Pink Magic - 17. rész

Hát megtörtént. Kibékültünk, és végre megbizonyosodhattam róla, hogy a tesóm még mindig szeret. Iszonyat jó érzés volt őt átölelni, percekig el sem szakadtunk egymástól.
Tudta, mi a helyzet Liammel, és hogy ez engem hogy érint, de mégis próbált normálisan viselkedni. Mintha nem lenne semmi gondunk…
Pedig a viharfelhők még mindig a fejünk felett úszkáltak.

Hétvége volt, szombat, de a szüleink dolgoztak, így ketten kellett eltöltsük a nap hátralévő részét.
Miközben reggeliztünk, Kenny próbált felvillanyozni, jobb kedvre deríteni: mit csináljunk ma? Menjünk el motorozni? Vagy csak legyünk el a házban? Este elmenjünk-e a házibuliba, amit Kenny osztálytársa rendez?
Mindketten tudtuk az utolsó kérdésre a választ: dehogy megyünk. Liam biztosan ott lesz. Őt minden bulira elhívják.
A motorozás mellett döntöttünk, de tudtam, hogy ez a napnak csak egész csekély részét fogja kitölteni.

Örültem, hogy végre kimehetek a házból, úgy éreztem, a friss levegő jót fog tenni.
Hetek óta nem volt hova kiöltöznöm. A suliba is csak a legelnyűttebb farmereimben és pólóimban mentem, bár nem is érdekelt nagyon, mit viselek.
Most viszont szerettem volna egy kis változatosságot. Na nem mintha a bátyámmal való motorozás olyan nagy esemény volna. Mégis jól esett felvennem a fekete cicanadrágomat, a szürke hosszú trikómat, a fekete bőrdzsekimet és a szögecses lapos talpú csizmámat. Jól volt látnom a tükörben azt, hogy szép vagyok, a ruha még mindig tökéletesen kiemeli az alakomat, és bár a vastagon kihúzott szememben megmaradt az elmúlt egy hónap nyoma, örültem, hogy az emberek így is gyönyörűnek fognak tartani a motoron, szélborzolta, szálló hajjal.
Élveznem kellett volna. Boldogabbnak lennem, hisz kibékültem az öcsémmel. Mosolyognom kellett volna, a szám mégis vékony vonalba szűkült a tükörben.
- Gyerünk, Cam, meg tudod csinálni! Csak erre a napra! Csak Kenny kedvéért… - mondogattam, és próbáltam mosolyra kényszerítenem a szám, de az eredmény erőltetett volt, mintha félig nevetnék, és félig sírnék közben. Ez szörnyű.
Reméltem, hogy az imádott motorozás majd meghozza a kedvem a naphoz.

- Ó, a régi Cam! – mondja Kenny, mikor leérek a lépcsőn és végigmér – ezt már szeretem. – lehajol, és megpuszilja a fejem búbját. Ettől végre én is elmosolyodom.
- Húzzunk, tesó – húzom kifelé, miközben nevetünk.
Csodálatos érzés a dübörgő gép felett ülni. Érezni benne az erőt, közben beszívni Kenny ismerős, megnyugtató otthon-illatát.
Érezni, ahogy a szél borzolja és tépi a hajam, olyan érzés, mintha eltűnnének a korlátaim, a félelmeim, a gondjaim, és csak a jelen létezne: A hűs levegő az arcomon.

Az emberek megnéznek minket. Két bőrdzsekis fiatal egy hatalmas, fekete motoron száguld. Mi ez, ha nem a szabadság?

Már egy órája megyünk, néha Kenny hátraszól, megvagyok-e még, néha erősebben ölelem a derekát, örülök, hogy minden rendben, de főleg csak a mellettünk elsuhanó dolgokat figyelem.
Már rég hátunk mögött hagytuk NY hatalmas épületeit, s most Brooklyn tűzlétrás téglaházai, a sűrű, forgalmas utak mellett haladtunk el. Egy teljesen más, nyugodtabb környezet. Frissebb levegő, csendes környék, amit csak a mi motorunk hangja ver fel. Nem tudom, hol vagyunk, milyen mellékutcákon mentünk keresztül, milyen erdők mellett száguldottunk, milyen hidakon mentünk át. Csak azt tudom, hogy soha többé nem akarok visszamenni. Távol a gondoktól olyan, mintha egy egész más ember lennénk. Ez kell nekem. Így nem menekülök gonoszak elől. Nem vagyok a mágia rabja. Csak Camil vagyok. Egy lány a nagyvárosból.

Egy hangulatos kis kávézó előtt állunk meg.
Én ugyan nem akartam leszállni a motorról, de Kenny szerint csodát fog tenni most egy mogyorós forró csoki. És erre hogyan is mondhatnék nemet?
Nagyon kevesen ülnek bent, csak hárman vannak a pultossal együtt.
Leülünk hát az egyik sarokba, és Kenny rendel.
- Jobban vagy? – bukik ki belőle a kérdés már perc csend után.
- Sokkal jobban – nyugtatom meg. – És ezt persze neked köszönhetem.
- Ja, meg azt is, hogy ilyen helyzetbe kerültél – hajtja le a fejét.
- Mi? Nem! Hogy lenne az a te hibád? Figyelmetlen voltam, meggondolatlan. Csakis én tehetek róla. Tudod, azóta én még nem is… - a pultoslány meghozza a forrócsokikat, belém fojtva ezzel a szót.
- Köszi – mondjuk mindketten.
- Még valamit hozhatok? Csodás sütijeink vannak – mosolyog, főleg Kennyre.
- Cam? Kérsz egy sütit? Én állom.
- Nem bánom – mosolygok, tényleg jó kedvem van – egy vaníliás fánkot kérek.
Kenny is kér egyet, magunkra maradunk. Csak azt nem tudom, hogyan folytassam, amit elkezdtem. Mert a tény az, hogy a sikátoros eset után egyszer sem használtam az erőmet. Pedig nem vesztettem el, ó nem, tökéletesen működik, legalábbis azt hiszem. Egyszerűen… félek, hogy
megint balul sül el. Rettegek, hogy valaki rajtakap megint, és újonnan veszélybe sodrom a családomat. Ezért próbálok minél „normálisabb” lenni.
- Mit is akartál mondani az előbb? – kérdezi Kenny.
- Semmit, mindegy.
De aztán mégis úgy érzem, el kell árulnom.
- Nem varázsoltam. Azóta.
Rám néz, mintha rosszul hallaná.
- De hát több mint egy hónap eltelt már… Egyszer sem?
A fejemet ingatom.
A boszorkányoknak szükségük van arra, hogy használják a varázserejüket, mert általában legyengülnek, hogyha sokáig magukba rejtik.
Mintha idővel túl sok energia felgyülemlene benned, ami eleinte jó, de aztán később már csak nehezebbé tesz mindent, legyengít, és olyan, mintha fel akarnál robbanni. És ilyenkor a Vadászok is egyszerűbben kiszúrnak. Mintha megéreznék benned a rejtett energiákat.
Nálam azért ennyire nem durva a helyzet. Tudom kezelni. Csak nem tudom, meddig még.
A pultoslány kihozza a fánkjainkat, amit csendben el is fogyasztunk. Épp fizetni akarnánk, amikor két férfi lép be a kávézóba. Az egyik feketeruhás, bakancsos, és az arca…
A gyomromban valami nincs rendben, a gondolataim szétcsúsznak, szédülök, és majdnem leesek a székről, csak Kenny kezemre tett tenyere lehel belém némi erőt.
Az emlékeim… az a tetoválás… Végünk.