogy tudták, hogy el fognak jönni értünk. Napok óta idegesek voltak, egyfolytában járt az agyuk, két szót sem lehetett velük váltani rendesen. Ők tudták, hogy ezek megtalálnak minket, hogy megöljenek.

- Fuss, Camil! Nehogy meg merj állni, hallod!? – apu kiáltását hallottam a hátam mögül, alig pár centire. Aztán egy tüzes nyíl fúródott mellettem a földbe. Felkiáltottam. A talpam már vérzett a ki nem került kövektől. Szúrt, égetett, iszonyatosan fájt.

- Hol van Kenny? – üvöltött anya. – Kenny? – nem kapott választ.
- Charles! Charles, úristen, nincs itt! – kiáltotta apunak futás közben.
Kicsit mindketten lassítottak, én pedig alig láttam a könnyeim között bármit is. Kenny nincs itt?
- Nem állhatunk meg… Camilt biztonságos helyre kell vinnünk a Vadászok elől! Meg kell tennünk a lányunkért!
- De a fiunk… - anyu üvöltött fájdalmában, én majdnem összeestem. Nem bírtam elhinni, hogy ez történik. – Elvesztettük őt! – sírt tovább.
Apu nem válaszolt.

Tennem kellett valamit. Ezek nem fognak leállni, amíg mind holtan nem végezzük. Meg kell próbálnom…
Erősen koncentráltam arra a parázsló nyílra, amivel az előbb meg akartak ölni. Az elmém magához hívta a fegyvert, így az megjelent a kezemben.
Villámgyorsan mérlegelnem kellett. Ha most megfordulok, lehet hogy végem, és anyuéknak is, akik a hátam mögött jönnek…
De meg kellett tennem. Megálltam, és azt kiáltottam, hogy fussanak tovább.
Most láttam meg először. Az idegen, feketeköpönyeges alak hatalmas volt. Mármint tényleg óriási. A fél arcát egy bonyolult tetoválás borította. És nem lassított. Másvilági arca gúnyos mosolyba változott, mintha csak meg akarnám könnyíteni a dolgát.
Pillanatok voltak hátra csak, hogy ledöntsön a földre, amikor felemeltem a kezem, és a szívébe döftem a fegyvert. Meglepődtem, hogy sikerült, bár remegtem, és alig láttam a könnyektől.
Nem volt idő gondolkodásra… lehajoltam, és letéptem üldözőm válláról az íjat, a hátáról pedig az íjvesszőket rejtő tegezt.
És lőttem. Épp hogy csak eltaláltam a második felém tartó alakot, aki, ha jól láttam, egy nő volt. Nem halt meg. Futott felém tovább, bár némileg lelassította a vállába fúródó égő íj, amit röptében gyújtottam meg. Most ugyanezt tettem a nővel is. Lángra lobbantottam.
Vagyis csak tettem volna. De az erőm nem működött rajta. Nevetett.
Hallottam a szüleim kétségbeesett kiáltásait felém, de mintha észre sem vettem volna őket, küzdöttem tovább.
Még egy nyilat kilőttem, meggyújtva azt a tekintetemmel. A bennem cikázó félelem és gyűlölet, amiért elvették tőlem a testvéremet, csak még nagyobb erőt adott nekem, a vesszőt is nagyobb lángra lobbantva. A nő szívének közepében ért célt.

Lihegtem, nem kaptam levegőt. Gyilkos lettem. Vasmarkokkal szorítottam a fegyvert, és futottam anyuék után.
Vége? Ketten voltak csak? Megcsináltam?
- Elintéztem őket! – nyögtem a szüleimnek, odaérve hozzájuk. – Kik voltak ezek!? Mit akartak? Mit csináltak a bátyámmal? És miért? – lerogytam a hideg földre, és sírtam. Válaszokat akartam.
- Vadászok voltak. A Boszorkányok üldözői. Kennyt… elkapták – mondta apám. Nem akartam hinni a fülemnek. Tizennégy évet éltem végig így, nem tudva, hogy vannak, akik a halálomat akarják? Hogy az összes hozzám hasonlót ki akarják irtani? Ez… ez lehetetlen. El sem hittem volna, bizonyára, ha nem most öltem volna meg közülük kettőt. Ha nem épp most vették volna el tőlem a bátyám.
- Hogy érted, hogy elkapták? – sírtam még jobban. – Úgy érted... meg… megölték? – alig tudtam kimondani. Csak azt ne!
- Nem tudom – apa két kézzel tépte a haját. – A fenébe, fogalmam sincs! – láttam kiszökni a könnyeket a szeméből.
Féltem, iszonyatosan féltem és reszkettem.
- De most azonnal el kell innét tűnnünk! Mert nem fogják ennyiben hagyni a dolgot, ezek sosem adják fel.
Felálltam.
- Hová mehetnénk? – kérdeztem.
- Csak el innen… - anyára pillantott, én is rá néztem. Csak bámult maga elé. Azt hiszem, nem is hallotta, amit apámmal beszéltünk. Mintha nem is lett volna ott teljesen. Sokkot kapott? Nem volna nehéz elképzelni. Én is közel jártam hozzá…
- Helen? Helen. Mennünk kell! El kell vinnünk őt egy biztonságos helyre!
Anyu lassan fordította apu felé a pillantását. Rám nem nézett.
Szavai a frászt hozták rám.
- Nem menthetjük meg őt. Mi csak emberek vagyunk. Úgy is megtörténik. Elveszik őt is... és mi nem tehetünk semmit, hát nem érted? Ez visszafordíthatatlan!
- Nem! Ne mondj ilyet! Ő a mi gyermekünk, és mi megmentjük őt! Vigyázunk rá! Ez a dolgunk, Helen! Fel ne merd most adni, ennyi év után!
Anyu nem válaszolt.
- Ó, uramisten… ez nem történik meg... ez nem lehet a valóság! – hajtogattam. Azt hiszem, nem sok hiányzott, hogy elájuljak.
- Mennünk kell! – mondta apu. Odament anyuhoz, és odahúzta hozzánk, majd engem is kézen fogott, és húzott maga után.
Épp időben néztem a hátunk mögé, hogy észrevegyem a felénk száguldó, hatalmas alakot, aki úgy nézett ki, mint egy sötét zsoldoskatona. Nem volt időm a vállamon nyugvó fegyver után nyúlni, de a Vadász már épp ki akarta lőni a nyilát.
Felkészültem a halálra, gondolatban elbúcsúztam anyáéktól.
De abban a pillanatban a gyilkos szívét egy másik nyíl szúrta át hátulról, és a világ elsötétült előttem, mikor megláttam, ki mentett meg.