Rózsaszín mágia - 16. rész

LIAM: Történt már veletek olyan, hogy álmodoztatok valamiről – mindegy hogy miről -, egyfolytában, csak hogy ne kelljen szembesülnötök a valósággal? A valódi életetekkel, gondjaitokkal, döntéseitekkel – jókkal s rosszakkal egyaránt -, a sorsotokkal?
Vannak emberek, akik csinálják. Vagyis próbálkoznak vele. Esetleg hisznek benne, remélik, hogy ez talán változtat valamin. Talán csak próbálják megóvni magukat a teljes káosztól? Félnek, hogy beleőrülnek az életükbe?
Ja. Van ilyen. Nem is kevés. De szerintetek ez beválhat? Használ, segít az, ha elhitetik magukkal, hogy más életet élnek, más emberekkel körülvéve, más döntésekkel?
Én a „próbálkozók” kategóriába vagyok besorolható, azt hiszem.
De hogy hinnék benne, hogy ez bármit is megváltoztat? Azt kétlem. De legalább jólesik. Segít elterelni a figyelmem, ha másra nem is jó.

Más dolgok viszont nem ilyen jó figyelemelterelők, pedig arra most nagy szükségem van. Én is félek, hogy lassan beleőrülök.
Az örökös titkolózásba, hogy kénytelen vagyok valaki más életét élni, az Ő hiányába, hogy nem érezhetem a haja illatát, nem ölelhetem át, nem mondhatom el neki az igazat, hogy fájdalmat okozok annak, aki az életemet jelenti. Hagynom kell, hogy azt higgye, megriaszt a valóság, hogy még nem vagyok felkészülve rá, hogy nem akarok tőle semmit. Pedig ha tudná az én igazságomat, az én történetem…
Épp ez az. Nem tudhatja, még csak nem is sejtheti meg. De így, hazugságokkal körülvéve hogy léphetek tovább? Mégis hol érne a következő nap? Egy újabb mese kellős közepén?
Ez nem élet. Nélküle nem. Így nem.

Hazafelé készülődtem Christytől, ahova eleinte nem is akartam elmenni, de most, hogy azt mondtam neki, fel kéne elevenítenünk a közös múltat, muszáj volt fenntartanom a látszatot.
Csókolózni vele a suliban, fogni a kezét a folyosón, hazakísérni, és néha felmenni hozzá…
Reggelente, mikor még nem kellett megjátszanom magam, egész máshogy képzeltem a napjaimat. De amikor az ő illatát éreztem meg Camilé helyett, tudtam, hogy ez a nekem szánt valóság, és nem az, amivel minden éjjel álmodom.

A szobámba érve az első dolgom volt levetni minden álarcot. Mentálisan és fizikailag is. Hiszen otthon voltam, az egyetlen helyen, ahol önmagam lehettem.
A tükör elé álltam, és nem azért, mert valami piperkőc voltam, akinek az az első dolga, hogy a kinézetét ellenőrizze.
Nem. Bár mindig volt nálam tükör, ez tény, és ellenőriznem is kellett magam rendszeresen.
Az arcomat. Azt, hogy a minden reggel muszájból felkent több rétegnyi alapozó és púder teljesen elfedi-e valódi énem legfelismerhetőbb jegyét: a fél arcomat átszelő tetoválást, amit még kisgyerekkorában megkap minden egyes Boszorkányvadász.

CAMIL: Unatkoztam. Az első, ami eszembe jutott, ami felkeltette a figyelmem a reggeli felkelést követően, az az volt, hogy mi a csudát fogok én csinálni egész nap?
Tehát unatkoztam, és ez ironikus volt. Hogy még egyáltalán érdekelt. Hogy azt hittem, képes lennék bármire is nap, mint nap.
Hogyan, ha az egykori éltető motor helyett most csak üresség tátong a mellkasomban? Hogyan, ha egy rossz emlék, egy felidézett fájó szó miatt úgy érzem, szétcsúszom, egyszerűen elveszek?
Hát ez az. Sehogy. De lehet hogy nagyon mélyen, valahol, esetleg akartam? Azt hiszem, igen.
Akartam, de nem ment.

A fejemben ott égtek még a szavai: „Nem megy. Nem lehet.”
És most először láttam hozzá elég tisztán, hogy értelmezzem is őket. Tisztában voltam vele, hogyan érinthette, mikor meglátott a sikátorban, elképesztette, mire vagyok képes, és hogy ezt eltitkoltam előle. Így visszaemlékezve, nagyon könnyen rájött, hogy a boszorkányságom áll a háttérben. Túl könnyen. Honnan tudhatta? Honnan, honnan, honnan?
Mert mit is láthatott pontosan? Nem sokat. Közel sem mindent, amire képes voltam. Mindössze annyit, hogy ellöktem a pasast. Oké, az igaz, hogy egyetlen érintés nélkül, és nem szimplán odébblöktem, hanem felkentem az úgy öt-hat méterre lévő szemközti falra.
De ez akármi lehetett. Nem emberi, ez tény. De miért pont boszorkány?
Hihette volna, hogy vámpír vagyok, vagy valamilyen más torzszülött.
Talán csak túl sok Bűbájos boszorkányok epizódot nézett a tv-ben. Ez ugrott be neki először, és természetesen minden stimmelt, ezért nem is gondolta tovább a dolgot.
Lehet. De ott volt még az a pár apró tényező, ami nem hagyott nyugodni. Mint hogy a szemében nem félelmet, hanem megdöbbenést, felismerést láttam. Hogy nem tett fel kérdéseket, nem mondta el senkinek, és az, hogy a bátyámat is kerülte. Nem félelemből, inkább mintha így volna helyes. Nem voltak fura pillantások, nem volt feszültség, egyszerűen távol tartotta magát. Ebben persze nem volt semmi kivetnivaló. Ki akar ilyen különcökkel, torzszülöttekkel barátkozni? Érthető lett volna, ha nem motoszkált volna valami a fejemben, amitől az egész hátborzongató volt, és nem kúszott volna furcsa hideg a gyomromba, amikor ezen járt az eszem. Mindezek mellett ott volt az a két szó, amit nem tudtam hova tenni: „Nem lehet.” Hogy érthette? Miért nem lehet? Azt mondta, akarja. Akarja, de nem lehet.
Istenem, nem tudom kiverni a fejemből. Miért nem megy? Hisz nem olyan régóta ismerem. Akkor miért kell ennyire kötődnöm hozzá? Miért kell ezernyi szálnak összekötnie bennünket? Miért kell szeretnem őt?

Kopogást hallottam.
- Anya, kérlek, most ne.
Nem akartam megint hallani a „Kicsim, minden rendben lesz” szöveget. Nem akartam hazugságokkal kábítani magamat. Hogy lehetne rendben?
- Kenny vagyok! – megdermedtem. Majdnem egy hónapja alig hallottam a hangját. Hozzám egyet sem szólt.
Felálltam az ágyamról, magam köré tekertem a köntösöm – még mindig pizsamában voltam -, és odasétáltam az ajtóhoz. Mintha gyenge, erőtlen kis szárnycsapásokat éreztem volna a mellkasomban. Hetek óta először volt értelme léteznie.
Ajtót nyitottam, és először néztünk egymás szemébe.
- Beszélnünk kéne – mondta.
- Gyere be.
Vajon mit akarhat mondani? Remélem… remélem, hogy…
- Sajnálok mindent, amit mondtam, Cam. Én… idő kellett hozzá, hogy rájöjjek, tényleg kimondtam azokat a szavakat, és hogy ez neked hogyan esett. Elképzelni sem tudom, mit kellett átélned az elmúlt hetekben, tudom, mennyire fontos volt neked. Bocsánat, amiért fájdalmat okoztam. Tudnod kell, hogy nem gondolom, hogy te vagy a hibás a múltban történt dolgokért, sőt. Három évvel ezelőtt te mentetted meg anyáékat azzal, hogy elég bátor voltál, és szembe tudtál velük nézni. Ha te akkor nem lettél volna, mára mind halottak lennénk. Szóval sajnálom. Kérlek, ne haragudj rám! – ahogy ott ült az ágyamon, könnyes szemekkel és ezeket mondta nekem, hirtelen mintha minden rosszba vegyült volna valami apró kis jó is. Akkor se tudtam volna haragudni rá, ha a világ minden rosszát elköveti ellenem. Mindennél jobban szerettem egész életemben.
- Sosem haragudtam rád, Kenny – alig érthetően beszéltem a sírás miatt, de reméltem, hogy azért érti. – Rosszul estek a szavaid, de mindent igaznak hittem, amit mondtál, azelőtt is tudtam, hogy én tehetek mindenről, szóval, semmi baj. Nem baj.
- De hát nem a te…
- Ne! Kérlek, ne… Csak gyere ide, és ölelj meg – erőltettem magamra egy mosolyféleséget.
Percekig álltunk összefonódva, egy kicsit megfeledkezve a világról, egy kicsit reménykedve egy jobb jövőben. És akkor először kimondtam, amit már három éve, azon a szörnyű, véres éjszakán kellett volna.
- Köszönöm, hogy megmentetted az életem, Kenny Anderson – majd még szorosabban öleltük egymást tovább.